próza

Néztem, ahogy a vulkán mögött lement a nap

 

A child at an orphanage for children who have lost their parents in the civil war. Zaragoza, El Salvador. 1982 © M.Kobayashi/Exile Images

Manlio Peralta Cea azon a vasárnapon is korán kelt. Meg akarta előzni a lassan felkelő napot, hogy halászhálói még a csípős hajnal vége előtt a vízben feszüljenek. Furcsa színe volt ilyenkor az Ilopango-tónak. Szinte vöröslött és ez bizony jót jelentett, mert az öregek szerint ekkor volt a legnagyobb esély egy kiadós tilápia fogásra.

Manlio akkor kezdett bele a halászatba, amikor hosszú évek után kénytelen volt visszatérni szülőfalujába.

***

A két kishúga még szinte ki se látszottak a földből, amikor szüleikkel együtt elindultak a hondurasi La Ceiba melletti banánültetvényre. Sok salvadori nincstelen vágott neki akkor az ismeretlennek. Olyan hírek jöttek a szomszédból, hogy a fákon rothad a banán, mert híján vannak a dolgos kezeknek, így aztán Horácio Peralta sem gondolkodott sokáig, összepakolta a családját és északkeletnek vették az irányt. Nem sok mindent kellett hátrahagyni, az ócska kis házikójukat azért alaposan bezárták és megkérték az öreg Francisco Masferrert, nézzen már rá néha, nehogy valami rosszéletű azt a keveset is elvigye. ’Vissza fogung jönni!’ – jelentette ki határozottan Horacio, de talán maga sem gondolta komolyan, a felesége közben megszorította a kezét. Manlio, Jacinta és Claribel mit sem törődött ezzel, izgatottan pattantak fel az ócska kordéra, amin utána napokig bolyongtak, míg el nem érték a hondurasi határt. Onnan aztán már egy rozoga kisbusszal vitték őket tovább a munkaközvetítők, egészen az ültetvénytől egy kilométerre fekvő szálláshelyre.

Manlio tizenöt éves volt, amikor Hondurasba érkeztek. Jacinta öt múlt, Claribel pedig alig töltötte be a hármat. Mialatt a szüleik az ültetvényen dolgoztak, a fiúcska és Jacinta egy rosszul összeeszkábált, rozoga épületbe járt iskolába, ahol önjelölt, de annál lelkesebb salvadori fiatalok tanították őket spanyol nyelvre, matematikára és történelemre. A többi tárgyra nem nagyon ügyeltek, úgy voltak vele, azok haszontalan dolgok egy hamarosan az ültetvényen banánt szedő parasztgyerek számára. Arra azért figyeltek, hogy senki ne felejtse el honnan jött, ezért az első óra előtt, közvetlenül a napindító ima után kipirult arccal énekelték el együtt a himnuszt, aztán elmormoltak még egy imát Rivera Carballo elnök lelki üdvére.

Claribel ebből semmit nem vett észre, mivel napközben önfeledten játszott a szálláshely közepén lévő hatalmas téren, a többi hasonló korú kicsivel.

Manliót igazából nem érdekelte az iskola. Szerencséjére olyan jó adottsággal áldotta meg a sors, hogy elegendő volt egy kicsit figyelnie és már minden a fejében volt. Számára azonban csak a futball létezett. Alig várta, hogy vége legyen a tanításnak, már indult is a többi fiúval a döngölt földes pályára játszani. Galdívia úr, aki napközben a matematikát okította, felügyelte a játékot és próbált a fiúknak edzőként magyarázni. Kettéosztotta a társaságot, az egyik csapat lett az FAS, a másik pedig az Águila és már kezdődhetett is a játék. Manlio kitűnt ügyességével és mivel a vakvéletlen az elején az Águila csapatába sorolta, ők nyertek szinte minden alkalommal. Galdívia úr, egyébként maga is futballozott még Salvadorban, az Once Municipal kölyökcsapataiban végigjárta a ranglétrát, de ifista korában az Atlante ellen elszakadt a térdszalagja, aztán a felépülés után már csak a barátaival járt el játszani Ahuachapánban.

Galdívia úr később aztán kitalálta, hogy a legügyesebb srácokból kialakít egy csapatot, akik aztán Club Deportivo Salvador néven elindultak az Atlántida megyei bajnokság legalsóbb osztályában. Gyorsan jöttek a sikerek. A hondurasiakat meglepte az új rivális szervezettsége és valljuk be, sok helyen csak azért indítottak csapatot a bajnokságban, hogy a szomszédos település kárörvendését megelőzzék. ’Mi van? Tizenegy fiút sem tudtok összeszedni?’ – mondták egyszer El Porvenirben, az ott vendégeskedő El Pino-i polgármesternek és mit ad isten, két héttel később már a Sporting El Pino csapatát is beszuszakolták a ligába. Igaz, két olyan fiú is játszott, akik csak az igazolás szerint voltak tizenhat évesek, a valóságban még a tizenegyet is alig töltötték be, így nem csoda, hogy 28-0-ra kaptak ki az Unióntól Yarucában.

A Club Deportivo Salvadort ez mit sem zavarta. Manlio Peralta Cea vezérletével sorra nyerte a bajnokságokat. Az ötöd- és negyedosztályt még kizárólag salvadori játékosokkal játszották végig, Manlio pedig előbb harminchárom, majd negyven góllal lett a legjobb mesterlövész. A meccseiken azonban egyre nagyobb lett az ellenségeskedés. Egyre többen adtak hangot annak a véleményüknek, hogy végtére is, ez a hondurasi futball bajnokság. Mit keresnek itt ezek az ágrólszakadtak? Egyesek odáig merészkedtek, hogy mondvacsinált okokból óvást nyújtottak be a Club Deportivo szinte minden meccse után. Az Atlántida megyei szövetség azonban soha nem talált semmilyen szabályelleneset.

A harmadik ligában úgy döntött a csapat, hogy a hőzöngőket azzal csillapítja le, ha hondurasi játékosokat is maga közé fogad. Jöttek is remek futballisták még a szomszédos Colón és Yoro megyékből is. A Club Deportivo Salvador tovább szárnyalt, mindössze három döntetlennel és egy vereséggel zárta a szezont és jutott fel a második osztályba. Azt az egy meccset is csak azért vesztették el, mert a tocoai Boca Junior elleni derbire nem értek oda, mivel az odavezető országúton súlyos baleset történt. A többi csapat meg addig erősködött, míg a hazaiaknak ítélték a győzelemért járó két pontot. Ebben a szezonban esett meg az a csoda, ami azóta sohasem, hogy a hivatalban lévő salvadori szövetségi kapitánya, a chilei Carrasco Vivanco, engedve az újságok hosszas unszolásának, személyesen nézett meg egy hondurasi alsóbb osztályú meccset, kifejezetten Manlio Peralta Cea játékáért. Nem is kellett csalódnia, mert a Deportivo Manlio mesterhármasával nyert az Atletico Bahia vendégeként 5-0-ra.

A következő évben azonban nem várt segítséget kaptak az elégedetlenkedők. A magukat Igazi Hondurasnak nevező hazafias csoport ugyanis petíciót kezdeményezett a külföldi munkavállalók, így a futballisták jogainak korlátozása mellett, ami kormánykörökben is támogatásra talált. Az Igazi Honduras egyébként a Honduras Az Életünk elégedetlen kisebbségi frakciójából jött létre, amikor a vezetés nem állt kellően a Salvador elleni politika pártjára. A megfelelni vágyó helyi hivatalnokok aztán mindent meg is tettek annak érdekében, hogy megfeleljenek az országban egyre jobban uralkodó hangulatnak, így például a már csak a csapat edzőjeként dolgozó Galdívia urat koholt vádakkal bebörtönözték. A számlájára írtak ugyanis egy sok évvel ezelőtti tragikus halálesetet, ami egy ahuachapáni iskolás táborban történt.

A Club Deportivo Salvador pedig összeomlott a nagy nyomás alatt, amihez az is hozzájárult, hogy az év tavaszán meghalt Horácio Peralta, aminek következtében Manlio búskomorrá vált. Sokat betegeskedett és salvadoriként nem kapott kellő ellátást a kórházban, ami végzetesnek bizonyult. Manlio az edzésekre eljárt ugyan, de semmilyen örömét nem látta már a játékban és ez a hangulat lassan az egész csapatra átragadt. Aztán arra hivatkozott, hogy gondoskodnia kell az édesanyjáról, meg a két húgáról és egyre többször mondta le a bajnoki meccseket is.

A Trujillo FC elleni mérkőzésen is csak árnyéka volt a korábban szárnyaló önmagának. Szinte a kezdőkört sem hagyta el és amint megkapta a labdát, egyből szabadulni próbált tőle. Társai tanácstalanul néztek egymásra, majd maguk elé, a trujillói zöld gyepre. Az ellenfél középhátvédje, nevezetesen Javier Abril Euceda azonban nem elégedett meg ennyivel. Folyamatosan Manlio mellé állt és csak úgy, hogy azt senki más meg ne hallja, válogatott sértéseket vágott a fejéhez. Manlio összeszorította a fogát és tűrt. Csak akkor nézet Eucedára szúrós szemekkel, amikor az apja halálát emlegette neki és mocskos salvadorinak nevezte.

Manlio soha többé nem lépett pályára.

A klub végül éppen bent maradt a második osztályban, de a bomlás már végképp elindult. Egyre többen hagyták el a csapatot. Egyeseket elcsábítottak a nagyobb hondurasi csapatok, de voltak köztük olyanok is, akik mexikói ajánlatot kaptak és fogadtak el. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, a hondurasi kormány az egyre elégedetlenebb tömegek leállítására földosztásba kezdett, ami teljességgel ellehetetlenítette a salvadoriakat, akik tömegesen tértek haza. Így tett Manlio Peralta Cea is, aki huszonegy évesen, immár családfőként úgy döntött, menni kell.

A Club Deportivo Salvador ebben a pillanatban szűnt meg végképp.

***

Manlio miután végzett a hálókkal, hazament, megmosakodott majd felvette ünneplő ruháját és elment a reggeli misére. Escalantéban a férfiak számára reggel kilenckor celebrálta Trigueros atya az istentiszteletet, hogy aztán mindenki elvonulhasson ebédig a Calle Principalon lévő takaros kis kocsmába megbeszélni a világ dolgait. Itt aztán gyorsan Manlio került a középpontba, mindenki arra kérte, mesélje már el, miként hódította meg a hondurasi futballpályákat.

Ez a nap azonban más volt mint a többi. A férfiak nem mentek a Calle Principalra, hanem a mise után azonnal buszra ültek és a fővárosba indultak. A válogatott Honduras ellen játszott mérkőzést, mégpedig a világbajnoki selejtező visszavágóját. Az első összecsapáson 1-0 lett az eredmény Tegucigalpában, így mindenképpen nyerni kellett, hogy életben maradjon a remény, a La Selecta kijusson Mexikóba. Mindenkinek ott volt a helye az Estadio Nacional Flor Blancában, így még az öreg Francisco Masferrer is a buszon szorongott, pedig már elmúlt nyolcvan.

A stadion környéke zsúfolásig megtelt, az emberek kis csoportba verődve skandáltak hazafias rigmusokat, amikben nem egyszer tették gúny tárgyává a hondurasiakat. Sokan voltak közöttük, akik az elmúlt éveket a szomszéd ország banánültetvényein töltötték és nem olyan rég kellett, szinte menekülve eliszkolniuk. Forrt az indulat mindenkiben, amit csak tetézett, hogy maga Sánchez Hernández államfő intézett lelkesítő szózatot a nemzethez, nem sokkal a mérkőzés előtt a rádióban.

Manlio gyors léptekkel közelített a bejárathoz, amikor először Galdívia urat vélte felfedezni a tömegben, de hiába kiáltott utána, hangját elnyomta a sokaság. Aztán valamilyen megfontolásból kivált a menetből és arrafelé tartott, ahol hondurasiakat vélt felfedezni a messzeségből. Nem voltak sokan, az ottani rádió és az újságok arra kérték az embereket, hogy ne utazzanak Salvadorba. Páran azonban ennek ellenére útra keltek, de próbáltak észrevétlenek maradni a tömegben. Manlio azonban kiszúrta a csoportot jellegzetes trujillói akcentusuk alapján. Kicsit közelebb lépett hozzájuk és akkor vette észre az ismerős arcot. Először nem tudta mitévő legyen, majd határozottan elindult és a belső zsebében megbújó kést háromszor beledöfte a férfiba. Egy pillanat alatt történt minden, szinte észrevétlenül.

A társaság csak arra lett figyelmes, hogy Javier Abril Euceda arca valószínűtlenül eltorzul, majd elvágódik az utca kövén.

guerrilla

Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s