A blogról

pályaazagyamban

A családi emlékezet úgy tartja, hogy apám fiatalkorában napi három meccset is megnézett. Nos, nincs okom kételkedni, hogy ez tényleg így volt. A hatvanas-hetvenes években nagyon más volt a világ és bár gyűlölöm a ’bezzeg régen!’ megközelítést, az biztos, hogy akkortájt volt még magyar futball.

Apám nem tartozott azok közé a fanatikusok közé, akik idegenbe is elkísérték az elsőligás csapatot, ellenben vagy éppen ezért, meg persze kényelmi okok miatt, az alsóbb osztályú derbiken is ott volt a városban.

Mert létezett a piramis.

Állítólag a születésemkor is volt némi konfliktus az engem már nagyon megszülni akaró anyám és közte, mert a bajnoki az bajnoki! Akkoriban vasárnap volt A Forduló én meg hétfőn délelőtt kezdtem földi létemet. Mindenki képzelje el a -1. napomat. Talán nem véletlen, hogy az egyik legtöbbett hallott mondat anyám szájából a ’Már megint az a hülye futball!’ fordulat, ami néha indulatosan tört ki belőle, de legtöbbször inkább csak a keserű beletörődöttség tónusában sziszegte a fogai között. Én ezt nem igazán értettem és főleg kisebb koromban nagyon igazságtalannak találtam. Akkor is, ha valami halaszthatatlan dolog elintézése helyett apám inkább az abban az időben még ritka meccsközvetítést választotta a tévében, meg akkor is, ha a balesetire kellett mennünk, mert focizás közben szétnyílt a lában a fűben alattomosan megbúvó üvegszilánknak köszönhetően.

Nem volt messze a kórház.

Apám egyébként egészen korán próbált engem és az öcsémet megszerettetni a játékkal: egy napos őszi vagy tavaszi délután elvitt minket valamelyik közeli pályára, az aktuális bajnokit megnézni. Ügyelt a fokozatosságra, így nem az NB I-gyel kezdte. Az emberkísérlet azonban kudarccal végződött, mivel az öcsém már a kezdő sípszó után nem sokkal bealudt és engem sem kötött le annyira a dolog, így jobb híján az első félidőt követően hazamentünk. Nem nagyon emlékszem a történésekre, talán csak a legmélyebb zsigereimben maradt meg egy-két momentum, ami minden bizonnyal azóta is bevillan a meccsek egyes pillanataiban, csak éppen én nem tudom, hogy miért?

Lehet, hogy ezért vagyok képes manapság, amikor már olyan meccsdömping van a sportcsatornákon, hogy csak azt a bajnokságot nem nézem, amelyiket nem akarom, sokszor a magyarfocit előnyben részesíteni a nívósabb derbikkel szemben?

Mindenesetre csak évekkel később lettem rendszeres meccsre járó – persze akkor is apámnak köszönhetően, aki a cége által megvásárolt két bérlet egyikével engem vitt ki a stadionba. Jók voltak azok a közösen eltöltött két és fél órák. Nem dumáltunk túl sokat, mondjuk mai eszemmel nem is gondolom, hogy egy alig tízéves fiúcska bármiről is hosszasan tudna beszélni az apjával, különösen, ha közben megy a meccs és tényleg érdemes arra figyelni. Hazafelé meg elemeztünk. Talán.

Aztán az idők múlásával jött az önálló meccselés a haverokkal, ami már egy teljesen más dimenzió. Ráadásul közben a foci is kezdett egyre mélyebbre alászállni, így igazából az egész olyan közösségi élménnyé változott, aminek apropója egyre kevésbé lett érdekes és fontos.

A futballt azonban még most is imádom és ha élőben már csak egyre ritkábban talál meg egy-egy hazai bajnoki és akkor is inkább valamelyik alsóbb szinten, ahol még megvan a csírája játékból örökkön fakadó örömnek és őszinteségnek, a tévének hála nem kell nélkülözni a valós minőséget sem.

A blog jellemzően olyan arcát szeretné megmutatni a labdarúgásnak, ami talán kevéssé ismert. Kicsit nagyképűen azt mondanám, hogy ez egy líraibb megközelítés lesz, de vallom, hogy aki enged a csábításnak és bepillantást nyer ebbe a világba, rögtön más szemmel fog nézni arra a rengeteg műalkotásra, amit sokszor huszonkét derék fiatalember ad elő több-kevesebb sikerrel szinte az év minden egyes napján.

Tartsatok velem, mert a pálya az agyamban van.

Kellemes olvasást!

A blogról” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Jucus szerint:

    Kedves Domi!! Nagy örömmel kezdtem el olvasni a blogodat. Nem szoktam focit nézni, csak EB és VB esetén ülök a tévé elé, de amikor az FB-n közzéteszel valamit, azokon mindig látszik, hogy Neked az igazi foci a szívügyed 🙂 … és eszembe jut az, hogy miért lettél kézilabdakapus anno, a suliban …….

    Kedvelik 1 személy

    • Szia Jucus! Én alapvetően lusta emberke voltam a középiskoláig, mármint abban az értelemben, hogy eszem ágában sem volt igazolt sportolónak lenni. A sors fintora, hogy az egyébként általam nagyra becsült gimis tesitanárunk nem szívelte a focistákat, ezért az első órán kézilabda volt a “szabad játék”. Volt affinitásom a védéshez, ezért inkább gyorsan beálltam kapuba, mert tudtam, hogy a többiek nem fognak normális kézilabdát játszani (értsd! mondjuk felállnak a védekezéshez és támadáshoz), én meg ebben a bohóckodásban nem akartam részt venni. Persze bejött a papírforma, azaz valamelyik nagyeszű megpróbált szélről gólt dobni. Totál fejbe talált, ami után megráztam magam és indítottam az ellentámadást. Gyuri bácsi a végén csak annyit mondott: “Te nem félsz a labdától, jelentkezz kézi edzésre Stéger tanár úrnál!” Itt kezdődött minden.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s