próza

¡Viva Chile!

mint az Andok, de mégsem

Girðír Vilhjálmsson minden áldott nap kétszer tette meg az utat Ólafsfjörður és Siglulfjörður között. A két aprócska város közötti távolság mindössze tizenöt kilométer, de a fjordok és gleccserek, no meg a cikkcakkos kisebb dombok miatt ez még a soha véget nem érő nyári napokon is legalább hatvan kilométernyi utazást jelentett.

Girðírt azonban semmi sem tántoríthatta el attól, hogy reggel miután befalta heringes szendvicsét, felüljön kedves lovára Gullfaxira és nekivágjon az útnak. Nem késlekedhetett, mivel délre mindenképpen Siglulfjörðurba kellett érnie.

Egy kikötő melletti kisebb házban lakott a szüleivel. Apja, akit a városban mindenki csak heringes Vilinek hívott, most is már hajnalban kiment halászni. Nem volt szükségszerű, hogy ilyen korán kezdje a munkát, de igazából nem akart találkozni Girðírrel.

Amikor jó öt évvel ezelőtt ideköltöztek Akureyriből, még hitt benne, hogy majd ha tizennyolc lesz a fia, együtt viszik a boltot: Girðír lesz, aki esőben, szélben kihajózik, küszködik a hálóval, összeszedi a fogást, ő meg csak eladja a halakat a piacon.

***

Nem így lett és ez már akkor Akureyriben eldőlt. Vili is pontosan tudta, próbált küzdeni a sorsa ellen, de hiába. Ráadásul magát hibáztatta. Azon a napon nem kellett volna Girðírt is elvinnie magával a városi kultúrházba. Hányszor, de hányszor jutott eszébe ez a gondolat.

A szokásosnál is melegebb szerda volt. A halfeldolgozóban ugyanolyan lassan teltek az órák mint rendesen, ám egyszerre megélénkült mindenki, mert a Négyujjú Haldór szerint a kultúrházban, amit az amerikaiak egyik ottmaradt hangárjából alakítottak ki, este meg lehet nézni a Chile-Brazília vébé elődöntőt élő adásban, ugyanis szereztek egy olyan antennát, amivel be tudják fogni a műsort. Mondanom sem kell, hogy ebben egy Izlandon ragadt jenki katona segített nekik. Bár személy szerint őt egyáltalán nem érdekelte az európai foci, de egy üveg Brennivínért bármit megcsinált.

Girðír akkor még csak kilenc éves volt. Az iskolán kívül gyakorlatilag semmit nem csinált azon kívül, hogy naphosszat lógott Ísakkal, Ingólfurral és Einarral. Mondjuk olyan sok érdekességet nem is nyújtott egy kiskamasz számára a hatvanas évek eleji Akureyri. Így aztán minden olyan esemény, ami más volt, mint a mindennapos semmittevés, izgalmasnak tűnt a szemében. Amikor az apja azzal jött haza munka után, hogy este megy a Hangárba, addig nem hagyta békén, amíg az bele nem egyezett, hogy magával viszi.

Előtte még sosem látott igazi focimeccset. Nem is érdekelte. Amikor az iskolában páran játszottak a szünetben az udvaron, szinte undorral figyelte őket. Taszította az a nyers testiség és erőszak, ami a futballból áradt. Mi ebben az élvezet? Ha a barátai nem értek rá, ki sem mozdult a szobájából és csak a könyveit lapozgatta. Imádta a nagy képes albumokat, főként azokat, amikben napsütötte távoli tájakon járhatott és közben azon morfondírozott, miként szakadhatna ki innen, a reménytelenséget jelentő féléves sötétségből? Gyűlölte, hogy hetekig csak lámpással közlekedhet és gyűlölte a csontjáig hatoló hideget is.

Aznap este elsősorban abban bízott, hogy talán összefuthat pár pajtásával, akiknek szintén a halfeldolgozóban dolgozik az apjuk, aztán együtt valahogy csak elütik az időt. De se Ísak, se Ingólfur, se Einar nem jött el. Így aztán jobb híján lekucorodott egy székre és figyelte a tévét.

Először arra lett figyelmes, hogy bár nem érti a beszédet, de nagyon tetszik neki, amit hall. A közvetítés ugyanis csak az eredeti spanyol kommentárral került adásba, ráadásul jól lehetett követni a helyiek szurkolását is, mert azt vélhetően tudatos megfontolásból hangosabbra vették a televíziós szerkesztők. Így aztán furcsa ordítási verseny kerekedett ki a chilei riporter és közel nyolcvanezer, a meccset a helyszínen követő néző között.

¡Chi-le! ¡Chi-chi-le! ¡Chi-chi-le-le! ¡Vi-va Chi-le!

¡Góóóóól de Chile! ¡Jorrrrrrrge Torooooooo!

a santiagói repülő ember, aki nem Jorge Toro

Folyamatosan zakatoltak a fejében a spanyol szavak és teljességgel megbabonázta a kicsit talán barbár, de mégis magával ragadó hangzavar. A képek is fontosak voltak, de csak mint valami gyorsvágású film, pergő kockái és egyáltalán nem azért, mert kíváncsi lenne rá vagy tudni szeretné, mi is az eredmény.

Zúgó fejjel jött ki a Hangárból. Az apja riadtan tekintgetett fiára. Jól vagy? Kérdezgette szinte percenként, de nem kapott választ. Girðír eszelős tekintettel és határozott léptekkel baktatott egész úton hazafelé, ugyanakkor az egész lénye mégis kiegyensúlyozottságot és harmóniát árasztott magából és ezt valahogy az apja is megérezte, ezért nem zaklatta tovább kérdéseivel a fiát.

Sokáig nem tudott elaludni, aztán amikor másnap felkelt, csak ennyit mondott.

Futballozni szeretnék!

Persze. Mondta az apja és lelke mélyén örült is neki, mert végre lesz a fiának egy normális és rendszeres elfoglaltsága és nem Ísakkal, Ingólfurral meg Einarral fogják a sirályokat kergetni a kikötőben. Különösen Einartól szerette volna távol tartani Girðírt, mert az apjával egy műszakban voltak a halfeldolgozóban és nem volt róla túl jó véleménnyel. Valamikor réges régen össze is akaszkodtak egy lány miatt és Einarban szemében ugyanazt az a vad tüzet látta mint az apjáéban és szerette volna Girðír megkímélni egy esetleges megaláztatástól.

A KA sporttelepe nem volt messze a házuktól, az első adandó alkalommal le is vitte Girðírt edzésre. A szertáros éppen csak biccentett, amikor megérkeztek, aztán arrafelé bökött, ahol a többi fiú már vette a szerelését. Ahogy körülnézett majdnem mindegyiküket ismerte az iskolából, de eddig nem nagyon vett róluk tudomást. Mások voltak. A futballozó srácok nem igazán vegyültek a többiekkel és azok sem keresték a társaságukat.

Most azonban kedvesebbnek találta őket, nem volt olyan érzése, hogy lelketlen és agy nélküli hústornyok közé került, akiknek semmi más céljuk nincs, mint a már szakadtra rúgott labdájuk helyett valahogy megszerezni a fejét és azzal folytatni a játékot. Sziasztok! Üdvözölte őket lelkesen és azok visszaintettek neki.

Az első edzésen nagyon jól érezte magát. Élvezte a szikrázó napsütést, nagyokat fujtatva hosszú sprinteket vágott ki minden egyes indítás elérésére. A többség őszinte csodálkozással figyelte a lelkesedését és folyamatosan arra várt, mikor esik össze a fáradtságtól. De a pillanat csak nem akart eljönni és közben el is telt a másfél óra.

Maradhatsz! Mondta elmenőben Helgi Kárason, a fiúcsapat edzője. De szerezz magadnak egy rendes csukát, mert ezzel a cipővel magadat és a többieket is tönkreteszed!

Onnantól kezdve Girðír csak a focinak élt. Az iskolát is komolyan vette, mert az apa egyenesen megmondta neki, hogy amint a tanulás rovására megy a dolog, nincs több edzés. Így aztán a tanítás után is bent maradt, megcsinált minden házi feladatot, megtanulta az összes leckét és csak utána indult a Glerárgata mellett fekvő pályához.

Amikor pedig tréningezni vagy játszani kezdett, teljesen átszellemült. A tudatalattijában folyamatosan ott motoszkált az az első találkozás, a santiagói mérkőzés hangulata és ritmusa. A hangok, a képek, a villanások, mintha egy másik dimenzióba került volna és ettől a futballja is művészetté változott, amit a többiek először csak néztek, de aztán átragadt rájuk is a hullámzás és az egész harmónia ottmaradt velük minden egyes alkalommal egészen az edzés végéig.

Helgi Kárason sokszor egy szót sem szólt, csupán kezdésnek sípolt egyet. majd az idő lejártával még egyet, aztán csak megköszönte a részvételt és szép estét kívánt mindenkinek. Miután az utolsó focistája is elhagyta a sporttelepet, pár pillanatig azt sem tudta, hogy hol van és ez az érzés később sem változott, de abban biztos volt, hogy rendkívüli dolgok történtek újfent és a hétvégi meccset biztosan meg fogják nyerni.

Így is történt. Szombaton kettő nullára verték Girðír két góljával a Vikingur Ólafsvík tízéveseit. A másodikat szögletből rúgta érintés nélkül, de úgy, hogy a labdát bal lábbal kifelé rúgta meg, de az az ötös sarkánál hirtelen irányt változtatott és védhetetlenül csapódott a hosszú kapufa mellé.

¡Viva Chile! Mormogta magában, mielőtt a többiek a földre teperték.

Az évek múlásával Vili egyre többször emlegette a fiának, hogy a halászattal is foglalkoznia kellene, mert előbb vagy utóbb be fog zárni a halfeldolgozó, ezért önállósodni kell és a saját üzletben mindenképpen számít a fiára, de Girðír hallani sem akart róla. Apám! Én nem arra születtem! Mondta határozottan és közben az ujjaival egy latin dallamot dobolt az ebédlőasztalon, amivel csak még jobban feldühítette Vilit.

A viták mindennapossá váltak, de ez a legkevésbé sem látszott meg Girðíren, amikor futballozott. Akureyriben már korábban híre ment, hogy érdemes minden második vasárnap megnézni a KA kölyökcsapatának meccseit, mert ott már-már földöntúli eseményekben lehet része a szerencséseknek, így nem csak azokat vonzották a mérkőzések, akik csak egy szép megmozdulásra vágytak, hanem azokat is, akik spirituális élményre szomjaztak.

A következő nyáron aztán tényleg felszámolták a halfeldolgozót, miután a két tulajdonos összeveszett egymással és mivel semmiben nem tudtak megegyezni, hagyták összeomlani az egész üzemet. Aztán pár évvel később együtt indítottak egy ételkiszállító céget Amerikában, de ez már nem segített azon a közel száz munkáson, akik egyik napról a másikra elvesztették állásukat.

Vilhjálm Ottoson is így járt, ezért aztán komoly elhatározásra jutott. Eladta a házukat, hogy folytathassa nagyapjának valamikori vállalkozását Ólafsfjörðurban. Az apró ház, ami egybeépült a bolttal, még megvolt, bár ráfért némi felújítás. A pénzből, amit az akureyri otthonukért kapott még arra is futotta, hogy vegyen egy közepes méretű halászhajót.

A fiának azt sem engedte meg, hogy elbúcsúzzon a csapattársaitól. Szinte az éj leple alatt indult el a furgon Akureyriből, egyedül Helgi Kárason látta Girðít, ahogy a hátsó ülésen ült összegömbölyödve és mintha sírt volna.

Helgi Kárason is zokogott, mert tudta, hogy soha többet nem lesz olyan játékosa mint Girðí Vilhjálmsson és abban is biztos volt, hogy vasárnap veszíteni fognak az UMFS Dalvíkkal szemben.

Igaza lett, mert egy utolsó perces öngóllal elvitték a vendégek a pontokat. Egy kapuskirúgás után egyszerre feltámadt a szél, egyesek tisztán hallották, ahogy azt susogja: ¡Viva Chile!, majd harminc méter megtétele után a labda hirtelen visszafordult és védhetetlenül vágódott a KA kapujába. A Négyujjú Halldór még Girðírt is látni vélte egy pillanatra a tizenhatos sarkánál.

Vili nagy lelkesedéssel vágott bele a heringhalászatba és biztos volt benne, hogy most már a fiára is támaszkodhat. Csalatkoznia kellett azonban, mert Girðír ugyan tessék-lássék módon segédkezett neki, de gondolatai messze jártak. Bár Vili határozottan megtiltotta neki, hogy elmenjen a helyi Þróttafélagið Leiftur csapatához, de arról elfeledkezett vagy talán csak nem érte fel ésszel, hogy Girðír a foci segítségével könnyedén legyőzheti azokat az akadályokat, amik egy átlagos ember számára leküzdhetetlenek.

Ráadásul pár héttel később a KS Siglulfjarðar kupameccset játszott a városkában és a csapatot szállító busz pontosan Vili boltjával szemközt parkolt le miután begördült a településre. A heringes szendvicsnek messze földön híre volt még az öreg Elias idejéből és a siglulfjörðuriak őszinte örömmel konstatálták, hogy újra nyitott a halbolt és nyomban meg is szállták az épületet.

Girðír csak a nagy hangzavarra jött ki a szobájából, de azonnal észrevette, hogy az egyen mezbe öltözött srácok futballisták, így aztán szóba elegyedett velük. Azok meg hamar rájöttek, hogy ő az a Girðír Vilhjálmsson, akiről már annyit hallottak. Szó szót követett és a KS vezetői azzal a tudattal mehettek tovább meccset játszani, hogy megszerezték maguknak az egykori akureyri fenomént.

Isten lássa lelkemet, de aznap a Leiftur-KS kupacsatát eldöntő, órákig elnyúló büntetőpárbajban igazán furcsa dolgok történtek és végül boldog vendégekkel száguldott el a busz valamikor éjfél előtt.

Vili álmatlanul forgolódott az ágyában egész éjszaka, de csak arra jutott, hogy a varázslat ellen tehetetlen és újra megátkozta a napot, amikor ’62 nyarán a fiát elvitte a Hangárba megnézni a Brazília-Chile vébé elődöntőt.

Reggel korábban kelt mint szokott. Mikor Girðír köszönt neki, csak biccentett aztán elindult halászni.

Soha többé nem beszéltek egymással.

havas és kevésbé havas csúcsok

Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s