próza, történelem

Ötvenhat

a fal

Minden áldott nap ugyanaz a történet. Az iskola után, mihelyst hazaért, azonnal felhúzta a már lyukasra koptatott fűzős cipőjét, azt, amelyiket csak ilyen alkalmakkor használt, aztán előkereste a szekrényből a labdát. A hosszú, gangos folyosón már futott, szaporán szedte a lábait a lépcsőkön, a harmadik emeleten laktak, egyszer megszámolta, összesen negyvennyolc lépcsőfok vezetett az udvarig, aztán lent balra fordult. Hirtelen mozdulattal nyitotta ki a hatalmas, nehéz fából készült bejárati kaput, a kilincs persze mindig akadt egy kicsit, de ez sem tudta megakadályozni, hogy végre kijusson az utcára.

Ne maradj soká! Krumplistészta lesz vacsorára, a kedvenced.

Két sarkot kellett még megtennie. Biccentett a trafikból kikukucskáló férfinak, ahogy minden alkalommal, aki szokás szerint kedvesen visszamosolygott rá. Odamész? – kérdezte a boltos úgy, mint aki nem tudja előre a választ, pedig tudta. Vigyázz magadra! – tette hozzá sejtelmesen. Ő nem felelt, csak ment tovább. Miért mondta ezt? – tűnődött el egy pillanatra, de aztán nem foglalkozott vele. A fodrászat előtt megállt egy percre. Benézett az üzletbe, tekintetével a fiatal tanulólányt kereste, akibe szerelmes volt. Reménytelenül. Pár hónappal ezelőtt, amikor az anyja lehozta hajat vágatni, amit nem szeretett, mert csak egy öreg mester dolgozott ott, aki rengeteg, förtelmes pacsulit fújt magára, de még így sem tudta elnyomni az izzadságának bűzét, így mindig a hányinger kerülgette, amikor hosszan és akkurátusan a fején babrált, csoda történt. Ma ő foglalkozik veled! – mondta határozottan az öreg, majd rámutatott egy lányra, aki nem lehetett sokkal több mint tizenhét és éppen a hátsó traktusból lépett elő. Még iskolába jár, de ügyes keze van. Gyakorolnia kell. – folytatta. Ő pedig egy pillanat alatt elveszett a lány zöldeskék szemébe és legszívesebben azonnal megérintette volna kontyba fogott szőke haját. Tizenhat évesen az ember őszintén és tisztán szeret, úgy, ahogy utána már sosem.

Zsuzsi azonban nem volt sehol. A mester is idegesen járt föl s alá és amikor észrevette őt, szúrós szemmel jelezte: menj innen!

Az udvar üres volt. Ez egyáltalán nem volt meglepő, mert általában így szokott lenni. Pont ezért szeretett idejárni. Az egyedüllét vonzotta, a szabadság, hogy nem kell senkire sem figyelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Hogy csinálhatja azt, amit akar.

Amikor az apja nem jött haza a frontról a többiekkel, akikkel együtt vitték el ’43-ban, napokig nem jött ki a szobájából. Csak ült a kisszéken és fogta azt a labdát, amivel együtt játszottak estig, miután hazajött a gyárból és megette az ebédjét.

Egy MTK-SZAC meccsen a második félidő vége felé egy hosszú keresztlabda lecsúszott a szentlőrinci fedezet lábáról és a nézőtéren landolt. Vesztésre álltak, így aztán nagyon sietős volt a hazaiaknak, nem várták meg, amíg visszakerül a tribünről a pályára, ráadásul hirtelen előkerült egy másik játékszer is. A nagy zűrzavarban mindenki megfeledkezett a labdáról. Az apja fogta meg. Próbálta visszaadni, de nem foglalkoztak vele. A meccs végén kereste a szertárost, de nem találta. Jobb híján hazavitte.

a labda

Csak két éves volt, amikor elment, így ez a labda jelentette az apját. Amikor iskolás lett, minden nap elment az üres udvarra és a falra festett kapura rugdalt. Közben sírt. Valamikor hangosan, valamikor csendben, magába fojtva. Sokszor a könnyei és a verejték teljesen összemaszatolta a poros arcát, csípte a szemét a könny, de nem hagyta abba. Csak rúgta és rúgta, egyre dühösebben. Belsővel, külsővel, teli rüszttel, csőrrel. Sosem fáradt el.

Bumm-bumm-bumm.

Csupán ennyit lehetett hallani. A szomszéd ház lakói pedig nem tettek mást, csak figyelték. Senkinek egy rossz szava nem volt, pedig nem is sejtették, hogy miért történik mindez. Egyszer, de tényleg csak egyszer véletlenül átrúgta a labdát a téglafal felett. Megállt, nem tudta mitévő legyen. Nem mert szólni. Tekintetével azt kereste, hogyan tudna átmászni. De ekkor hirtelen a labda visszarepült. Kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan ívben. Úgy, ahogy nem lehet megrúgni.

Elmosolyodott. Talán először, amióta odajárt.

Most is elkezdte a rugdosást. Kezdetben csak piciket passzolt bemelegítésként. Pár éve már egyáltalán nem sírt, de végtelenül szomorú volt, amikor először letette a labdát a földre. Most is. Egy, kettő, három. Megnyugodott. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes. A távolból jött, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehet. monoton dübörgésnek tetszett, belehasított a délutáni csendbe, ami annyira jó volt. Közben egyre jobban belelendült és egy másodpercre sem hagyta abba, mintha ez a különös zörej arra inspirálta volna, hogy még többet és még többet rúgja neki a labdát a falnak.

Bumm-bumm-bumm.

A hangok is mind erősebbek lettek, teljesen elnyomták a labda puffanásait, olyan volt mintha egy dobot ütnének, valószínűtlen gyorsasággal, szinte már eszelősen. Megfájdult a feje, abbahagyta a játékot, hóna alá kapta a labdát és kiment az utcára. Amikor körülnézett, semmit sem látott, a hang is eltűnt az aprócska utcák sűrűjében. Már majdnem visszament a grundra, amikor éles nyikorgást hallott és újra felzúgott a dübörgés.

Ekkor fordult be a sarkon egy szovjet tank. Amikor észrevette az út közepén álldogáló fiút, megállt, kicsit tanácstalannak tűnt. Felberregett a motor, de a gép nem mozdult, talán csak el akarta ijeszteni, ő azonban nem tágított. Megint a gázra léptek, de nem történt semmi. A tank teteje kinyílt és egy fej bukkant elő. Igyí damoj! – harsogta az usánkás katona úgy, hogy zengett az egész utca. Ő azonban nem mozdult, majd szépen lassan lerakta a labdát a földre. Tü nye szlusajes? – üvöltötte most már türelmetlenül a katona. Igyí damoj!

Kettőt vagy hármat hátralépett. Hallotta, amint kibiztosítják a fegyvert, de nem törődött vele, csak a cipője orrát és a labdát nézte. Magában számolni kezdett, becsukta a szemét, nekifutott és teljes erőből megrúgta a labdát. A kurva anyátok! – ordította, éppen akkor, amikor a csukája nekicsattant a bőrnek, ott, ahol a varrás tartotta, pontosan úgy, ahogy milliószor megtette az üres udvarban. Nem lehetett megállapítani, hogy mi szólt nagyobbat? A rúgás vagy amikor elsült a puska? A labda repült és repült, aztán pontosan a katona álcsúcsát találta el, aki eszméletlenül esett vissza tankba.

A labda pattogott párat aztán mintha egy láthatatlan kéz irányította volna, visszagurult a kövön fekvő fiú elnyúló, élettelen testéhez és megpihent mellette.

Aztán hosszú csend lett.

a tank

Alapértelmezett
vélemény

Blaszfémia

jézus él?

Életkorom miatt soha nem volt lehetőségem az aktív Puskás Ferencet élőben megnézni.

Rengeteg legenda veszi körül Öcsi bácsit, ami a magamfajta kételkedőben legalábbis sok-sok kételyt ébreszt fel.

A filmfelvételek és a kortársak elbeszélései azonban nem hagynak kétséget.

Puskás Ferenc a labdarúgás igazi legendája volt.

Dzsudzsák Balázs semmilyen formában nem méltó e hagyományok követésére.

Játéktudása és személyisége nem mérhető semmilyen elődhöz.

A Nemzeti Sport szentségtörést követ el, amikor összehasonlít és ‘új legendát épít’ – hosszú ideje, tudatosan.

Szégyelljétek magatokat!

 

Alapértelmezett
történelem

Szabadság

én vétkem, én igen nagy vétkem

A bajok általában ott kezdődnek, amikor valaki olyan szerepet akar eljátszani, ami nem ő. Az rendben van, hogy szerepfejlődés meg miegymás, de vannak olyan dolgok, amikre genetikailag nem vagyunk alkalmasak. Pont azért vagyunk, aki vagyunk és nem mások.

Én például soha nem akartam igazi hősszerelmes lenni. Miért? Mert nem az vagyok. Nem vagyok az. Hányszor szerettem volna hinni, hogy igen? Párszor megpróbáltam, de a vége mindig ugyanaz lett: bukás. Jobb esetben. Mert azért akadt példa a szánalmas elkullogásra, a színpadi halálra is. De nem a heroikusra. Arra, ami megsemmisít. Ami hosszú ideig eltűntet minden térről. A világról. Ami után meg akarsz halni. Persze nem komolyan, csak éppen annyira, hogy észrevegyenek. Mondjuk ő. De ő sosem fog ilyenkor látni. És ez jó, igazából szerencse, hogy ez így van. Mert esetleg később, egy most még el sem képzelhető jövőben újra találkoztok, és ő nem fogja tudni, hogy egyszer, korábban már megtörténtek azok a dolgok, amik most megint, és akkor te elrontottál mindent.

***

A jobb oldalon futott a támadás. Nem volt sok hátra és a Videoton már 2-0-ra vezetett. Az ETO kitámadott, de csak kapufákra tellett az erejéből. És ahogy ilyenkor lenni szokott, a nyomás alatt lévő társaság hirtelen labdát szerzett, megindult a kapu felé, a szélső az alapvonaltól húsz-huszonöt méterre felnézett, aztán alábökött a labdának. Nem lehet tudni, hogy látott-e valamit vagy szimplán az érzékeire hallgatott? Sok veszítenivalója nem volt.

A kapu előtt nem sokkal Csikós várta a beadást. Sok minden megfordult a fejében. Azt biztosan tudta, hogy a meccs folyásán már nem tud fordítani. Megbízható, rakkolós védőként ismerték, aki ritkán vagy inkább sosem került bele a forduló válogatottjába. Ő volt az az ember, akit utolsóként írt fel a tréner a táblára, amikor kihirdette a kezdőt, de mégsem volt benne sosem félsz, hogy nem lesz rajta a listán. Egy pillanatra ezúttal is beugrott neki a sablon, hogy egy egyszerű spiccel kitolja a bőrt az alapvonalon túlra, aztán jöhet a szöglet, amit rutinból levédekeznek.

De most valamiért mocorgott benne a kisördög és amikor a labda ívét követte a levegőben elhatározásra jutott: mellre veszem, aztán a lazán hulló pettyest egy látványos ollóval visszahúzom a mezőnybe. Ha szerencsém van, még gólpassz is lehet belőle, négy perc van még hátra, akár vissza is hozhatjuk a derbit.

A labda szépen jött középre, igazán pompás ütemben érkezett meg az ötös sarkára. Csikós elégedett volt a tervével, ami talán el is kényelmesítette. Középre nézett és látta, hogy a társa sehol nincs, így tényleg neki kellett megoldani a helyzetet, mivel Jován határozott léptekkel közelített.

3-0 vagy 2-1.

Látta maga előtt az eredményjelzőt pár perccel későbbről, no meg hallotta a szpíker hangját, ahogy beleordít a lassan szürkülő gyárvárosi éjszakába. Góllövő: Handel! A passzt adta: Csikóóós Lajooos!

Megborzongott. Még sosem kapott hatosnál jobb osztályzatot a Népsporttól. Talán most.

Ahogy hozzáért a mellkasával a labdához, már érezte, hogy nincs minden rendben. Sokkal nagyobb puffanás volt, mint amire számított. Ráadásul nem is úgy történt a találkozás, ahogy előzetesen elképzelte. Nem szimmetrikus a bordám! – villant be neki a rémisztő gondolat, de nem maradt ideje a korrekcióra, mert a fekete-fehér játékszer valószínűtlen pályát bejárva közelített Balázs kapus felé. Az ősz hajú portás megpróbált mindent, de igazából az ő mozgása sem volt tökéletes, így aztán amikor a labda felé nyúlt, elbizonytalanodott, aztán szíve szerint már visszahúzta volna a kesztyűt, de a fizika törvényét nem tudta legyőzni, és a kapkodás a külső szemlélő számára esetlen mozdulatsornak tetszett, aminek a végén a labda valószínűtlen lassúsággal begurult az alsó sarokba.

Góllövő: Csikós öngól.

A hangosbemondó szenvtelen hangja sokkal kegyetlenebb volt, mint valaha. Szinte rimánkodott, hogy mondják be a gólpasszt adót is, de aztán rájött, hogy attól nem lenne kellemesebb, mert igazából az is ő volt.

***

Másnap félve ment le az újságoshoz. Alig hallható hangon kért egy Népsportot meg egy Népszabadságot, a visszajárót nem is kérte. Öt húsz – volt a válasz.

Amikor kinyitotta a lapokat, megkönnyebülten látta, hogy nem róla szólnak a hírek. Igazából a sorok között jelent meg, hogy mi történt. Nem is vesztegettek sok szót rá: kettő után már nem volt jelentősége a harmadiknak. A körülmények? A részletek? Ugyan!

Új párt született előző nap. És új újság.

***

Rába ETO – Videoton 0-3

ETO: Balázs – Csikós, Hlagyvik, Bordás, Turbék – Urbányi (Mörtel), Bücs, Preszeller, Rubold (Somogyi) – Handel, Hajszán.

Videoton: Petry – Végh, László, Németh Z., Horváth G. – Máriási (Sipos S,), Csucsánszky – Sallói (Kanyok), Petres, Jónás, Jován.

(1988)

soha többet

Alapértelmezett