élet, életkép

Külvárosi történet

 

az ott már a mennyország

“A szünetben azt mondtam: ebben a Videotonban ennyi van. Tévedtem.”

(Urbányi István értékelése a Gyirmót-Videoton [0-4] meccs után)

 

Ezt hogy’ a faszba lehetett így elrúgni, baszd meg!? – tette fel az adekvát kérdést barátjának a felettem lévő sorban terpeszkedő, egyébként kellemes kinézetű, húsz év körüli lány. Én már akkor sejtettem, hogy érdemes lesz rá odafigyelni, amikor a kezdés előtt azon tanakodott, vajon Suljić tényleg sérült vagy csak bekamuzta az egészet a Vidi.

Szerinte az utóbbi.

Régi vágású vagyok, ha a jegyem a 7. sor 11-es székére szól, akkor oda is akarok ülni. Akkor is, ha egyébként a teljes szektor üres. Rosszul érzem magam, ha nem jön össze, kikészít a folyamatos rettegés attól, hogy jön még egy olyan valaki mint én, akinek ez fontos és szól, én meg csak állok szótlanul vagy esetleg óvatosan mutatok arra a szemétládára, aki leült az én helyemre, akinek a szabályok semmit nem jelentenek, aztán arrébb húzódok és közben észrevétlenül felnézek az eredményjelző órájára: vajon mennyi van még a kezdésig? Talán nem lesz több néző. Vagy ha igen, az ne ide jöjjön. Lassan peregnek a percek és szívből gyűlölöm azokat, akik a bíró első sípszava után érkeznek. Igen. Ilyenkor már ölni tudok a tekintetemmel és néha megjegyzést teszek a tiszteletről.

Általában nem értik.

A lány piros cipője pontosan az én székem támláján pihent, miközben nyomogatta a telefonját és monologizált. Valószínűleg ő ezt beszélgetésnek fogta fel, de láthatóan a barátja másként gondolt a dologra, mert ugyan tisztelettudóan ühümözött végig, a tekintetében láttam, alig várja, hogy Karakó játékvezető elindítsa végre a játékot és akkor talán csend lesz, legfeljebb a szokásos stadionzaj hallatszik majd, ami lassan és könyörtelenül elnyomja kedvese hangját.

Eggyel arrébb ültem hát, így aztán persze jött a szokásos félelem, de szerencsére ezen a vasárnapon a kezemre játszott minden és hat órára a szektor úgy telt meg félig, mintha egy szabályos vonalat húztak volna a székem köré és a lányon meg a barátján kívül ebbe a körbe senki nem tudott belépni. Egy férfi próbálkozott ugyan, de amikor a vonalhoz ért, hirtelen visszahőkölt mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, aztán az első meglepetés után tett egy bizonytalan mozdulatot a kezével, keresve az akadályt, végül leült a 7. sor 6. székébe.

Az a jóleső érzés volt bennem, hogy no lám!, érdemes ragaszkodni a megszokásainkhoz, mert a jutalom nem marad el. Az az egy helynyi önfeladás meg igazán megérte.

egy lehetséges utóhasznosítás

Suljić kezdett és ez önelégültséggel töltötte el a lányt, a barátja pedig minden bizonnyal büszke volt rá, mert hősiesen tűrte azt is, hogy az idő múlásával egyre inkább bekúszott mellénk az a semmivel sem összehasonlítható szag, ami a női parfüm és a lassú izzadás elegyéből keletkezik és a forrása egyértelműen beazonosítható volt. Nem volt túl penetráns a bűz, ugyanakkor mérhetetlenül kellemetlen tudott lenni. Arra gondoltam, kár, hogy az a csak a képzeletemben létező kéz, ami a körömet rajzolta, nem húzott nagyobb ívet.

Vagy esetleg készíthetett volna egy búrát.

A csapatok közben reménytelenül feszültek egymásnak. A futball szép játék, ami jellemzően szórakoztat. Nehéz leírni, hogy mivel, de talán van egy konszenzus, ami a könnyedséget, a játékosságot és a kreativitást teszi az első helyekre. Itt most szó sem volt ilyesmiről, ezért jobb híján keresni kezdtem azokat az elemeket, amik nem feltétlenül szoríthatók ezekbe a kategóriákba, de most mégis, kényszerűségből az örömforrást, az én örömöm forrását jelenthetik. Így találtam meg az esetlegességet, hiszen annak is megvan a maga bája, ha a tudatos építkezéssel szemben egy csapat ezt részesíti előnyben. Csupa-csupa előre vágott labda, öncélú passzok, semmire sem jó cselek garmadája, amiket persze az első pillanatban elrontanak. Miért történik mindez? Minden bizonnyal a képességekkel magyarázható a dolog, meg persze azzal, hogy a társaságnak igazából nincs edzője. Deklaráltan persze van valaki, akit beírnak ezzel a titulussal a jegyzőkönyvbe, de már a testbeszéde elárulja: csalás történt, jobb esetben, ha megengedő vagyok, ő csupán egy szerepet játszik. Áll a kis zónájában, pózol, esetleg a negyedik bíróval perlekedik, de azt is úgy csinálja, hogy még a legrosszabb ripacs is elszégyellné magát. Számomra, akinek semmilyen komoly érzelmi kötődése nincs egyik pályán lévő csapathoz sem, ez a fajta színház kifejezetten szórakoztató. Nem hallani a szavakat, de a gesztusok mindent elárulnak. Igazából az az érdekes, hogy a csapat lassú, de látványos összeomlásával párhuzamosan ő is elfárad, befásul, a végére el is tűnik. Olyan mintha már csak egy árny bámulna maga elé mélabúsan a kispad előtt, akiből majd csak akkor bújik elő újra az ember, amikor értékelni kell a végén. Akkor aztán megelevenedik és szépen formált kerek mondatokkal beszél mellé.

Ekkor látni és hallani igazán: fogalma sincs az egészről.

segítene valaki?

A butaságban az a jó, hogy az még a jobb, szervezettebb és tudatosabb csapatoknál is megfigyelhető, persze elsősorban akkor, ha alacsony a nívó. A már sokszor emlegetett Suljić nem ügyetlen futballista, akitől azonban nincs távol a simlisség. Törékeny alkat, akit sűrű fickándozásai során előszeretettel rúgják agyon kevésbé pallérozott ellenfelei. Vagy csak megfegyelmezik, ő azonban ekkor is hajlamos eljátszani a nagy halált. A jó bíró arról is megismerszik, hogy egy ilyen fetrengés után leküldi ápolni a delikvenst, aztán nevelési célzattal csak kis spéttel engedi vissza a csatába a gyorsan talpra álló harcost, aki így hosszasan integet hiába, majd értetlenkedik, végül pedig megsértődik. Karakó sporttárs él is ezzel a fegyverrel, a derék bosnyák azonban megpróbálja kicselezni és a tartalékbíró félreérthető mozdulatára hivatkozva visszaszalad a pályára. A retorzió nem marad el: jön a megérdemelt sárga a renitensnek. Ekkor hirtelen, mintha csak egy karmester emelné a pálcáját és intene, indul a műsor: a komplett gárda a stábbal egyetemben tiltakozik a szörnyű igazságtalanság ellen és ujjal mutogat a galád és megbocsáthatatlan tettet elkövető negyedik bíróra. Feljelentik, kinevetik, lehülyézik, jó esetben csak szánják.

Közben pedig éppen írják a saját bizonyítványukat: fogalmuk sincs annak a játéknak a szabályairól, amit éppen űznek.

Van idő a merengésre, mert az első félidő nulla-nullával végződik, így mindkét társaság azzal a boldog tudattal ballaghat az öltözőbe, hogy megvalósította azt, amit eltervezett, minden a legnagyobb rendben van és ebből még bármi kisülhet.

A lány és a fiú is eltűnik a szünetre, mint az igazi főszereplők. Biztosan isznak egy bambit valahol, esetleg keresnek egy zuhanyzót. De persze nem és ez a felismerés még annál is hamarabb eljön, mint a vendégek első gólja nagyjából harminc másodperccel az újrakezdés után.

arra van az nb2

A hazai mester itt aztán végképp elindul a szellem lejtőjén, míg a másik oldalon a baseball sapkát idétlenül a fején tartó Jimmy Sommerville hasonmás tudja és érzi, hogy megérkezett a magyarfociba és ha nem vigyáz itt is marad, mert ebben a világban sokszor a kevés is elég. Persze azért ő már sok mindent látott és tapasztalt, így valószínűleg egy ideje rájött, hogy hazudott neki a menedzsere, amikor azt mondta: ez magasabb szint lesz mint az Ekstraklasa.

A Videotont kísérő szimpatikusok közben egyre nagyobb elánnal nyomják a tamtamot, a remek dallamokra épített rigmusaik üzenete azonban nem jön, nem jöhet át kellően, mert a szövegmondásuk gyalázatos és a vélhetően magyar szavakból álló nótákból kizárólag a ’hej-hej’ érthető.

Vagy a hely-hely.

A mészárlást nem lehet megállítani. A nemvendég nézők többsége már az első perctől kezdve apátiába merült és ez a helyzet csak fokozódik az idő múlásával. Talán csak egy trombitás alkot nagyot. Igaz, ebben a versenyben az is elég a győzelemhez, hogy különösebb logika nélkül, néha egy-egy hangot véletlenszerűen kiprésel a hangszeréből. Nem akarok teljesen igazságtalan lenni, ezért azt a javára írom, hogy a hazai csapat bemutatásánál igyekezett mindig a nevek után fújni.

Aztán Karakó sporttárs három jól kivitelezett sípszóval a végén elvitte ezt a pálmát is. 0-4 lett és bizony volt olyan helyi drukker, aki szerint kis szerencsével akár fordított eredmény is születhetett volna. Ő minden bizonnyal teljes mértékben félreértette Albert Einstein munkásságát.

Hazafelé menet, a buszmegállóhoz vezető kihalt utcában egy idősebb úr sétált előttem. Bizonytalan léptekkel haladt, nem tudtam eldönteni, hogy ugyanonnan jöttünk vagy ő esetleg csak megivott pár pohárkával valamelyik kocsmában. Nincs is a dolognak jelentősége. Valószínűleg nem vett észre és mielőtt befordult volna az egyik kis mellékutcába, hosszan és jól hallhatóan fingani kezdett.

Ekkor eszembe jutott a lány a stadionból és arra gondoltam: minden relatív.

még majdnem harmincszor lehet nyerni

 

Alapértelmezett

Külvárosi történet” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s