próza

Vajúdnak a hegyek

az a szép zöld gyep

Mennyi van még hátra?

Huszonkét perc.

Hosszabbítással?

Honnan tudnám, hogy mennyi lesz a hosszabbítás?

Ki lehet számolni. Cserénként fél perc, az összesen három. Szerintem semmi olyan nem történt, amiért még rá kellene húzni.

És ha a még a hátralévő időben lesz valami rendkívüli, azt miként adjam most hozzá?

Nem azt kérdeztem, hogy mondjuk öt perc múlva mennyi van még hátra? A pillanatnyi állapot érdekel. Az, ami mérhető.

Jó! Akkor már csak huszonegy perc rendesen meg még három a ráadás. Ez így elfogadható?

Egy percet beszéltünk volna közben?

Nem egész pontosan.

Tiszta szerencse, hogy közben nem volt mondjuk egy sérülés, mert akkor azt biztosan nem vetted volna észre és így szükségszerűen kihagytad volna a számításból.

A meccset is figyeltem.

Gondolkodtál már azon, hogy hány darab fűszál lehet a pályán?

Nem igazán. Van ennek valamilyen jelentősége?

Persze! Mindennek van jelentősége, ami mérhető. Egy, a nemzetközi mérkőzésekre hitelesített pálya legfeljebb száztíz méterszer hetvenöt méter lehet, ami nyolcezer-kétszázötven négyzetméter. Ha mondjuk a szálak nem egészen fél centi távolságban vannak egymástól, akkor egy négyzetméteren van negyvenezer, azaz összesen háromszáz harminc millió. Elképesztő!

Az.

Látom, te másként gondolod, de ez a te bajod. Ez a te bajod. Jó, rendben! Nem biztos, hogy ennek a számnak az ismeretén vagy nem ismeretén múlhat egy meccs kimenete. Da ha ezt tudjuk, akkor ezen már nem úszhat el egy győzelem. Mert akkor már számoltunk vele, és ha ezt megtettük, miénk az a felelősség, hogy miként élünk a tudással. Emlékszel, amikor Terry a moszkvai BL-döntőn elcsúszott a tizenegyesnél? Több eshetőség is van arra, hogy mi történt. Grant mester nem tudta, hogy hány fűszál van a tizenhatoson belül, így ezt nem mondhatta el Terrynek, aki ennek az információnak a hiányában futott neki a labdának. Az ismeret hiánya okozta a bajt. Esetleg Terry tudta, hogy ez fontos lehet és maga próbálta kitalálni, de az idő rövidsége miatt nem ért a számítás végére, így nem koncentrálhatott kellően a lövésre. Én az arckifejezése alapján a második eshetőségre tippelek.

Nem lehet, hogy a csúszós fű miatt esett fenékre?

Ha így is volt, az semmi esetre sem dönti meg az elméletemet! Ha vizes a gyep, a szálak egymásra hajlanak és egyáltalán nem mindegy, hogy hány fűszál van egy bizonyos területen.

Azért százhúsz perc alatt eltűnhetett pár szál, nem gondolod? Ha az elején tudták is, hogy mennyi van, közben nehéz lett volna újraszámolni az egészet. Én nem vettem észre, hogy például egy-egy becsúszás után négykézlábra ereszkedve, gondterhelten mászkáltak volna a játékosok.

Edzői hiba. Vagy a stábé. Mit tudom én! Elbukta a Chelsea a BL-t vagy sem? Akkor meg miről beszélünk?

A játék kiszámíthatatlanságáról, ami a futball szépségét adja. Javíthatatlan vagy ezzel a mindent, mindenképpen megmagyarázni akaró hozzáállással. Maradona ’86-os góljának mi az egzakt magyarázata?

Az a statisztikai hiba. Én így hívom a pontosan nem leírható történéseket. Egyébként meggyőződésem, hogy Bilardo felkészítette a csapatát egy ilyen szituációra. Gondolj csak bele! A meccset délben játsszák és van egy viszonylag tapasztalatlan tunéziai bíró. A felíveléseknél, ha követte a labda útját, szinte semmit sem láthatott, hiszen minden alkalommal szükségszerűen belenézett a napba. Tudták, hogy nem beszél túl jól angolul, így a reklamálásoknál messze elkerülte az angolokat. Én őt nem hibáztatom. Igazából Bilardót és Maradonát sem. Az előbbi kitalált és begyakoroltatott egy váratlan fegyvert, a játékos meg követte az utasítását. Hitt benne, hogy ez így jó. Még Maradona is hitt benne! Ami utána történt, az már csak marketing és kommunikáció. Isten keze. Talán kicsit túl magasztos lett, de nagyon beletaláltak és működött.

Azért most te is bevallottad, hogy a racionalitás önmagában kevés. Kell hozzá más is: érzelem, szív, meg szenvedély.

Persze. Ki akarná robotok meccsét nézni. És én sem azt várom el, hogy ezek a dolgok mindenki számára ismertek legyenek, mert akkor talán sokan ki sem mennének a stadionokba. Csupán azt akarom mondani, hogy a fociban igenis minden mérhető és kiszámítható. Így alakították ki. A kapu szélessége nyolc yard, magassága nyolc láb. Nem lehet véletlen, ez nyilvánvaló üzenet!

Láttad?

Igen. Les volt!

Ez?

Mi más? Elég egyértelmű a szabály, nem?

Oké, de ezt nem lehetett látni. Innen meg főleg! Miért vagy ilyen biztos benne?

Mert én láttam.

Te talán isten vagy? Kizárt dolog, hogy ebből a szögből pontosan meg tudod ítélni, a centerhalf beljebb volt-e vagy sem? A saját elméletedet cáfolod ezzel a kijelentéssel. A mérhetőség mindenhatósága, hahaha!

Nem úgy kell nézni.

Micsoda?

Például a füledet is használd! Hallgass és láss!

Na ez meg milyen baromság?

Nem hiszem, hogy ezt el tudom magyarázni neked. Több dimenziót kell átfogni egyszerre. Nézd a játékot, de közben figyelj oda minden másra is, ami összefügg a meccsel. A játékosok testbeszédétől kezdve a labda puffanásáig minden érdekes és fontos lehet. Belátom, nem könnyű dolog, és nem is biztos, hogy mindenkinek sikerül. Nekem igen. Hidd el, les volt.

Na és a bírók mindegyike rendelkezik ezzel a képességgel? Nem lenne haszontalan.

Dehogy. Látod, visszajutottunk oda, ahonnan indultunk. Ha úgy vesszük, ez a dolog végtelenül egyszerű, de még sincs mindenki a tudás birtokában és ettől még izgalmasabb a dolog.

De így például nem feltétlenül az a csapat győz, amelyik jobb. A sport lényege nem ez lenne? Azzal, hogy az igazságtalanságot legitimáljuk, nem teszünk valami visszafordíthatatlanul rosszat?

Miért tennénk? Akik részesei a rendszernek, mindannyian tisztában vannak ezzel és mégis maradnak. Persze sokszor van panasz, de az ugyanúgy a színházhoz tartozik. Gondolj csak bele! Minden játékos valahol exhibicionista, mert ugyan ki nem az, aki több ezer ember előtt méretteti meg magát hetente akár többször is? Folyamatos reflektorfény, ahol sok hibát a saját jelentőségét messze meghaladóan tálalnak nekünk, nézőknek, fogyasztóknak. A tévedés, a hiba tulajdonképpen lételeme a futballnak. Kicsit paradox módon, nélkülük talán nem is működne, így egyáltalán nem csodálom, hogy ennyire ódzkodnak mindenféle technikai újítástól.

Nekem egy kicsit elment a kedvem az egésztől. Nem iszunk meg valamit?

Vége lett?

Aha.

És mi lett az eredmény?

Igazából nem tudom, mert nem néztem a táblát és közben le is kapcsolták.

Szerintem iksz lett. Olyan különös vibrálása van a levegőnek. Amikor ezt érzem, akkor nem szokott győztes lenni.

Majd megírja a holnapi újság. Változtatni már úgysem tudunk rajta.

lendül a zászló

 

Alapértelmezett
próza

A fiú, aki macskákkal álmodott

jeno2

emberből állat

Igazából nem is tudom, hogy hívták a fiút. Még az is lehet, hogy nem volt neve. Annyi furcsaság volt az életében, ennek következtében akár ez is elképzelhető. A szülei is csak úgy szólították: Kisfiam!

Ami azonban vitathatatlan: nagyon szerette a macskákat. Valószínűleg azért alakultak így a dolgok, mert őt viszont szinte senki sem kedvelte. A macskák ellenben jó partnernek bizonyultak: elhitették vele, hogy ők szeretik. Tökéletes párosítás, mondhatnánk és abból a szempontból feltétlenül igazunk is lenne, hogy miután a macskák lettek az ő igazi barátai, idővel esélye sem maradt, hogy igazi emberbarátai  legyenek.

Amikor kicsi volt, még nem tűnt úgy, hogy neki valaha gondjai lesznek a barátkozással. Békésen üldögélt a babakocsijában és mindenkinek integetett. A  másik gyerekek  meg visszaintegettek neki, mert a gyerekek már csak ilyenek, imádják egymást utánozni, no meg imádnak integetni. Jól elvolt ebben a létben a pici. Vannak barátaim, gondolta. Persze nem pontosan így, hiszen az ember másfél éves korában még nem igazán tudja: mi az a barát.

Aztán járni kezdett és elkezdődtek a bajok. Mindenkihez oda akart menni és meg akarta simogatni azokat a másik gyerekeket. Azok azonban nem akarták ezt és nem is hagyták. Volt a fiúban ugyanis valami, amit nehéz szavakkal elmondani. Talán a túlzott akarás miatt folyamatosan görcsbe rándult, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy normális görcsölést, ami az izmok valószínűtlen összehúzódásával jár, hanem egyféle belső rángással, ami ráadásul egy kis vinnyogással párosult. Egyes gyerekek ettől megijedtek, mások pedig csak nevettek. Arra azonban nem volt jó a dolog, hogy barátokat szerezzen és akár csak alkalmi kapcsolatokat alakítson ki a kortársaival. A játszótéren szótlanul és magányosan üldögélt egy padon és egy idő után csak távolról figyelte a többieket. Végtelen szomorúság tükröződött a szemében, a szülei pedig azzal vigasztalták és próbálták megnyugtatni, hogy ne foglalkozzon velük, ő sokkal különb és jobb náluk.

Te jó ember vagy! Vajon hányszor hallotta ezt a mondatot? Sokszor, talán túl sokszor is és így végül elhitte.

Az első macskával akkor találkozott, amikor pár évvel később rótta szokásos köreit a közeli parkban. Nem volt egy szép állat, tarkaságát az összekócolt szőr csak még kuszábbá tette, ráadásul az egyik füléből hiányzott egy nagyobb darab. Odasandított a fiúra, aztán megpróbált a közelébe férkőzni. A dörgölőzését azonban nem vette az jó néven és egy hatalmasat bikázott bele. Mivel nem volt túl ügyes, a teli rüszttel megeresztett lövés kissé lecsúszott, aminek következtében a macska csak pár métert repült, majd hatalmas nyávogással egy szemeteskuka közvetlen közelében landolt. Nyüszített még egy kicsit, aztán összeszedte magát és visszasántikált a lábához. Újra dörgölőzni kezdett.

Vajon miért csinálják mindig ezt a macskák?

Most már nem rúgta el. Kicsit közelebb hajolt hozzá és ekkor vette észre, hogy az orra mellett van egy apró fekete foltocska, ami pontosan úgy nézett ki és pont ott volt, mint az anyajegye az arcán. Felemelte és magához szorította, kicsit túlzott erővel, mert a macska vinnyogni kezdett. Elszégyellte magát és óvatosan letette a földre.

Az első állat után aztán jött a többi és hamarosan egy kisebb sereglet vette körül, akikkel most már együtt tették meg a napi sétákat a parkban. Mindegyik macskában volt valami, ami hasonlított rá: az egyik ugyanúgy sántított, akárcsak ő, a másiknak a látásával volt baja. Volt közöttük egy nagyobb, teljesen fekete példány, aminek a nyávogása úgy tetszett, mint amikor a fiú nevetett.

Jól érezte magát a társaságukban. Az idő múlásával már szinte csak köztük élt, megtanult velük kommunikálni, aminek következtében egyre kevésbé tudott az emberekkel beszélni. A szülei az elején nem értették a dolgot, de úgy gondolták, hogy ez csak valami kiskamaszos habók, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Elmúlik. Mondta az apja az anyjának, emlékszel, hogy a Margitéknál is volt ilyen.

A helyzet akkor kezdett súlyosbodni, amikor egyre kevésbé akart két lábra állni. Megtehette volna, de valamiért jelezni akarta újdonsült barátainak, hogy ő mindenben azonosul velük. Ő most már tényleg olyan, mint ők.

Kezdeni kellett volna az iskolát, a pszichológus azonban azt javasolta a szüleinek, hogy még várjanak egy évet. Előfordult már mással is, nyugtatta őket. Aztán azzal viccelődött, hogy mennyivel jobb, hogy nem a verebekkel barátkozik. Az apja csak hümmögött, de bízott benne, az idő majd mindent megold.

Senkinek sem lett igaza. Egyre szőrösebb lett és a bundája érdekes mintázatot vett fel. Teljesen fehér volt, ugyanakkor az egész testén azonos formájú fekete hatszögek jelentek meg. A többi macska, kicsit irigykedve nézett rá, mert mindezt csinosnak találták, ráadásul valamilyen kifürkészhetetlen okból az ő szőre mindig szép tiszta és rendezett volt. Akkor is, ha a tüskés bokorból mászott elő egy megtermett galambbal a szájában.

Egy verőfényes őszi napon összegömbölyödve heverészett a parki fűben, az aszfaltozott focipálya közvetlen közelében. Nagyon szerette azt a részt, mert ott olyan sűrűn nőtt a lóhere, hogy különösen kényelmes volt a fekvés. A rozoga drótkerítéssel ölelt pályán meccset játszottak a fiúk. Néha hunyorogva odanézett és úgy tűnt számára, hogy azok rúgják a bőrt, akiket valaha meg akart simogatni. Igen! Horkant fel egy pillanatra. Az ott az a fiú az utcánkból, a 11-ből! És közben vészjóslóan hunyorított.

Ám ekkor valaki egy rosszul sikerült keresztpassz következtében átrúgta a labdát a kerítésen, ami néhány lépéssel mellette állt meg. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felugrik és játszik vele egy kicsit, de aztán meggondolta magát. Túlságosan lusta volt hozzá. Ekkor hirtelen lépteket hallott, megállt mellette valaki, aztán egy hirtelen mozdulattal megemelte és a hóna alá csapta majd már szaladt is vele vissza, a pályára.

Meglepődött, de egy kicsit sem ellenkezett. A fiú az oldalvonalnál megállt, két kézzel megfogta és egy erőteljes mozdulattal bedobta a többiek felé. Tudta, hogy mi fog következni, ezért még jobban összehúzta magát. Amikor először földet ért, a hátára esett és éles fájdalmat érzett. Egy vékony vércsík jelent meg makulátlanul tiszta bundáján. Becsukta a szemét és összeszorította a fogát. Egy hang, egy nyikkanás nem jött ki belőle. A rúgásokat először keménynek és durvának találta, de a harmadik vagy negyedik passz után már hozzászokott az érzéshez. Gondolatait tudatosan másfelé terelte és így már élvezni is tudta a történéseket.

Pár pillanat múlva egy nagyobb puffanást érzett. Látta vagy inkább csak elképzelte, ahogy a feje találkozik a futballcsukával, pontosan ott, ahol a fűzőt gondos kezek dupla csomóra kötötték, aztán hosszan repül és repül, az örökkévalóságnak tűnik a pillanat, végül hirtelen megáll, megfogja egy durva madzagból összeeszkábált háló, mozdulatlanná válik, majd lehuppan a rücskös földre.

Gól! Kiáltják többen és a macskafiú akkor és ott határozottan azt érzi, sőt tudja, hogy végre értelmet nyert az élete, bekövetkezett az, amire egészen kicsi korától és mindennél jobban vágyott: szeretik őt az emberek.

Tévedett.

Először a kapus szólalt meg. Nem volt bent! Mondta határozottan. Nem voltam bent? Horkant fel a fiú. Még, hogy nem voltam bent? Hiszen a bundámat felsértette a háló!

Nézzétek! Most is pontosan a vonalon van, jegyezte meg egy másik játékos. És valóban, a labda rajta feküdt a fehér csíkon. Kétségtelenül a nagyobb része beljebb volt, de egy apró hányada kifelé állt. Ráadásul vékony piros vonalban elkezdett szivárogni belőle… a vér.

Micsoda vacakok ezek mostanság, mordult fel az egyik fiú és a szőrmókot bedobta a pálya melletti kukába.

Egy törött sörösüvegre zuhant rá. Ezt nem ide kellett volna tenni, futott végig az agyán.

Nem szenvedett sokat.

metamorfózis

metamorfózis

 

Alapértelmezett
életkép

Rövid történet magyarokról és hollandokról

tökéletes összhang

tökéletes összhang

Kicsit megijedtem vasárnap, hogy nincs minden rendben velem.

Mégiscsak az év, az évtized, talán az évszázad aktuálisan legfontosabb meccse jön és nekem cseppet sem ver hevesebben a szívem, nem pillantok másodpercenként az órára, hogy mennyi még, szóval olyan átlagos vasárnapnak tűnik az egész. Sőt! Néha képek villannak be, amin a 0-1 utáni tizenegyespárbajt elvesztő magyar csapat lehajtott fejjel kullogó tagjait vélem felfedezni. Dzsudzsák nagyon sír, Böde Dani pedig egy hatalmas láncfűrésszel esik neki a bűnös kapufának, amiről a mindent eldöntő büntetőnél kifelé perdült a labda. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nem is lehet láncfűrészt bevinni egy futballmeccsre.

De továbbra is marad az a furcsa érzés, hogy sokkal jobban érdekel a lassan fortyogó szarvaspörkölt, mint bármi más és közben félszemmel kilesek az ablakon, hogy vajon eláll-e az eső belátható időn belül és így ki tudunk mozdulni délután egy kicsit.

Magyar vagyok?

***

Emlékszem 86-ra. A nyári szünidőben a kempingben dolgoztam sorompónyitogatóként. Korán keltem és miután összeszedtem magam, stílusosan felpattantam egy kemping biciklire, hogy hatkor felvehessem a munkát. Annyi időm mindig volt, hogy tegyek egy kis kitérőt egy újságosbódé felé és megvegyem a friss Népsportot, meg az éppen megjelenő Képes Sportot. Ezekre nagy szükségem volt, mert az a feladat, amit a kempingben el kellett végeznem, finoman szólva nem kötötte le az időmet és hát ugye ment a mexikói vébé.

A hely vendégköre jellemzően NSZK-s és holland turistákból állt, akik szomjazták a friss híreket. A németeket a saját csapatuk sorsa érdekelte, a hollandokat meg minden más, de főleg, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák? Az utóbbiak számára nem voltak túl jó híreim. Úgy rémlik, a belga-spanyol negyeddöntő után már nem voltak kíváncsiak a belgákra. De lehet, hogy csak úgy csináltak. Irigységből.

A magyar csapat még az iskolai szünet előtt letudta a három csoportmeccset és nagyjából az évzáróm magasságában haza is tért a válogatott. Így aztán a német meg a holland turisták, akik tőlem kapták a híreket, azt is hihették, Magyarország nem is volt a vébén. Mondjuk a hollandok talán gondolhatták, mert előttük nyertük meg a selejtező csoportot. Vagy pont ezért akarták mindezt kitörölni az emlékeikből? Őket Rotterdamban megvertük, Leónban meg kapunk egy sima hármast a franciáktól.

Nehéz kiigazodni ezeken a hollandokon.

Az irapuatói mészárlást egyebekben nem éltem meg szörnyű tragédiaként. Valamiért már akkor is racionálisan gondolkodtam, nem hittem a véletlenekben és főképp nem az összeesküvés-elméletekben. Akkor és ott ennyi volt a különbség. Vajon Uruguayban is ennyit agyalhattak a dánok elleni 1-6-on? Nem hiszem. Valószínű, hogy a mexikói bíró lett a közellenség, meg az argentinok ügynöke, aki bő negyedóra után 0-1-nél két sárgával kiszórta Bossiót. A magyar-szovjeten egy lap sem villant, így számomra még egyértelműbb volt a képlet: egyenlő feltételek mellett kaptunk egy hatost.

Sebaj, majd 90-ben, Olaszországban! És ebben maximálisan egyetértettünk a hollandokkal. Ők léptek is egy szintet, mert ott voltak és bár meccset nem nyertek, a tizenhat között, emlékezetes derbin estek ki a nyugatnémetekkel szemben.

És mi?

***

Az eső továbbra is vigasztalanul esett. Néhol csak szemerkélt, aztán meg jobban rázendített. Nem lesz ennek jó vége, a norvégoknak biztosan jobban fekszik a nedves fű. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a magyar csapatnak igazából milyen típusú gyepszőnyeg kedvez. Az elmúlt közel harminc év tapasztalata alapján valószínűsítem, hogy mindig a más.

Csak nem akart előjönni belőlem a vérmes szurkoló. Rendületlenül társasoztam a lányokkal és őszinte ámulattal figyeltem, hogy milyen nagy bennük a nyerés, a győzelem utáni vágy. Elmondjam nekik, hogy milyen fontos nap a mai? Nekünk, magyaroknak. Nekik, magyaroknak. Elhessegettem a gondolatot, mert nem tudtam volna őszintén lelkesedni és nem akartam a kicsit értetlenkedő tekintetükkel találkozni. Hisz’ olyan boldogok. Így is.

Aztán amikor már mindenki lefeküdt, bekapcsoltam a tévét. Szünet volt és éppen Priskin gólját ismételték. Hú ez nagy dugó volt! – gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy miként is áll a meccs. Nem volt hang, így csupán a tekintetek, a mimika és a gesztusok alapján próbáltam kifürkészni az eredményt. Gyorsan arra jutottam, hogy vezethetünk, de még nem akartam elrontani a szórakozásomat, ezért továbbra is figyeltem a némajátékot. No meg a kulisszákat. Azt például, hogy a stúdióban piros mezben magyaráz a műsorvezető és a vendég. Érdekes, kissé barokkos túlzásnak találtam, de nem lepődtem meg.

1-0.

A második félidőt végig követtem és folyamatosan az jutott eszembe, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik és ez éppen a futball lényege. A játék. A finesz. Nem vagyok naív, tudom, hogy mindez nem magyar sajátosság, de mindez egy kicsit elszomorított. Nem volt olyan régen a rögbi vébé, ha küzdést akarok látni és közben szükségem van arra, hogy egy labda is legyen a látvány része, akkor azt a sportot fogom nézni. Olvastam egy rövid írást arról, hogy a norvég futball kilencvenes évekbeli felemelkedése abból a felismerésből fakadt, hogy a játék erőn alapuló tényezőit kell megerősíteniük és dominánssá tenni. Rövidtávon bejött nekik, volt jó öt-hat-hét-nyolc évük. Most azonban egyértelműen látszott, hogy ez az elmélet végeredményben zsákutca és zárvánnyá teheti egy ország labdarúgását.

És most mi verjük őket úgy, hogy nem cifrázzuk túl.

Vége. 2-1. EB.

***

A kemping már évek óta nem működik, nagy részét benőtte a gaz. Vajon lehetnek még olyan hollandok, akik nosztalgiával emlékeznek rá? Nem tudom. Az azonban biztos, ha gyermekeik jövő nyáron valahol máshol nyaralnak majd, mindennap megkérdezhetik a szállásukon a sorompó nyitogatásával foglalatoskodó fiatal diákoktól, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák?

Meg azt is, hogy mit játszottak a magyarok?

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok és szeretem a focit

Alapértelmezett