próza, történelem

Ötvenhat

a fal

Minden áldott nap ugyanaz a történet. Az iskola után, mihelyst hazaért, azonnal felhúzta a már lyukasra koptatott fűzős cipőjét, azt, amelyiket csak ilyen alkalmakkor használt, aztán előkereste a szekrényből a labdát. A hosszú, gangos folyosón már futott, szaporán szedte a lábait a lépcsőkön, a harmadik emeleten laktak, egyszer megszámolta, összesen negyvennyolc lépcsőfok vezetett az udvarig, aztán lent balra fordult. Hirtelen mozdulattal nyitotta ki a hatalmas, nehéz fából készült bejárati kaput, a kilincs persze mindig akadt egy kicsit, de ez sem tudta megakadályozni, hogy végre kijusson az utcára.

Ne maradj soká! Krumplistészta lesz vacsorára, a kedvenced.

Két sarkot kellett még megtennie. Biccentett a trafikból kikukucskáló férfinak, ahogy minden alkalommal, aki szokás szerint kedvesen visszamosolygott rá. Odamész? – kérdezte a boltos úgy, mint aki nem tudja előre a választ, pedig tudta. Vigyázz magadra! – tette hozzá sejtelmesen. Ő nem felelt, csak ment tovább. Miért mondta ezt? – tűnődött el egy pillanatra, de aztán nem foglalkozott vele. A fodrászat előtt megállt egy percre. Benézett az üzletbe, tekintetével a fiatal tanulólányt kereste, akibe szerelmes volt. Reménytelenül. Pár hónappal ezelőtt, amikor az anyja lehozta hajat vágatni, amit nem szeretett, mert csak egy öreg mester dolgozott ott, aki rengeteg, förtelmes pacsulit fújt magára, de még így sem tudta elnyomni az izzadságának bűzét, így mindig a hányinger kerülgette, amikor hosszan és akkurátusan a fején babrált, csoda történt. Ma ő foglalkozik veled! – mondta határozottan az öreg, majd rámutatott egy lányra, aki nem lehetett sokkal több mint tizenhét és éppen a hátsó traktusból lépett elő. Még iskolába jár, de ügyes keze van. Gyakorolnia kell. – folytatta. Ő pedig egy pillanat alatt elveszett a lány zöldeskék szemébe és legszívesebben azonnal megérintette volna kontyba fogott szőke haját. Tizenhat évesen az ember őszintén és tisztán szeret, úgy, ahogy utána már sosem.

Zsuzsi azonban nem volt sehol. A mester is idegesen járt föl s alá és amikor észrevette őt, szúrós szemmel jelezte: menj innen!

Az udvar üres volt. Ez egyáltalán nem volt meglepő, mert általában így szokott lenni. Pont ezért szeretett idejárni. Az egyedüllét vonzotta, a szabadság, hogy nem kell senkire sem figyelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Hogy csinálhatja azt, amit akar.

Amikor az apja nem jött haza a frontról a többiekkel, akikkel együtt vitték el ’43-ban, napokig nem jött ki a szobájából. Csak ült a kisszéken és fogta azt a labdát, amivel együtt játszottak estig, miután hazajött a gyárból és megette az ebédjét.

Egy MTK-SZAC meccsen a második félidő vége felé egy hosszú keresztlabda lecsúszott a szentlőrinci fedezet lábáról és a nézőtéren landolt. Vesztésre álltak, így aztán nagyon sietős volt a hazaiaknak, nem várták meg, amíg visszakerül a tribünről a pályára, ráadásul hirtelen előkerült egy másik játékszer is. A nagy zűrzavarban mindenki megfeledkezett a labdáról. Az apja fogta meg. Próbálta visszaadni, de nem foglalkoztak vele. A meccs végén kereste a szertárost, de nem találta. Jobb híján hazavitte.

a labda

Csak két éves volt, amikor elment, így ez a labda jelentette az apját. Amikor iskolás lett, minden nap elment az üres udvarra és a falra festett kapura rugdalt. Közben sírt. Valamikor hangosan, valamikor csendben, magába fojtva. Sokszor a könnyei és a verejték teljesen összemaszatolta a poros arcát, csípte a szemét a könny, de nem hagyta abba. Csak rúgta és rúgta, egyre dühösebben. Belsővel, külsővel, teli rüszttel, csőrrel. Sosem fáradt el.

Bumm-bumm-bumm.

Csupán ennyit lehetett hallani. A szomszéd ház lakói pedig nem tettek mást, csak figyelték. Senkinek egy rossz szava nem volt, pedig nem is sejtették, hogy miért történik mindez. Egyszer, de tényleg csak egyszer véletlenül átrúgta a labdát a téglafal felett. Megállt, nem tudta mitévő legyen. Nem mert szólni. Tekintetével azt kereste, hogyan tudna átmászni. De ekkor hirtelen a labda visszarepült. Kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan ívben. Úgy, ahogy nem lehet megrúgni.

Elmosolyodott. Talán először, amióta odajárt.

Most is elkezdte a rugdosást. Kezdetben csak piciket passzolt bemelegítésként. Pár éve már egyáltalán nem sírt, de végtelenül szomorú volt, amikor először letette a labdát a földre. Most is. Egy, kettő, három. Megnyugodott. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes. A távolból jött, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehet. monoton dübörgésnek tetszett, belehasított a délutáni csendbe, ami annyira jó volt. Közben egyre jobban belelendült és egy másodpercre sem hagyta abba, mintha ez a különös zörej arra inspirálta volna, hogy még többet és még többet rúgja neki a labdát a falnak.

Bumm-bumm-bumm.

A hangok is mind erősebbek lettek, teljesen elnyomták a labda puffanásait, olyan volt mintha egy dobot ütnének, valószínűtlen gyorsasággal, szinte már eszelősen. Megfájdult a feje, abbahagyta a játékot, hóna alá kapta a labdát és kiment az utcára. Amikor körülnézett, semmit sem látott, a hang is eltűnt az aprócska utcák sűrűjében. Már majdnem visszament a grundra, amikor éles nyikorgást hallott és újra felzúgott a dübörgés.

Ekkor fordult be a sarkon egy szovjet tank. Amikor észrevette az út közepén álldogáló fiút, megállt, kicsit tanácstalannak tűnt. Felberregett a motor, de a gép nem mozdult, talán csak el akarta ijeszteni, ő azonban nem tágított. Megint a gázra léptek, de nem történt semmi. A tank teteje kinyílt és egy fej bukkant elő. Igyí damoj! – harsogta az usánkás katona úgy, hogy zengett az egész utca. Ő azonban nem mozdult, majd szépen lassan lerakta a labdát a földre. Tü nye szlusajes? – üvöltötte most már türelmetlenül a katona. Igyí damoj!

Kettőt vagy hármat hátralépett. Hallotta, amint kibiztosítják a fegyvert, de nem törődött vele, csak a cipője orrát és a labdát nézte. Magában számolni kezdett, becsukta a szemét, nekifutott és teljes erőből megrúgta a labdát. A kurva anyátok! – ordította, éppen akkor, amikor a csukája nekicsattant a bőrnek, ott, ahol a varrás tartotta, pontosan úgy, ahogy milliószor megtette az üres udvarban. Nem lehetett megállapítani, hogy mi szólt nagyobbat? A rúgás vagy amikor elsült a puska? A labda repült és repült, aztán pontosan a katona álcsúcsát találta el, aki eszméletlenül esett vissza tankba.

A labda pattogott párat aztán mintha egy láthatatlan kéz irányította volna, visszagurult a kövön fekvő fiú elnyúló, élettelen testéhez és megpihent mellette.

Aztán hosszú csend lett.

a tank

Alapértelmezett

Ötvenhat” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s