Kicsit megijedtem vasárnap, hogy nincs minden rendben velem.

Mégiscsak az év, az évtized, talán az évszázad aktuálisan legfontosabb meccse jön és nekem cseppet sem ver hevesebben a szívem, nem pillantok másodpercenként az órára, hogy mennyi még, szóval olyan átlagos vasárnapnak tűnik az egész. Sőt! Néha képek villannak be, amin a 0-1 utáni tizenegyespárbajt elvesztő magyar csapat lehajtott fejjel kullogó tagjait vélem felfedezni. Dzsudzsák nagyon sír, Böde Dani pedig egy hatalmas láncfűrésszel esik neki a bűnös kapufának, amiről a mindent eldöntő büntetőnél kifelé perdült a labda. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nem is lehet láncfűrészt bevinni egy futballmeccsre.

De továbbra is marad az a furcsa érzés, hogy sokkal jobban érdekel a lassan fortyogó szarvaspörkölt, mint bármi más és közben félszemmel kilesek az ablakon, hogy vajon eláll-e az eső belátható időn belül és így ki tudunk mozdulni délután egy kicsit.

Magyar vagyok?

***

Emlékszem 86-ra. A nyári szünidőben a kempingben dolgoztam sorompónyitogatóként. Korán keltem és miután összeszedtem magam, stílusosan felpattantam egy kemping biciklire, hogy hatkor felvehessem a munkát. Annyi időm mindig volt, hogy tegyek egy kis kitérőt egy újságosbódé felé és megvegyem a friss Népsportot, meg az éppen megjelenő Képes Sportot. Ezekre nagy szükségem volt, mert az a feladat, amit a kempingben el kellett végeznem, finoman szólva nem kötötte le az időmet és hát ugye ment a mexikói vébé.

A hely vendégköre jellemzően NSZK-s és holland turistákból állt, akik szomjazták a friss híreket. A németeket a saját csapatuk sorsa érdekelte, a hollandokat meg minden más, de főleg, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák? Az utóbbiak számára nem voltak túl jó híreim. Úgy rémlik, a belga-spanyol negyeddöntő után már nem voltak kíváncsiak a belgákra. De lehet, hogy csak úgy csináltak. Irigységből.

A magyar csapat még az iskolai szünet előtt letudta a három csoportmeccset és nagyjából az évzáróm magasságában haza is tért a válogatott. Így aztán a német meg a holland turisták, akik tőlem kapták a híreket, azt is hihették, Magyarország nem is volt a vébén. Mondjuk a hollandok talán gondolhatták, mert előttük nyertük meg a selejtező csoportot. Vagy pont ezért akarták mindezt kitörölni az emlékeikből? Őket Rotterdamban megvertük, Leónban meg kapunk egy sima hármast a franciáktól.

Nehéz kiigazodni ezeken a hollandokon.

Az irapuatói mészárlást egyebekben nem éltem meg szörnyű tragédiaként. Valamiért már akkor is racionálisan gondolkodtam, nem hittem a véletlenekben és főképp nem az összeesküvés-elméletekben. Akkor és ott ennyi volt a különbség. Vajon Uruguayban is ennyit agyalhattak a dánok elleni 1-6-on? Nem hiszem. Valószínű, hogy a mexikói bíró lett a közellenség, meg az argentinok ügynöke, aki bő negyedóra után 0-1-nél két sárgával kiszórta Bossiót. A magyar-szovjeten egy lap sem villant, így számomra még egyértelműbb volt a képlet: egyenlő feltételek mellett kaptunk egy hatost.

Sebaj, majd 90-ben, Olaszországban! És ebben maximálisan egyetértettünk a hollandokkal. Ők léptek is egy szintet, mert ott voltak és bár meccset nem nyertek, a tizenhat között, emlékezetes derbin estek ki a nyugatnémetekkel szemben.

És mi?

***

Az eső továbbra is vigasztalanul esett. Néhol csak szemerkélt, aztán meg jobban rázendített. Nem lesz ennek jó vége, a norvégoknak biztosan jobban fekszik a nedves fű. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a magyar csapatnak igazából milyen típusú gyepszőnyeg kedvez. Az elmúlt közel harminc év tapasztalata alapján valószínűsítem, hogy mindig a más.

Csak nem akart előjönni belőlem a vérmes szurkoló. Rendületlenül társasoztam a lányokkal és őszinte ámulattal figyeltem, hogy milyen nagy bennük a nyerés, a győzelem utáni vágy. Elmondjam nekik, hogy milyen fontos nap a mai? Nekünk, magyaroknak. Nekik, magyaroknak. Elhessegettem a gondolatot, mert nem tudtam volna őszintén lelkesedni és nem akartam a kicsit értetlenkedő tekintetükkel találkozni. Hisz’ olyan boldogok. Így is.

Aztán amikor már mindenki lefeküdt, bekapcsoltam a tévét. Szünet volt és éppen Priskin gólját ismételték. Hú ez nagy dugó volt! – gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy miként is áll a meccs. Nem volt hang, így csupán a tekintetek, a mimika és a gesztusok alapján próbáltam kifürkészni az eredményt. Gyorsan arra jutottam, hogy vezethetünk, de még nem akartam elrontani a szórakozásomat, ezért továbbra is figyeltem a némajátékot. No meg a kulisszákat. Azt például, hogy a stúdióban piros mezben magyaráz a műsorvezető és a vendég. Érdekes, kissé barokkos túlzásnak találtam, de nem lepődtem meg.

1-0.

A második félidőt végig követtem és folyamatosan az jutott eszembe, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik és ez éppen a futball lényege. A játék. A finesz. Nem vagyok naív, tudom, hogy mindez nem magyar sajátosság, de mindez egy kicsit elszomorított. Nem volt olyan régen a rögbi vébé, ha küzdést akarok látni és közben szükségem van arra, hogy egy labda is legyen a látvány része, akkor azt a sportot fogom nézni. Olvastam egy rövid írást arról, hogy a norvég futball kilencvenes évekbeli felemelkedése abból a felismerésből fakadt, hogy a játék erőn alapuló tényezőit kell megerősíteniük és dominánssá tenni. Rövidtávon bejött nekik, volt jó öt-hat-hét-nyolc évük. Most azonban egyértelműen látszott, hogy ez az elmélet végeredményben zsákutca és zárvánnyá teheti egy ország labdarúgását.

És most mi verjük őket úgy, hogy nem cifrázzuk túl.

Vége. 2-1. EB.

***

A kemping már évek óta nem működik, nagy részét benőtte a gaz. Vajon lehetnek még olyan hollandok, akik nosztalgiával emlékeznek rá? Nem tudom. Az azonban biztos, ha gyermekeik jövő nyáron valahol máshol nyaralnak majd, mindennap megkérdezhetik a szállásukon a sorompó nyitogatásával foglalatoskodó fiatal diákoktól, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák?

Meg azt is, hogy mit játszottak a magyarok?