próza

Variáció a norvég futballra

Vardøi anzix

vardøi anzix

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy semmi sem úgy történt, ahogy azt az évkönyvek megőrizték.

A hivatalos emlékezet úgy tartja: a futballt valamikor az 1880-as években, brit közvetítéssel honosították meg a Norvégiában. Ugyan már! Megint egy újabb fals narratíva, ami csupán az angolszász dominancia eredménye.

Lássuk hát, mi és hogyan is történt valójában!

A XIX. század hatvanas éveiben sok bátor hajós, ambiciózus geográfus, izgalmas munka után vágyakozó térképész, az új lehetőségekre fogékony kereskedő, no meg persze számtalan szerencsevadász érdeklődését keltette fel az északi sarkkörön túli világ. Akkortájt az a terület még jószerivel ismeretlennek számított. A meghódítását ugyanakkor nehezítették a kegyetlen időjárási viszonyok, meg persze az is, hogy a kalandvágyon kívül más nem igen vonzotta oda az embereket: amit mindenki sejtett vagy tudott, hogy istentelen hideg szeglete volt a világnak. Nem meglepő, hogy egy esetleges utazásra gyakorlatilag nem lehetett támogatót találni. Humboldtnak fél évszázaddal korábban például könnyű dolga volt kissé habókos elképzeléseihez mecénást szerezni, hisz a spanyol kormány is érdekelt volt Latin-Amerika felfedezésben.

Ekkortájt azonban újra előkerült egy olyan teória, aminek már volt előzménye, tudniillik kell lennie a szibériai partokat követve egy olyan hajózható vízi útvonalnak, ami közvetlen kapcsolatot teremt az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Amennyiben ez az elképzelés bebizonyosodna és az elképzelt csatorna hajózható is lenne, hihetetlen távlatok nyilhatnának azon kereskedelmi vállalkozások számára, amelyek az európai kontinens északi szegletéből indulva szállították termékeiket a Távol-Keletre.

Nem csoda, hogy hamarosan számos expedíció szerveződött az un. északkeleti átjáró felkutatására. A pionírok a németek voltak, de jórészt az ő unszolásukra hamar bekapcsolódtak a kutatásba az osztrákok is.

Sőt! A Monarchia égisze alatt 1872-ben el is indult egy felfedezőcsapat a Tegetthoff gőzös fedélzetén. A 23 fős legénységnek magyar tagja is volt, a hajóorvosi teendőket ellátó dr. Kepes Gyula.

A doktor alaposan felkészült az útra. Tudta, hogy a legnagyobb problémát a skorbut jelentheti a személyzet számára, így jelentős mennyiségű tokaji aszú és citromlé is került a készletek közé. Kepes azonban nem csak a fizikai bajok orvoslására helyezett hangsúlyt, hanem arra is, hogy a hosszú és kies vidéken történő utazás során ne alakuljon ki az emberekben szorongás és depresszió. Tudta, hogy a legjobb ellenszer az lesz, ha a holtidőkben nem hagyja tespedni a matrózokat és a tiszteket, ezért számos játékot is bepakoltatott, így került a fedélzetre több tucatnyi sakk-készlet, kártya és még pár olyan dolog, amikről az indulást megelőzően nem árult el semmit.

Egy labda, egy síp és egy gyűrött, angol nyelven írt papírköteg, a Bell’s Life in London című folyóirat 1863. december 5-i száma.

Hosszas előkészületek után a Tegetthoff 1872. június 13-án futott ki Brémából és nem egészen húsz nap múlva meg is érkezett Tromsø kikötőjébe, ahol csatlakozott hozzájuk Elling Olaf Carlsen norvég kapitány, aki tapasztal tengerész hírében állt és többször járt már a sarkkörön túl is. Biztosan jó hasznát veszik a derék hajósnak a többség számára ismeretlen terepen, gondolták. Hogy ez végül nem így történt, az egyáltalán nem Carlsenen múlt.

Pár napot időztek még a kikötőben, ami alatt a doktor hatalmas mennyiségű szedret vásárolt, a legénység legnagyobb megrökönyödésére. De úgy voltak vele, hogy amíg van hely a raktérben hozhat bármit, elvégre nem az ő pénzüket költötte. Miután a műszerek hajózásra alkalmas időt jeleztek előre, felszedték a horgonyt és a Novaja Zemlja sziget felé vették az irányt

Nem egészen egy hónappal később azonban, egész pontosan augusztus 21-én a hajó befagyott a jégtáblák közé és innentől kezdve már soha többé nem tudták navigálni.

a magyar doktor

a magyar doktor szorult helyzetben

Az első időkben még annak a veszélye is fennállt, hogy az egymásra magasodó jégtáblák egész egyszerűen összeroppantják a hajótestet. Szerencséjükre azonban hamarosan csökkent a nyomás és a katasztrófa közvetlen lehetősége elmúlt.

A legénység azonban nem lehetett biztos benne, hogy mikor ismétlődnek meg az események, lesz-e olyan pillanat, amikor az elemek játszadozni kezdenek az aprócska és törékeny szerkezettel, s ha az már nem bírja a terhelést: mikor következik be az elkerülhetetlen katasztrófa?

A sors azonban különösen kegyes volt e bátor férfiakkal, nem történt nagyobb baj, de elkezdődött egy közel két évig tartó bizonytalan időszak a messzi északon, távol mindentől.

„Mily’ különös fintora ez a Jóistennek! Megtehetné, hogy szempillantás alatt eltüntet bennünket a föld színéről, de nem teszi, és ez számomra azt jelenti, van még dolgom a világban!” Jegyezte le naplójába Kepes 1872 októberében. És nem is tétlenkedett, hiszen a gyógyításon kívül, lehetőségei szerint, próbált minél több értékes leletet gyűjteni a későbbi kutatások számára, ezért a kies vidéken található minden élőlényből, legyen az növény vagy aprócska állat, mintákat vett és azokat osztályozta is.

De legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a teljes legénység visszatérhessen egyszer szerettei közé, ezért nem csak szederrel etette őket és szigorúan előírta számukra az aszúból és citromléből kevert ital rendszeres napi fogyasztását, hanem minden alkalommal, amikor az időjárás enyhébb volt és a hajó körüli jégmezőt kellően biztonságosnak találta, kényelmes ruhába öltöztette a teljes társaságot és kivezényelte őket egy nagyobb, viszonylag sík területre és mozgást rendelt nekik.

Az elején ez még tetszett az embereknek, de egy idő után roppant unalmasnak találták a gimnasztikát. Egy alkalommal Weyprecht parancsnok szóvá is tette neki, hogy ő ezt nem hajlandó csinálni és mint első tiszt erre nem is kötelezheti senki.

A doktor tudta, hogy most jött el az ő nagy pillanata.

Antét, a hajóácsot megkérte, hogy hozzon le négy használaton kívüli, nagyobb ládikát a fedélzetről, majd azokat nagy gondossággal elhelyezte a hómezőn.  Lerakott egyet, aztán lépett nyolcat és odatett egy másikat. Aztán messzire elgyalogolt, de még pont látótávolságba, és az előbbiekkel szemközt elhelyezte a másik két ládát. Amikor ezzel elkészült kettéosztotta az embereket: Kepessel együtt huszonhárman voltak, mivel a hajógépész már jó ideje betegeskedett, a tüdőbajtól nagyon legyengült, így ő az orvosi kabinban maradt.

Tizenegy fős csapatokat alakított ki úgy, hogy nagyjából alkatilag egyforma legyen a két társaság, majd a kissé már viseltes papírjait használva magyarázni kezdett az embereknek. Azok először csak kényszeredetten figyeltek rá, mert nem sok kedvük volt a dologhoz, fáztak, ráadásul kevéssel előtte kapták meg az aszús adagjukat, ezért inkább álmosak voltak. De aztán egyre türelmetlenebbé váltak, majd elsőre főként az olasz matrózok bíztatni kezdték, hogy fejezze már be a felolvasást és történjen végre valami.

A doktor ekkor elővette labdát és a ládákat képzeletben összekötő hosszabbik vonal közepére helyezte, aztán szájába vette a sípot és egy nagyot fújt bele. A huszonkét ember szinte egyszerre vetette magát a játékszerre és őrült rohangálás kezdődött. Aki gurulás közben megkaparintotta, az gyorsan megfogta és futni kezdett vele, mire Kepes eszeveszett sípolásba kezdett. Ekkor mindenki megállt és a doktorra nézett. Ő gondosan elmagyarázta, hogy a kezet nem szabad használni. Helyeslően bólogattak, így folytatódhatott a játék, egészen addig, amíg valaki újra meg újra kézbe nem vette a labdát.

Kepes az elején még mérgelődött, de aztán visszaemlékezett arra az időre, amikor maga is megismerkedett a futball nevű játékkal és egy kicsit el is mosolyodott. Nem kell siettetni a dolgokat, kialakulnak azok maguktól.

Közel két óra után a doktor határozottan a sípjába fújt. Senki nem értette, hogy mi történt, hiszen mindent úgy csináltak, ahogy mondta. Mára végeztünk, hasítottak a fagyos levegőbe az orvos szavai, holnap folytatás.

Ettől a naptól kezdve egy kicsit könnyebben telt az idő: az olasz matrózok, a személyzet osztrák és horvát tagjai, no meg a norvég kapitány együtt kergették a labdát a magyar hajóorvos vezényletével.

Két hosszú és viszontagságos év után sikerült a Tegetthoff legénységének újra a kontinensre lépnie.

Elling Olaf Carlsen soha többé nem dolgozott utána hajóskapitányként. Vardøben, abban a kis halászfaluban telepedett le, ahol partot értek. Egész életét arra tette fel, hogy megismertesse a környékbeli gyerekeket azzal a csodálatos játékkal, amit a sarkkörön túl, a jégmezőkön, egy magyar orvosnak köszönhetően ismert meg.

A futballal.

A sors úgy rendelte, hogy életében soha nem jutott délebbre, de főként nem a fővárosba, ahol 1885-ben britek segítségével megalapították a Christiania FC nevű futballklubot, amit Norvégia legrégibb egyleteként tartanak számon.

Amikor sok-sok évtizeddel később, egy poros tromsøi padláson, rengeteg kacat között megtaláltak egy fejléces papirost, a helyi levéltár munkatársa, aki egyébként lelkes futballrajongó volt, csodálkozva és döbbenten olvasta a gyönyörűen kivitelezett címer alatt:

Vardø Idtrettsforening alapítva 1875-ben.

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

Alapértelmezett
próza

Az utolsó meccs

spori

Amikor felemelte a zászlót, valami egészen különleges dolog történt, olyan, ami korábban még sohasem, pedig jó ideje rótta már a métereket a vonal mellett. A nyél ugyanis megnyúlt és egyenesen fel, az ég felé tört.

Először neki sem tűnt fel, hiszen az ember nem fölfelé figyel és nézi, hol lesz vége a rúdnak. Nem bizony. Fontos, hogy mindig előre kell tekinteni és kontrollálni, vajon a többi szereplő észrevette-e a jelzést? Arra kiemelten ügyelt, hogy minden írott és íratlan szabályt betartson, mivel nagyon szigorú volt magával szemben. Ha elkezdődik a játék, csak arra koncentrálj! Sok a csábítás, hisz ha kint vagy a természetben, a madárcsicsergés, a tücsökcirpelés könnyen elandalíthat, de mi nem azért küldtünk oda, hogy az élet egyéb szépségeit élvezd. Te szolgálsz! Jutottak eszébe valamikor mesterének szavai és az útravalót folyvást szem előtt is tartotta.

Most is csak az volt furcsa, hogy amikor le akarta engedni a kezét, nem sikerült neki. Nem esett kétségbe, mivel korábban is előfordult vele, hogy a meccs vége felé elnehezedett a karja. Főleg, ha folyamatosan emelgetnie kellett az állandó lesek miatt. Ilyenkor egyébként is bosszús volt, mert nem tartotta sokra azokat a csapatokat, akik erre játszottak. Ez csak egy technika, mechanikus az egész. Hol van itt a játék lényege? Dühöngött. Amikor még fiatalabb volt, másként gondolta, mert szerette, ha ő volt a középpontban, a történésék közvetlen közelében és ilyenkor még azt is elviselte, ha folyamatosan szidták. Az idő múlásával már nem voltak ilyen ambíciói: néha magának sem vallotta be, hogy sokszor csak meg akarta úszni az egészet. Megöregedtem?

Megpróbálta újra letenni a zászlót, de nem ment. Beakadt egy ágba? Tette fel a kérdést, de azonnal el is hessegette a gondolatot. Ugyan már!

Ekkor nézett fel először.

Amit látott meglepte, de egy pár pillanat múlva mégis teljesen természetesnek találta az egészet. A nyél ugyanis annyira megnyúlt, hogy a kezdeti vastagsága egy kis idő múlva fogyni kezdett, majd szinte el is tűnt, de igazából mégsem, mert fent a magasban már csak egy nagyon vékony ezüstszálnak tetszett, ami végül belefúródott a napba. A végén lengedező aprócska kockás szövetdarab még éppen kikandikált az aranysárga korongból. Még szerencse, hogy sárga és piros, így legalább látszik belőle valami. Gondolta. Azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha elengedné? De nem szerette volna ezt a tökéletes látványt elrontani azzal, hogy esetleg az egész visszazuhan a földre. Másrészt, amikor egy aprócskát lazítani próbált a fogáson, azt vette észre, hogy az nem enged. A zászló és a keze eggyé vált, amikor közelebbről szemügyre vette, olybá tűnt mintha nem is két önálló dologról lenne szó. Nem egy tárgyról és a testének egy részéről, hanem valami köztes állapotról. Az ujjai eltűntek, a karja feketéllett és kemény, gumiszerű anyaggá alakult, míg a zászló nyelén, ami bőrszínű volt és áttetsző, látni lehetett az erek halvány rózsaszín útvonalát.

A külvilág zajai rég nem hallatszottak már. Olyan csend volt, hogy a saját szívverése dobpergésnek hatott. Amikor újra körbetekintett, egyáltalán nem látta sem a játékosokat, sem az aprócska korlátra támaszkodó nézőket. Nem is olyan volt a kép, mintha egy futballpályán lett volna. A klubház és a büfé folyékony masszaként hatott, a domináns zöld színt felváltotta a vörös és a narancs furcsa keveréke, haragos és kissé rémisztő tónusban. Furcsa formátlan figurák jelentek meg mellette, akik némán táncoltak, mozdulataik egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek, végül amilyen hirtelen bukkantak elő, olyan meglepetésszerűen el is tűntek.

A lábai gyökeret eresztettek és mélyen belehatoltak a földbe, de olyan erősen, hogy már meg sem tudott mozdulni. Ő ennek ellenére egyre kellemesebben érezte magát.

Boldog vagyok. Mondta és elmosolyodott.

Alapértelmezett