vélemény

Álmok álmodói

think_positive_be_positive_quotes

A vébé-sorsolás eredményének ismeretében a Nemzeti Sport egyből megfogta a lényeget.

Az mindenesetre biztos, hogy a 2016 szeptembere és 2017 októbere között rendezendő selejtezők során (pótselejtező: 2017. november) a magyar válogatott esélyt kap arra, hogy eltüntessen egy régóta ott éktelenkedő nullát a mérlegéből – azt a bizonyos portugálok ellenit, amely az első összecsapás, az 1926. december 26-i portói 3:3 óta rendületlenül tartja magát a győzelmeink rovatában.

Hibátlan és tűpontos.

Darvasi László írta a Titokzatos világválogatott című könyvében:

Néhány esztendővel ezelőtt egy Diaz nevű kerületi portugál bíró, akit fiatal és szép felesége, Rosaria minden mérkőzésre elkísért, a második félidő közepén kiállította Franciscót, a barabegói kiscsapat sztárját, akit a Porto is meg akart venni. Volt még a játékból huszonöt perc. Ennyi idő alatt Francisco bosszúból  elcsábította Rosariát, és a szertárban szerelmeskedett vele. Rosaria hívő asszony volt, ezért a férjének az esetet megvallotta. A bíró is hívő ember volt, megbocsátott a csapodár asszonynak.

Ám úgy alakította sors, hogy Diaznak egy nap újra Barabegóba kellett mérkőzést vezetnie. Francisco, a helyi csapat sztárja a mérkőzés első pillanatától fogva sportszerűtlenül, durván és aljasul játszott. Rúgott, csípett és harapott, káromolta Istent, becsmérelte a bírót, lábakat tört, orrokat fejelt szét, a meccs vége felé a labdát is eldugta, kiszúrta, szétvagdosta. S mindeközben égő szemekkel bámulta a pálya szélén ácsorgó Rosaritát.

De mindhiába bámulta.

Diaz, a bíró ezen a mérkőzésen nem állította ki Franciscót.

talán Diaz és talán Francisco

talán Diaz és talán Francisco

Azért még mielőtt bárki elkezdené foglalni az oroszországi szállást 2018 nyarára, leírom, miként állt fel a svájci csapat az idei utolsó meccsén a litvánok elleni EB-selejtezőn.

Sommer (Gladbach) – Lichtsteiner (Juventus), Shär (Basel), Djourou (HSV), Rodriguez (Wolfsburg), Inler (Napoli), Behrami (HSV), Xhaka (Gladbach), Shaqiri (Bayern, kölcsönben az Internél), Seferovic (Frankfurt), Drmic (Leverkusen).

A srácok nem perememberek a nevük mellé írt csapatoknál.

Alapértelmezett
vélemény

Párhuzamos univerzum

paralleee

Ez a poszt a Videoton-TNS BL-selejtező 78. percében született meg a fejemben.

Körülbelül öt percet láttam a meccsből, amikor a walesiek megrúgták a góljukat. Háttér tévézésnek gondoltam az egészet, nem többnek. Az un. magyarfocival gyakorlatilag leszámoltam és semmi esetre sem akartam egy újabb bőrt lehúzni erről a velejéig korrupt, profinak csúfolt hazai labdarúgásról.

Csakhogy ekkor a walesi szélső csinált egy nem túl komplikált visszacselt – tudom, miről beszélek, kedden én is benyeltem egy hasonlót, szégyelltem is magamat rendesen -, centerezett és a másodikként érkező társa becsúszva bekotorta a bogyót.

A fehérvári belső védők mindezt valamilyen katatón állapotban statisztálták végig, még arra sem volt erejük, hogy egy gyenge próbálkozással lest reklamáljanak. Nagyon gyorsan történt minden. Az egész szituáció a futball végtelen egyszerűsége miatt volt ijesztő és egyben gyönyörű.

Olvastam mostanság valahol, hogy a magyar focistákkal elsősorban az a baj: munkaként tekintenek erre a csodálatos játékra, hiányzik belőlük a szenvedély. Torghelle Sanyi egy ilyen kijelentésre nyilván bemutatna egy stukkoló ijesztést arcra, de ő képviseli a kisebbséget. Igen! Azok az arcok! Semmi indulat, semmi düh. Még a hazatérése után a helyi viszonyokba gyorsan visszataláló, indolens és elsősorban operettista karaktert formázó Juhász Roland is leszegett fejjel üldögélt a kispadon, miután pár perccel korábban sérülés miatt le kellett cserélni.

Aztán folyt tovább a meccs a sóstói trópuson, a szakértők nyilván elemezték a helyzetet, de ez számomra csak egy egyre távolodó világ apró jeleiként volt értelmezhető, már csak azért is, mert Bozsik Péter némán tátogott a laptévében.

Gondolatban elrepültem egy másik bolygóra, ahol minden fordítva van, a valóságot mi magunk találjuk ki és amit a szemünkkel látunk, csupán fikció.

A futball is egészen más volt, legalábbis ahhoz képest, ahogyan én azt az idegen országokból sugárzott közvetítések alapján eddig elképzeltem. Ha rezdült a háló, mindig örülhettem, mert függetlenül attól, hogy melyik kapuba ment be a labda, a gólt a MI csapatunk szerezte. No jó, amikor a különbség már legalább ötgólosra nőtt, a másik csapatnak is jóváírtak egy-két találatot. Mert a szívünk azért nem volt kőből és egy idő után már nem is volt olyan szórakoztató állandóan győzni.

És a Nemzeti Sportban meg a FourFourTwo-ban megjelentek végre értelmet nyertek, ráadásul az összes külföldi trénerről, meg azokról, akik kritizálták az itthoni viszonyokat végre kiderült, hogy teljességgel kóklerek, jó esetben vették a diplomájukat.

A BL-t, az EL-t magyar csapatok nyerték, a válogatott végigverte a világot.

Aztán egyszerre megint az M4 műsora villant a szemem elé és azt láthattam, hogy a hosszabbítás második félidejében valahogy összejött az egyenlítés és ezzel gyakorlatilag a továbbjutás.

Nincs itt semmi probléma: Szöllősi György és az összes tettestársa továbbra is aranynak mutathatja be a sz*rt.

Legalábbis a BATE-val zajló párharc lezárásáig.

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

Alapértelmezett
életkép

Mesél a bécsi erdő

Ausztria legrégibb, még ma is működő futballpályája, a Wiener Sportklub-Platz

Egy vallomással kell kezdenem.

Az Ausztriához való viszonyom eszmélésem óta nagyon változó. Az első valamirevaló emlékek még a ’80-as évekből valók, amikor az az aktuális popzenéről – az ORF-nek köszönhetően – az akkortájt vasárnap késő délután adásba kerülő ’Die Grossen 10’ műsorából értesülhettem – természetesen a Poptarisznya mellett.

Tóth Lacinak meg Hegedűs Lacinak Falcoról, az Opusról, meg az Erste Allgemeine Verunsicherungról (EAV) talán volt némi fogalma, de a nemzetközileg kevéssé populáris Rainhard Fendrich,  Wolfgang Ambros és persze a felejthetetlen Joesi Prokopetz művészete csak itt volt élvezhető.

Aztán a rendszerváltást megelőzően délelőttönként láthattam a Bécs felé hömpölygő kocsikaravánt a  Tanácsköztársaság úton. Este a többség egy pazar Gorenje fagyasztóval a tetőcsomagtartóján tért haza.

Amikor egyetemista lettem és a világ dolgai jobban kezdtek érdekelni, az osztrákokon jellemzően röhögtem. Mindig arra gondoltam, hogy képtelenek túltenni magukat a kvázi világhatalomból egyszerű kis országgá válás traumáján, amit csak tetéz a nagy testvérrel, Németországgal kapcsolatos ambivalens viszony. Milyen frusztráltak, szerencsétlenek! – gondoltam sokszor.

A sport és ezen belül a futball igazi görbe tükröt tartott minderről.

A valamikori Wundermannschaft, ami náluk olyan igazodási pont mint itthon az Aranycsapat, még Puskáséknál is régebben, a ’30-as években volt tényező a világfutballban.

Aztán az osztrák sport-közbeszéd például érdekes módon egy olyan válogatott meccset tart az utolsó nagy diadalnak, aminek túlzottan jelentős sportértéke nincs, de jól mutatja mindazt, amiről pár sorral korábban írtam.

A ‘Wunder von Cordóba’ (a meccsnek egyébként német oldalról is van elnevezése: Schmach vagy  Schande von Cordóba*) 1978-ban, az argentin világbajnokságon történt meg. Az akkori lebonyolítás szerint az első csoportkör után feleződött a mezőny és a nyolc csapatot két kvartettbe sorolták. Az egyikbe Olaszország és Hollandia mellett Ausztria és az NSZK került. Két forduló után ez a két csapat állt a csoport végén, amikor megmérkőztek és meglepő módon az osztrákok nyertek 3-2-re, aminek következtében mindketten mehettek haza. (Ha az NSZK nyer, a bronzért játszhatott volna Brazíliával.)

Ennek a derbinek ugyanakkor még mindig hihetetlen kultusza van a sógoroknál.

A sikerek aztán kezdtek elmaradozni és egyre inkább csak a pofonok jöttek: 1990-ben 0-1 Feröer ellen (a feröeri portás bojtos sapkája ugye mindenkinek megvan?), aztán a rémálom a valenciai éjszakában egy spanyolokkal vívott EB-selejtezőn a ’90-es évek végén (0-9). Láttam tévében ezeket a meccseket és határozottan úgy emlékszem, hogy a riporterek szabályosan sírtak. (Mellékszálként megjegyzem, hogy számomra mindig szimpatikusabb volt az osztrák szpíkerek kimért és elegáns közvetítési stílusa mondjuk Knézy Jenő bácsi okoskodásával szemben.)

knudsen_BM_Bayern_O_583266g

Knudsen, a feröeri showman

Aztán ahogy öregedtem, egyszer csak elkezdtem először irigykedni a szomszédra, majd ez a nem túl szimpatikus érzés átváltott egy szolid, nem kritikamentes csodálatba.

A fullasztó Budapesttel szemben az élhető Bécset, a toleranciát, a pezsgő, néha már-már polgárpukkasztó kulturális életet, a közszolgálati tévét, azt, hogy egy átlagos falusi nyugdíjas gazdálkodó is megengedhet magának egy madeirai nyarlást, a hegyeket, meg sok minden mást.

És láss csodát, a futballjuk is elkezdett egy olyan pályaíven indulni felfelé, amit már nem lehet szimplán a szerencse számlájára írni.

A válogatott vezeti selejtezőcsoportját és már csak igen nagy bénázással szalaszthatja el az EB-t, az U20-as csapat Új –Zélandon biztató csoportkör után (többek között iksz az argentinokkal) a nyolcaddöntőben esett ki, az U19-es gárda éppen most játszik az EB nyolcas döntőjében Görögországban.

Ezt a kissé hosszúra sikeredett bevezetést azért írtam le, mert tegnap volt szerencsém a kinti „NB3” körülményeit megcsodálni.

A Salzburgban táborozó Valencia ugyanis felkészülési meccset vívott a Regionalliga Ostban vitézkedő Wiener Sportklubbal.

valencianisták Dornbachban

A nagy tradícióval rendelkező fekete-fehérek igazán színes foltjai az osztrák klubfutballnak. Az ’50-esévekben voltak igazán nagyok, amikor például az egyik BEK szezonban a kinti 1-3 után egy laza 7-0-val csapták ki a Juventust. A dicső hagyományok persze semmit sem érnek, ha financiális problémák merülnek fel. A klub az ezredfordulón némi csűrcsavarral maradt fenn. Magyar szemmel igazán nem meglepő, hogy az „okosság” részét képezte az is, hogy Wiener Sportclub helyett immár Wiener Sportklub néven működnek.

Nem t’om, hogy az esetleges telephely-áthelyezés felmerült-e? Szerintem szóba se jött. nagyon más világ ez.

Már csak azért is, mert a klubot körülvevő szubkultúra még inkább érthetetlen a magyar ultrákhoz szokott ember számára. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt, itt a szurkolók azért járnak meccsre, mert érdekli őket a játék. Hihetetlen! Nekem leginkább a hazai falusi meccsek fílingje jött át. Egy kevésbé sikerült felszabadító lövést is komoly elismeréssel nyugtáztak.

A másik: a szimbolika. Ausztriában aztán igazán lenne honnan meríteni szélsőjobbos, meg náci jelképeket a múltból. Erre mi feszül a Friedhofstribüne előtt a kerítésen? Egy szivárványos zászló. Javaslom is, hogy a Heti Válasz szerkesztősége tegyen tanulmányi kirándulást Bécsben.

a kép nem a Pancho Arénában készült

A másik kapu mögötti, fedett lelátórészen egyébként a tegnapi derbi alatt jópár 5-6 éves kisgyerek játszott felhőtlenül. Kis túlzással ők voltak a legnagyobb rendbontók.

A befogadás-elfogadás itteni viszonyrendszerét még a meccsre készített egyedi dressz is remekül mutatta: a mellkason a „Refugees welcome” felirat volt olvasható. Riszpekt, WSK!

ő biztosan elvette egy osztrák munkáját

Azt nem tudom eldönteni, hogy a szimpatizánsok miatt lett ilyen a közeg vagy alapból mindig jó volt a hangulat, ami aztán bevonzotta az embereket, de az tisztán látszik, hogy a fanok egy része nem biztos, hogy három generációval ezelőttről fel tud mutatni osztrák felmenőket.

Szóval igazi kis multikulti parti lehet egy-egy bajnoki.

Persze csak addig, amíg ez a nyilvánvalóan sehova sem vezető, a hanyatló nyugat minden baját bemutató hozzáállás a saját kardjába nem dől: a biztonsági emberek képében beszivárgó muzulmán terroristák elfoglalják a szentélyt, ahol először a cigarettázó és söröző, ráadásul a befogadó ország nyelvét beszélő megtévedt hittársaikat fogják rituális körülmények között kivégezni, majd pedig kalapáccsal és a két kezükkel verik szét az egyébként építészetileg nem túl szép, de valamilyen oknál fogva mégis elragadó arénát.

Amíg ez a világ nem érkezik el, addig élvezzük ezt a kis oázist (hoppá!), amig csak lehet.

A meccset egyébként a spanyol csapat nyerte 4-0-ra. A ‘Los Che’ nagyon korrekt módon az első félidőben olyan csapattal állt fel, ami akár egy La Liga fordulóban is elképzelhető lenne.

Vasárnap pedig a Paris SG teszi tiszteletét a Wiener Sportklub-Platzon.

Hazafelé jövet azon merengtem, van abban ráció, hogy ezek a veretes csapatok nem a telki edzőközpontban keresnek edzőpartnereket.

a meccs után a bécsi égen, talán nem véletlenül

*a cordóbai szégyen

Alapértelmezett
vélemény

Ultra ultra

Louis, I think this the beginning of a beautiful friendship

Lassan egy hete próbálom értelmezni illetve helyére tenni az ultrák egyik emblematikus figurájával, Kocsis Balázzsal készült interjút, ami a futsalosok honlapján jelent meg.

A beszélgetés szerintem túlságosan baráti ívét talán csak az utolsó, a klub jövőjére vonatkozó kérdésre adott válasz töri meg, amiben a korábbi optimista szavakhoz képest egészen érdekes mondatok hangzanak el, mint például ez.

“Attól tartunk, két dolog jöhet, jöhet egy befektető, aki bármit megtehet és az embernek onnét nem lesz belelátása, vagy a lehet, megmarad minden úgy, ahogy van, ami nem lesz elég egy NBI-es markáns csapat kialakításához.”

Aztán egy tegnapi cikkben, ami a csapat új mezét hivatott beharangozni, Balázs újra megszólalt.

“Megegyeztünk, hogy mi is szeretnénk, ha szorosabb kapcsolat lenne a klub és a szurkolók között.

Nekünk, ultráknak három fontos témában kellett változás.

Az egyik a klub címere, hogy hagyjuk el a Tarsoly-érában használt szinte fradis címert. Ez megtörtént, bár ami helyette lett, azzal nem vagyunk elégedettek. Túlságosan bonyolult, nem tetszik a pajzs formája, az E és az O betű nem egyforma nagyságú és szerintünk felesleges bele az alapítási évszám, hiszen ez már nem azonos a múlt század elején létrehozott klubbal. Nem modern, ráadásul a bonyolultsága miatt nagyon sok pluszmunkával lehet csak drapériára vagy bárhova felfesteni.

A második téma az volt, hogy a csapat mindig zöld-fehérben játsszon, ne tiszta zöldben vagy tiszta fehérben vagy narancssárgában, ahogy az utóbbi időben szinte mindig. Ezt megfogadták a vezetők, örülök, hogy részt vehettünk a döntéshozatalban. Szerintem szép felszerelésekre esett a választás és remélem, a következő években ez a mez és nadrág variáció jellemzi majd mindig az ETO együttesét.

A harmadik a baráti kör újjáalakítása volt, hiszen sok olyan szurkolója van a csapatunknak, aki nem akar a keménymag tagja lenni, de szüksége lenne a szervezett klubéletre. Ebbe az irányba is megtettük a lépéseket.”

A történet egyszerre kikerekedett, aztán rögvest kapott is egy piszok nagy gellert.

A klub részéről mindenképp dicsérendő, hogy próbál kapcsolatot keresni azokkal, akikért ez az egész, ti. ETO, tulajdonképpen van. Ebben a relációban nem is kell nagyot fakítani, mert Tarsoly Csaba, khm… hogy is mondjam finomam, erre nem volt túl nyitott.

De talán érdemes volna Drucskó elnök úrnak és munkatársainak elgondolkodnia azon, hogy mekkora teret enged sz együttgondolkodásnak.

Nehogy akkor már túl késő legyen, amikor a kezdőcsapatot is egy jól látható és hallható, markáns csoport szeretné összeállítani.

nyúl puskával

Alapértelmezett