vélemény

Párhuzamos univerzum

paralleee

Ez a poszt a Videoton-TNS BL-selejtező 78. percében született meg a fejemben.

Körülbelül öt percet láttam a meccsből, amikor a walesiek megrúgták a góljukat. Háttér tévézésnek gondoltam az egészet, nem többnek. Az un. magyarfocival gyakorlatilag leszámoltam és semmi esetre sem akartam egy újabb bőrt lehúzni erről a velejéig korrupt, profinak csúfolt hazai labdarúgásról.

Csakhogy ekkor a walesi szélső csinált egy nem túl komplikált visszacselt – tudom, miről beszélek, kedden én is benyeltem egy hasonlót, szégyelltem is magamat rendesen -, centerezett és a másodikként érkező társa becsúszva bekotorta a bogyót.

A fehérvári belső védők mindezt valamilyen katatón állapotban statisztálták végig, még arra sem volt erejük, hogy egy gyenge próbálkozással lest reklamáljanak. Nagyon gyorsan történt minden. Az egész szituáció a futball végtelen egyszerűsége miatt volt ijesztő és egyben gyönyörű.

Olvastam mostanság valahol, hogy a magyar focistákkal elsősorban az a baj: munkaként tekintenek erre a csodálatos játékra, hiányzik belőlük a szenvedély. Torghelle Sanyi egy ilyen kijelentésre nyilván bemutatna egy stukkoló ijesztést arcra, de ő képviseli a kisebbséget. Igen! Azok az arcok! Semmi indulat, semmi düh. Még a hazatérése után a helyi viszonyokba gyorsan visszataláló, indolens és elsősorban operettista karaktert formázó Juhász Roland is leszegett fejjel üldögélt a kispadon, miután pár perccel korábban sérülés miatt le kellett cserélni.

Aztán folyt tovább a meccs a sóstói trópuson, a szakértők nyilván elemezték a helyzetet, de ez számomra csak egy egyre távolodó világ apró jeleiként volt értelmezhető, már csak azért is, mert Bozsik Péter némán tátogott a laptévében.

Gondolatban elrepültem egy másik bolygóra, ahol minden fordítva van, a valóságot mi magunk találjuk ki és amit a szemünkkel látunk, csupán fikció.

A futball is egészen más volt, legalábbis ahhoz képest, ahogyan én azt az idegen országokból sugárzott közvetítések alapján eddig elképzeltem. Ha rezdült a háló, mindig örülhettem, mert függetlenül attól, hogy melyik kapuba ment be a labda, a gólt a MI csapatunk szerezte. No jó, amikor a különbség már legalább ötgólosra nőtt, a másik csapatnak is jóváírtak egy-két találatot. Mert a szívünk azért nem volt kőből és egy idő után már nem is volt olyan szórakoztató állandóan győzni.

És a Nemzeti Sportban meg a FourFourTwo-ban megjelentek végre értelmet nyertek, ráadásul az összes külföldi trénerről, meg azokról, akik kritizálták az itthoni viszonyokat végre kiderült, hogy teljességgel kóklerek, jó esetben vették a diplomájukat.

A BL-t, az EL-t magyar csapatok nyerték, a válogatott végigverte a világot.

Aztán egyszerre megint az M4 műsora villant a szemem elé és azt láthattam, hogy a hosszabbítás második félidejében valahogy összejött az egyenlítés és ezzel gyakorlatilag a továbbjutás.

Nincs itt semmi probléma: Szöllősi György és az összes tettestársa továbbra is aranynak mutathatja be a sz*rt.

Legalábbis a BATE-val zajló párharc lezárásáig.

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s