életkép

Mesél a bécsi erdő

Ausztria legrégibb, még ma is működő futballpályája, a Wiener Sportklub-Platz

Egy vallomással kell kezdenem.

Az Ausztriához való viszonyom eszmélésem óta nagyon változó. Az első valamirevaló emlékek még a ’80-as évekből valók, amikor az az aktuális popzenéről – az ORF-nek köszönhetően – az akkortájt vasárnap késő délután adásba kerülő ’Die Grossen 10’ műsorából értesülhettem – természetesen a Poptarisznya mellett.

Tóth Lacinak meg Hegedűs Lacinak Falcoról, az Opusról, meg az Erste Allgemeine Verunsicherungról (EAV) talán volt némi fogalma, de a nemzetközileg kevéssé populáris Rainhard Fendrich,  Wolfgang Ambros és persze a felejthetetlen Joesi Prokopetz művészete csak itt volt élvezhető.

Aztán a rendszerváltást megelőzően délelőttönként láthattam a Bécs felé hömpölygő kocsikaravánt a  Tanácsköztársaság úton. Este a többség egy pazar Gorenje fagyasztóval a tetőcsomagtartóján tért haza.

Amikor egyetemista lettem és a világ dolgai jobban kezdtek érdekelni, az osztrákokon jellemzően röhögtem. Mindig arra gondoltam, hogy képtelenek túltenni magukat a kvázi világhatalomból egyszerű kis országgá válás traumáján, amit csak tetéz a nagy testvérrel, Németországgal kapcsolatos ambivalens viszony. Milyen frusztráltak, szerencsétlenek! – gondoltam sokszor.

A sport és ezen belül a futball igazi görbe tükröt tartott minderről.

A valamikori Wundermannschaft, ami náluk olyan igazodási pont mint itthon az Aranycsapat, még Puskáséknál is régebben, a ’30-as években volt tényező a világfutballban.

Aztán az osztrák sport-közbeszéd például érdekes módon egy olyan válogatott meccset tart az utolsó nagy diadalnak, aminek túlzottan jelentős sportértéke nincs, de jól mutatja mindazt, amiről pár sorral korábban írtam.

A ‘Wunder von Cordóba’ (a meccsnek egyébként német oldalról is van elnevezése: Schmach vagy  Schande von Cordóba*) 1978-ban, az argentin világbajnokságon történt meg. Az akkori lebonyolítás szerint az első csoportkör után feleződött a mezőny és a nyolc csapatot két kvartettbe sorolták. Az egyikbe Olaszország és Hollandia mellett Ausztria és az NSZK került. Két forduló után ez a két csapat állt a csoport végén, amikor megmérkőztek és meglepő módon az osztrákok nyertek 3-2-re, aminek következtében mindketten mehettek haza. (Ha az NSZK nyer, a bronzért játszhatott volna Brazíliával.)

Ennek a derbinek ugyanakkor még mindig hihetetlen kultusza van a sógoroknál.

A sikerek aztán kezdtek elmaradozni és egyre inkább csak a pofonok jöttek: 1990-ben 0-1 Feröer ellen (a feröeri portás bojtos sapkája ugye mindenkinek megvan?), aztán a rémálom a valenciai éjszakában egy spanyolokkal vívott EB-selejtezőn a ’90-es évek végén (0-9). Láttam tévében ezeket a meccseket és határozottan úgy emlékszem, hogy a riporterek szabályosan sírtak. (Mellékszálként megjegyzem, hogy számomra mindig szimpatikusabb volt az osztrák szpíkerek kimért és elegáns közvetítési stílusa mondjuk Knézy Jenő bácsi okoskodásával szemben.)

knudsen_BM_Bayern_O_583266g

Knudsen, a feröeri showman

Aztán ahogy öregedtem, egyszer csak elkezdtem először irigykedni a szomszédra, majd ez a nem túl szimpatikus érzés átváltott egy szolid, nem kritikamentes csodálatba.

A fullasztó Budapesttel szemben az élhető Bécset, a toleranciát, a pezsgő, néha már-már polgárpukkasztó kulturális életet, a közszolgálati tévét, azt, hogy egy átlagos falusi nyugdíjas gazdálkodó is megengedhet magának egy madeirai nyarlást, a hegyeket, meg sok minden mást.

És láss csodát, a futballjuk is elkezdett egy olyan pályaíven indulni felfelé, amit már nem lehet szimplán a szerencse számlájára írni.

A válogatott vezeti selejtezőcsoportját és már csak igen nagy bénázással szalaszthatja el az EB-t, az U20-as csapat Új –Zélandon biztató csoportkör után (többek között iksz az argentinokkal) a nyolcaddöntőben esett ki, az U19-es gárda éppen most játszik az EB nyolcas döntőjében Görögországban.

Ezt a kissé hosszúra sikeredett bevezetést azért írtam le, mert tegnap volt szerencsém a kinti „NB3” körülményeit megcsodálni.

A Salzburgban táborozó Valencia ugyanis felkészülési meccset vívott a Regionalliga Ostban vitézkedő Wiener Sportklubbal.

valencianisták Dornbachban

A nagy tradícióval rendelkező fekete-fehérek igazán színes foltjai az osztrák klubfutballnak. Az ’50-esévekben voltak igazán nagyok, amikor például az egyik BEK szezonban a kinti 1-3 után egy laza 7-0-val csapták ki a Juventust. A dicső hagyományok persze semmit sem érnek, ha financiális problémák merülnek fel. A klub az ezredfordulón némi csűrcsavarral maradt fenn. Magyar szemmel igazán nem meglepő, hogy az „okosság” részét képezte az is, hogy Wiener Sportclub helyett immár Wiener Sportklub néven működnek.

Nem t’om, hogy az esetleges telephely-áthelyezés felmerült-e? Szerintem szóba se jött. nagyon más világ ez.

Már csak azért is, mert a klubot körülvevő szubkultúra még inkább érthetetlen a magyar ultrákhoz szokott ember számára. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt, itt a szurkolók azért járnak meccsre, mert érdekli őket a játék. Hihetetlen! Nekem leginkább a hazai falusi meccsek fílingje jött át. Egy kevésbé sikerült felszabadító lövést is komoly elismeréssel nyugtáztak.

A másik: a szimbolika. Ausztriában aztán igazán lenne honnan meríteni szélsőjobbos, meg náci jelképeket a múltból. Erre mi feszül a Friedhofstribüne előtt a kerítésen? Egy szivárványos zászló. Javaslom is, hogy a Heti Válasz szerkesztősége tegyen tanulmányi kirándulást Bécsben.

a kép nem a Pancho Arénában készült

A másik kapu mögötti, fedett lelátórészen egyébként a tegnapi derbi alatt jópár 5-6 éves kisgyerek játszott felhőtlenül. Kis túlzással ők voltak a legnagyobb rendbontók.

A befogadás-elfogadás itteni viszonyrendszerét még a meccsre készített egyedi dressz is remekül mutatta: a mellkason a „Refugees welcome” felirat volt olvasható. Riszpekt, WSK!

ő biztosan elvette egy osztrák munkáját

Azt nem tudom eldönteni, hogy a szimpatizánsok miatt lett ilyen a közeg vagy alapból mindig jó volt a hangulat, ami aztán bevonzotta az embereket, de az tisztán látszik, hogy a fanok egy része nem biztos, hogy három generációval ezelőttről fel tud mutatni osztrák felmenőket.

Szóval igazi kis multikulti parti lehet egy-egy bajnoki.

Persze csak addig, amíg ez a nyilvánvalóan sehova sem vezető, a hanyatló nyugat minden baját bemutató hozzáállás a saját kardjába nem dől: a biztonsági emberek képében beszivárgó muzulmán terroristák elfoglalják a szentélyt, ahol először a cigarettázó és söröző, ráadásul a befogadó ország nyelvét beszélő megtévedt hittársaikat fogják rituális körülmények között kivégezni, majd pedig kalapáccsal és a két kezükkel verik szét az egyébként építészetileg nem túl szép, de valamilyen oknál fogva mégis elragadó arénát.

Amíg ez a világ nem érkezik el, addig élvezzük ezt a kis oázist (hoppá!), amig csak lehet.

A meccset egyébként a spanyol csapat nyerte 4-0-ra. A ‘Los Che’ nagyon korrekt módon az első félidőben olyan csapattal állt fel, ami akár egy La Liga fordulóban is elképzelhető lenne.

Vasárnap pedig a Paris SG teszi tiszteletét a Wiener Sportklub-Platzon.

Hazafelé jövet azon merengtem, van abban ráció, hogy ezek a veretes csapatok nem a telki edzőközpontban keresnek edzőpartnereket.

a meccs után a bécsi égen, talán nem véletlenül

*a cordóbai szégyen

Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s