próza

Higgy a mesékben!

 

hó, templom, Karácsony

A karácsonyfadíszekkel teli doboz a ruhásszekrény legfelső polcán rejtőzött egész évben. Jó magasan, hogy a gyerekek még véletlenül se akadjanak rá, ha netán kíváncsiságból kotorászni kezdenének Apa nadrágjai vagy Anya blúzai között.

Én valamilyen rejtélyes okból sosem próbáltam megtalálni az ajándékaimat. Legalábbis így emlékszem. Persze ezek nem is igazi emlékek, mert több alkalommal is rá kellett jönnöm, hogy csupán képzelődöm, a mostani cselekedeteimet és viselkedésemet vetítem vissza múltba és így építem fel a gyerekkori énemet, amiről aztán már rengetegszer kiderült, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ezen többnyire jót mulatok, mert ilyenkor kap egy fricskát a logikába, a minden mindennel összefügg szentségébe vetett hitem, ami jó (miért is?), majd minden változatlanul megy tovább (miért is?). Szóval az sem biztos, hogy én sosem kutakodtam, amikor hamarabb vége lett az iskolának és a szüleim még nem értek haza, és már majdnem karácsony volt, és már biztosan megvették a… Mit is? Nem fontos. Most már tényleg nem fontos.

Az ördög azonban nem alszik, és lehet, hogy a lányok nem olyanok mint én voltam ennyi idősen. Vagy éppen olyanok, csak én már azt sem tudom milyen voltam igazából. Úgy csinálnak mintha tényleg elhinnék: a fát az angyalok, az ajándékokat meg a Jézuska hozza, közben meg összesúgnak a hátunk mögött, cinkosan kacsintanak és már alig várják, hogy egy kicsit ne figyeljünk rájuk, aztán izgalommal telve be-bekukucskálnak a fiókokba és szekrényekbe, hogy bizonyságot szerezzenek, vajon megkapta-e a Jézuska az üzenetet, amiben fagyasztós varázskesztyűt kértek.

A doboz biztonságban volt, zavartalanul terpeszkedett az égőket rejtő másik ládika társaságában, közvetlenül egy műanyag tároló mellett, amiben focimezeimet tartottam. Az utóbbi időben már ezekhez is ritkán nyúltam. Elvesztették gyakorlati funkciójukat, miután csak néha volt lehetőségem rúgni a bőrt. Igen-igen… Korábban csupán rémálomként sejlett fel előttem egy olyan időszak, hogy hosszú hónapokig a pályák közelébe sem jutok el. Most meg már kivételes ünnep volt minden alkalom. Mondhatnám: karácsony.

Aztán furcsa dolgok történtek. Éjszakánként arra riadtam fel, hogy alig hallható zajok szűrődnek ki a szekrényből, pontosan abból a fenti traktusból. Jól kivehető csilingelés volt, mint amikor összekoccan két pohár, esetleg egy villa a késsel. Ilyenkor felültem az ágyban, fülelni kezdtem, de addigra csak a csend maradt. Jobb híján kivánszorogtam a konyhába, ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Álmodtam csak az egészet? Meglehet. Érdekes módon a jelenség az év második felében egyre többször fordult elő, amit persze a stresszel és az azzal járó alvászavarral magyaráztam, bár voltak kételyeim, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Egy nap, amikor ügyes-bajos dolgok miatt váratlanul haza kellett ugranom és így egyedül voltam a lakásban, hirtelen elhatározásból kerestem egy széket, amit a szekrényhez cipeltem, izgatottsággal vegyes kíváncsisággal léptem föl rá, majd óvatosan elhúztam a tolóajtót. A dobozt kerestem, ami pontosan azon a helyen állt, ahová január közepén raktam. A mozdulatlanságról árulkodott az oldalai mellett lerakódott finom porréteg, amely egyértelműen jelölte a változatlan pozíciót. Ellenben ami meglepetést okozott, hogy a futballdresszek szanaszét hevertek mellette, pedig én nem nyúltam hozzájuk nagyon régóta. Kinyitottam a dobozt, amiben látszólag rendben sorakoztak a girlandban megbújó gömböcskék, a manók és angyalok fegyelmezetten feküdtek egymás mellett. Az apró ingek és kabátok hátán azonban mintha számok lettek volna. Hiába meregettem a szemem, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy tényleg így van, esetleg az évek alatt rájuk rakódott piszkot vélem annak. Ekkor hirtelen felcsillant valami. Egyből megismertem, mert az egyik legrégibb gömbdíszre bukkantam a doboz mélyén. Az első karácsonyunk előtt vettük, amikor még nem voltak közös dolgaink és abból a szettből már csak ez az egy maradt meg hírmondónak, a többi mind eltörött. Különleges darab volt, sokkal kisebb mint a többi. Szikrázó sárga felszínét karcos motívumok törték meg, olyan volt mint egy hóban megforgatott aranygolyó. Most azonban teljesen másmilyennek tűntek rajta az érdes felületek. Eltűnt az összevisszaság, rendezett alakot vettek fel a rajzolatok, apró öt- és hatszögek váltogatták egymást, sötétebb és világosabb tónusban.

Mégis igaz lenne!? – csattantam fel, de úgy, hogy magam is megijedtem. Az üres házban visszhangzott a mondat. Igaz lenne?

Gyorsan bezártam a dobozt és visszatettem a helyére. Már csak tíz nap volt karácsonyig.

Őrült lassúsággal teltek a napok. Aludni sem bírtam, folyamatosan kattogott a fejemben egy aprócska kalapács. Lefeküdtem ugyan, de nem jött álom a szememre. Gondolatban egy hatalmas stadionban jártam, tömött lelátók előtt készültek a csapatok a meccsre. Az egyik társaság arany színű szerelésben passzolgatott látszólag céltalanul, miközben folyvást a kispadot keresték tekintetükkel, de az edző helyén nem ült senki. Az ellenfél játékosai tiszta fehérbe öltöztek, és egymásba kapaszkodva hallgatták a középen álló kapusukat, aki felfelé mutató ujjal, hangos, de nyugodt szavakkal lelkesítette őket. A stadion világítását nem kapcsolták be, de nem is volt rá szükség. A mezek ugyanis – és ez nem volt káprázat! – világítottak. Olyan erős volt a fény, hogy minden és mindenki tökéletesen látszott. Aztán hirtelen csend lett, mert a játékos-kijáróban megjelent az aranymezesek trénere, balján a feketébe öltözött bíróval. Különös kontraszt volt, amit csak megerősített, hogy mindketten mosolyogtak. Az edzőnek, aki földig érő fehér lepelben érkezett, kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Kezet fogott a bíróval, megveregette a vállát majd leült a padra. A csapatok felálltak a kezdéshez, indulhatott a játék.

A sípszó volt, ami felriasztott. Legalábbis azt gondoltam, de miután összeraktam, hogy hol is vagyok, hamar rá kellett jönnöm, az ébresztőóra vigasztalan sivítását hallottam. Talán ha félórát aludtam, de mégsem voltam álmos

A karácsonyfa a nappali közepén állt. Gyönyörű látványt nyújtott, különösen azért, mert a teraszajtón keresztül látszott a csillagos ég, semmivel sem összehasonlítható kulisszát nyújtva. A dobozból előkerülő gömbdíszek és figurák harmonikus világot teremtettek a fenyőn, látszott a gondos kéz munkája, amely szeretetteljesen akasztgatta fel valamennyit az illatos ágakra. A legkisebb gömb a csúcsdísz alatt lógott, kicsit fura ilyet mondani, de olyan volt, mintha nevetett volna, ahogy megcsillant rajta a villódzó fény. Az angyalok és manók szelíden lengedeztek, mikor egy pillanatra kinyitottam az ablakot és a metsző hideg beszökött a házba. Mikor már mindenki aludni tért, újra közelebb hajoltam hozzájuk és alaposan megnéztem a gúnyájukat. Határozottan úgy tűnt, hogy a napokkal ezelőtt felfedezni vélt számok most már teljes valójukban kirajzolódtak a ruhák hátán. Az angyalokat fehér köpenybe öltöztették, míg a manók kicsiny arany mellénykét hordtak. De ami igazán érdekes volt, hogy a csizmájuk és a bocskoruk talpa nem egyenes volt, hanem pici bogyócskák borították a felületét.

Tudtam, mi a dolgom. Óvatosan behúztam magam után a hálószoba ajtaját, de csak annyira, hogy egy résen keresztül kiláthassak. Miután lekapcsoltam a villanyt, vártam egy kicsit és nem kellett csalódnom. A korábbról ismert csengő-bongó hang hamarosan felcsendült, amit halk puffanások és alig észrevehető morajlások kísértek. Furdalt a kíváncsiság, de még nem mehettem közelebb, mert a parketta nyikorgása azonnal mindenkit elijesztett volna. Türelem! Hadd lendüljenek bele annyira, hogy már tényleg semmi más ne érdekelje őket, csak a játék. Számolni kezdtem magamban. Egy, kettő, három. Hát mégis igaz lenne? Négy, öt, hat. Gyerekként sosem láttam ilyet, bár meccseken sokat meséltek róla öregebb drukkerek. Hét, nyolc, kilenc. Bizonyára meg kell érni hozzá, hogy az ember átélje, más magyarázat nem lehet. És tíz!

Az ajándékok hol egymás mellett, hol egymásra pakolva pihentek a fa mellett. Mintha egy láthatatlan kéz rendet csinált volna azért, hogy az ágak alatt ne legyen semmilyen akadály. A fenyőről egytől egyig eltűntek a figurák és a gömbökből is kevesebb lógott rajta. A girlandok hosszan tekeregtek a padlón, de nem akárhogyan, egy nagy téglalapot formáztak, csupán a két rövidebb oldal közepén maradt egy rövid szakasz szabadon. Ide fenyőágakból eszkábált kapuk kerültek. A pályán, mert most már kétség sem fért hozzá, hogy egy focipályát látok a nappali közepén, egymásnak feszült az angyalok és a manók csapata. Hatalmas elánnal rúgták a bőrt, akarom mondani az apró arany díszgömböt, ami minden egyes érintésnél csilingelt. Körben a többiek lázas figyelemmel kísérték a történéseket: ott állt Rudolf, aztán a Mikulás, a Jégkirálynő és persze jó pár hóember. A nagy iram ellenére hihetetlen eleganciával folyt a játék, szabálytalan megmozdulások nélkül. Egy-egy szebb megmozdulás után olyan érzése volt az embernek, mintha a semmiből ott termett volna egy láthatatlan karmester, akinek intésére mindenki megállt, majd tapsolni kezdett az összes játékos. A góloknál együtt örült kivétel nélkül az összes játékos és szurkoló. A derbi végére igazi békesség honolt a lelkekben, magam is teljes belefeledkeztem a történésékbe. 3-3 lett az eredmény, bár nem úgy tűnt, hogy különösebben érdekelt volna ez valakit.

A szemem sarkából ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A szoba sarkában ült valaki az egyik széken. A testét borító fehér lepel vége hosszan elnyúlt a parkettán. Kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Mikor rám nézett, elmosolyodott és a mutatóujját lassan a szájához emelte. Nekem úgy tűnt, hogy kacsintott is.

A meglepetéstől hosszú másodpercekig moccanni sem tudtam, úgy éreztem, egy mágikus erő tart fogságban. Amikor sikerült legyőznöm a varázslatot, újra a karácsonyfa felé fordultam, ami meglepetésemre megint teljes pompájában ragyogott, az angyalok és manók hiánytalanul megvoltak, igaz, egyesek közülük szégyenlősen bújtak a girland mögé.

Mintha kócosabbak lettek volna szokásosnál. A ruhájuk helyett pedig csak színes szalagok takarták testüket. Persze lehet, hogy csak káprázat volt ez is, mint annyi más.

Istenemre mondom, így történt minden.

mintha mi sem történt volna

 

 

 

Alapértelmezett

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s