életkép, szatíra

Tényleg van olyan állat, hogy magyarfutball

ha azt veszem, ez az egész a szórakoztatásról szól

A magyarfoci igenis izgalmas! Kár, hogy nem úgy, mint minden normális helyen. Nálunk jó ideje elsősorban a futball köré épülő, egyelőre sajnos csak képletesen virtuális világ tartogat igazi meglepetéseket. Nem csoda, hogy olyan az ember érzése, talán jobb is lenne, ha magát a sportot kihagyhatnánk a buliból. Simán meg lehetne oldani!

A minden szempontból centralizált közmédia birtokolja a közvetítési jogokat, így semmi akadálya nincs, hogy előre szépen megkoreografált meccseket adjon a tévé. A technika már bármire képes, ráadásul darabszámra megtermelné a szereplőket az akadémiák sora. Felvetődik a kérdés: és honnan lennének nézők a helyszíneken? Ez most komoly? Ha a megfelelő ember kéri, a debreceni stadionban is össze fog jönni az a húszezer fanatikus.

A Népsport már most is sokszor fabulál, náluk még törést sem okozna, ha deklaráltan soha le nem játszott, kamu bajnokikról kellene írni. A közösségi média egyelőre kemény dió, de a hazai internetes kultúra alacsony szintje miatt, nem is biztos, hogy ennek a célcsoportnak a félretájékoztatására érdemes nagyobb erőforrást igénybe venni.

A változtatás másik hozadéka az lenne, hogy a TAO pénzek kapcsán eltűnne minden trükközés, hiszen az igazságon túli labdarúgás térnyerésével okafogyottá válna az infrastruktúra fejlesztése, azaz direktbe lehetne a pénzeket a rövid pórázon tartott vállalkozói kör felé csatornázni, akik aztán haladéktalanul visszaoszthatnák a zsé előre meghatározott hányadát.

Azt hiszem ez lenne az igazi ’Panem et circenses!’, a tökéletes win-win szituáció: a nép tombolhatna a ragyogó mérkőzések okán, másnap pedig az érzést megerősítve olvashatná a színes beszámolókat a sportújságban, no meg a lánglelkű Szőllősi György sziporkázó vezércikkeit a magyar labdarúgás mindenek felettiségéről és ezzel párhuzamosan a Világ, különösen a Nyugat vitathatatlan és elkerülhetetlen hanyatlásáról. Mindezzel párhuzamosan a megfelelő zsebek dagadnának rendesen, természetesen valamilyen nemes és jó cél érdekében. Hogy az micsoda, fedje jótékony homály, de nektek jó lesz, parasztok! (Hoppácska! Csak kicsúszott pedig nem akartuk, ráadásul a kommunikációs tréner is mondta, hogy nem szabad.)

*

A fenti vízió azonban még a jövő zenéje, így sajna azzal kell főzni, amink van, az meg ugye nem sok. A világmegváltó ötleteknek ellenben nincs híján az MLSZ, ami most éppen a profi csapatok létszámának további drasztikus csökkentését dobta be koncnak. Mivel bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is, még azt sem zárom ki, hogy ma este kijön a 2017-18-as és a 2018-19-es versenykiírás és az utóbbiban már csak 12-12 első- és másodosztályú csapat szerepel. Személy szerint én ezen azért nagyon meglepődnék. Túl sok ugyanis a futball-bizniszbe belerángatott potentát, helyi kiskirály – legyen az vállalkozó vagy politikus, akinek ez a húzás nagyon fájna.

Szóval lesz még sírás-rívás, meg rohangálás a nemzet szövetségi kapitányához, aki persze jó szokása szerint ezt a szituációt is a marionett bábok rángatásához fogja használni, aminek eredményeként létrejön a leginnovatívabb hungarikum, a sajátos magyar Fregoli Liga, aminek létszáma mindig az adott pillanat érdekei szerint alakul, ennek megfelelően akár szezon közben is ki lehet majd esni és fel lehet jutni. A pontozási rendszer szisztémáját még ki kell dolgozni, én készen állok a feladatra, akár a Szerencsejáték Zrt. kompetens munkatársaival együttműködve.

Egyelőre játszunk el a gondolattal, hogy mi lesz a következő két idényben, ha nagyot akar durrantani a szövetség? Figyelem! Az alábbi eszmefuttatás szigorúan a fantáziám szüleménye, annak a valósággal csak csekély kapcsolata van. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne vegyétek véresen komolyan.

A most folyó szezon zárása után, a pályán elért eredmények alapján a következők szerint alakult a 2017-18-as idény mezőnye a két legfelsőbb osztályban.

NB I: DVSC, DVTK, FTC, Haladás, Honvéd, Kisvárda, Mezőkövesd, MTK, Puskás Akadémia, Újpest, Vasas, Videoton.

NB II: Balmazújváros, Békéscsaba, Budaörs, Cegléd, Csákvár, ETO, Gyirmót, Kazincbarcika, Kozármisleny, Mosonmagyaróvár, Nyíregyháza, Paks, Siófok, Soproni VSE, Soroksár, Szeged 2011-Grosics Akadémia, Szigetszentmiklós, Szolnok, Vác, ZTE.

Azonban még a nyár folyamán robban a bomba! A szabályzat egy rejtett pontja azt tartalmazza, hogy azonos osztályban nem szerepelhet egyszerre két olyan csapat, amelyik ugyanazon legendás futballista szellemi örökösének tartja magát. Rögtön megindul a jogászkodás a Puskás Akadémia és a Honvéd menedzsmentje között, hogy melyikük jogosult az NB I-es részvételre, ami több körös vita után a felcsútiak győzelmével végződik. A döntő érv, hogy ők a nevükben is szerepeltetik Öcsi bácsit, aminél meggyőzőbb bizonyíték nincs és nem is lehet a kötődés erősségére. Hiába érvelnek a kispestiek a történelemmel és a jó ízléssel, csak annyit sikerül elérniük, hogy a legmagasabb grémiumban szavazategyenlőség alakul ki, így a mindentől és mindenkitől független Magyar Sportújságírók Szövetségének kezébe kerül a döntés. Az MSSZ közfelkiáltással a szervezet elnökére, Szöllősi Györgyre testálja a feladatot, aki először megköszöni a bizalmat, elmondja, hogy milyen nehéz feladat ez számára, aztán öt perces időintervallumra lemond a Puskás örökség kezeléséről, majd a Puskás Akadémiára szavaz. Miután a CAS még a procedúra előtte jelezte, hogy nincs módja foglalkozni egy esetleges fellebbezéssel, a játszma eldőlt, a Honvéd a megszerzett bajnoki ezüst ellenére mehet az NB II-be. Függöny le.

Egy feladat maradt még, ki kerüljön a kispestiek helyére? A parttalan vitát megelőzendő az MLSZ közli, hogy mivel az indulásra jogosult 11 csapatból négy fővárosi és kelet-magyarországi alakulat van, ellenben a Dunántúlt csak három gárda képviseli, csakis ez a régió pótolhat. A demokratikus szellemet pedig azzal kívánják erősíteni, hogy a már indulási joggal rendelkezők választhatnak maguk mellé játszótársat. A Debrecen, a Fradi, a Haladás, a Kisvárda, a Mezőkövesd, az MTK és a Puskás képviselői a Csákvárra voksolnak, a másik három csapat nem jelöl, a szavazásnál pedig tartózkodik. A voksolás után ezt azonnal meg is bánják, az induló tabellán ugyanis a nevük mellett mínusz tizenkét pont jelenik meg. Van egy apró csillagocska a számok mellett, de ahhoz nem tartozik semmilyen magyarázat a táblázat alján. Érdeklődésükre jellemzően olyan válaszokat kaptak, hogy „Majd később lesz indoklás!”, meg „Csak.”, meg „Mégsem tizennyolcat vontak le?”

A bajnokság maga rendben lebonyolódott. A kiesés kérdése például roppant hamar eldőlt, mert az Újpestet a harmadik, a Diósgyőrt a tizedik, a Vasast pedig a huszonötödik forduló után zárták ki, hol azért mert volt rajtuk sapka, hol azért mert nem. A harminchárom körös pontvadászatot végül a Puskás nyerte csupa győzelemmel, mögötte kilenc ponttal lemaradva végzett a meglepetéscsapat Csákvár, a dobogó legalsó fokára pedig a Videoton léphetett úgy, hogy csak az előtte záróktól kapott ki, mindenki mást megvert. A Fradival a három meccsből egyszer játszottak idegenben, talán az volt a szezon legélesebb összecsapása, csak egy utolsó perces tizenegyessel húzták be a derbit. Azon a meccsen tesztelte a Szövetség azt a szabálymódosítást, hogy a tizenhatos vonalai mellé két méterrel kijjebb húztak még egy mészcsíkot és az így megnövelt büntetőterületen belül történt szabálytalanságok esetén járt a tizenegyes. Egy ilyen szituációt követően született az egyetlen gól, ami után az összes funkcionárius elégedetten csettintett, bár abban megegyeztek, hogy az óvatosság elve miatt, ezt a változtatást a későbbiekben is csak egyes klubok meccsein vezetik be. Egyelőre.

most akkor tulajdonképpen miről is lenne szó?

A második vonalban ugyanakkor az átszervezés miatt gyilkos szezonnak vágtak neki a csapatok. A kiírás szerint csak a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, a nyolcadik és a kilencedig maradt benn a húsz gárda közül. Pontosabban csak tizenkilenc csapatról beszélhetünk, mert a Honvéd az őt ért megaláztatás miatt még a kezdés előtt visszalépett a bajnokságtól. Aztán a létszám szép lassan tovább csökkent, mert szép sorjában a Cegléd, a Budaörs, a Kozármisleny, a Szigetszentmiklós, a Vác és végül a Kazincbarcika is összeomlott anyagilag. Számos helyen a fő támogató lépett vissza az egyik pillanatról a másikra, illetve az önkormányzatok számára tiltotta meg egy hirtelen felindulásból elfogadott kormányrendelet a profi csapatok közvetlen támogatását. A soroksáriakkal egy elszámolási vita folytán az FTC felbontotta az együttműködési szerződést, aminek következtében márciusra csak öt játékosuk maradt, míg a Szeged 2011 csapatának tulajdonosi köre végre meg tudott állapodni a SZEOL-lal az egyesülés kapcsán, ennek azonban az volt az ára, hogy a közös csapatnak tavasszal már az NB III-ban kellett szerepelnie. A ligát végül a Balmazújváros nyerte meg, egy ponttal az ETO előtt. Szerencsés harmadikként a Szolnok is felkerülhetett volna, de a klub hosszas tanakodás után nem vállalta a magasabb osztályt, sőt a profi labdarúgás működtetését is beszüntették a városban, ezért csak a megyekettőben indultak 2018-ban. A paksiak nem kapták meg a profi ligában induláshoz szükséges jóváhagyást, mivel a sporttelep pontosan Paks olyan városrészén fekszik, ami egy az atomerőmű-bővítéssel érintett terület szélén helyezkedik el és így a pályát haladéktalanul fel kellett számolni. És hirtelen. Példának okáért az utolsó hazai meccsük csak hatvankét percig tartott, mert akkor lett jogerős a bontási engedély és indulhattak a munkagépek. A kormány garanciát vállalt ugyan egy új stadion építésére, de érthető okokból erre csak 2025-ös átadás mellett tehetett ígéretet. Túl gyorsan történtek az események és valljuk be, a klub képviselői sem álltak a helyzet magaslatán, nem volt B-tervük, ezért számukra is – ha csak átmeneti időre – maradt az amatőr futball. Így aztán a jobb gólkülönbséggel ötödik Nyíregyháza léphetett feljebb, amely pénzt és energiát nem spórolva akarta nagyon az első osztályt és érezhetett végül nem kicsi elégtételt a 2015-ös jogtalan kizárás után. Amikor megszületett a végleges döntés és elfogadták a csapat nevezését, a Dragóner-Rudolf edzőpáros irányításával célba érő társaságot tizenkét lovas hintóval vitték körbe három napon át a városban. Utána két napig a szurkolók húzták a fogatokat.

A szépen elfogyó csapatok következtében kieső végül egyáltalán nem volt és ez így helyes, mert a sport elsődleges célja nem a kudarc, hanem a siker. Utólag derült ki, hogy az NB III-as bajnokok közül is csak a Pécs akart előrébb lépni. Nyugaton az Érd, keleten a Méhkerék maradt ott, ahol volt.

A Magyar Labdarúgó Szövetség minden jobbító szándéka ellenére, amikor 2018 nyarán, az oroszországi vébét kísérő mámor lecsengését követően elindult az új idény, mindenki tudta, hogy ismét a szürkeség hónapjai jönnek. Hiába játszott elődöntőt a magyar válogatott, a csapat korábban itthon futballozó játékosai kivétel nélkül a négy nagy európai ligába és Kínába igazoltak, így számunkra az igazi labdarúgás továbbra is csak a tévén keresztül volt hetente elérhető.

Ráadásul 2020-tól egyaránt húsz csapatosra emelték az első és a második osztály létszámát.

*

Végszó.

„A Magyar Kupa és a professzionális bajnokságok lebonyolítása a korábban meghatározott létszámmal (NB I – 12 csapat, NB II – 20 csapat) és formában zajlik az elkövetkező években is. Felvetődött a másodosztály mezőnyének szűkítése, ám az egész ország területén zajló fejlesztés szempontját figyelembe véve az elnökség a jelenlegi létszám megtartását tartotta indokoltnak.

[részlet az MLSZ 2017. március 2-i elnökségi ülését követően kiadott közleményből]

Alapértelmezett
próza, történelem

2016

én az isten vagyok

Johan meghalt.

Szikár volt a mondat, kétségtelen.

Tudtuk, hogy ez lesz a vége, de akkor is. Johan nem halhat meg. A picsába! Ő egy legenda! Rengeteg cigit elszívott, de akkor is. Johan nem halhat meg. Emlékszem, hogy egyszer még az Ajax-szal játszott meccset a Twente ellen. Johan nem jött ki a kezdésre, a többiek szóltak a bírónak, hogy várjon. No de a tévé közvetítés, volt a nevetséges felvetés a hivatalosok részéről, de mindenki tudta, hogy Johan nélkül nincs kezdés. Nem lehetséges. Aztán eltelt pár perc, és megjött Johan. Pontosan a játékoskijáró előtt dobta el a csikket. Mosolygott és mindenki tudta: a büntetést együtt fogják kifizetni – boldogan.

Az Ajax 6-0-ra verte a Twentét, de Enschedében senki sem gondolt arra, hogy felszólaljon az eset ellen.

És Johan nincs többé. Enschedében sem lép pályára. Meg Alkmaarban, Eindhovenben és Arnheimben sem.

És persze Barcelonában is nélküle állnak fel a csapatok.

A Valencia volt az ellenfél, amikor Johan késett. Minden szem az oldalvonalra szegeződött, de semmi, de tényleg semmi nem történt. A többiek már bőven a pályán melegítettek. Mindannyian a derbire koncentráltak, önfeledten ment a cicázás. Aztán hirtelen megállt a labda, és akkor kijött a király. Középre tartott, elkérte a labdát, amit letett a kezdőkörbe. Csend lett.

A füst csak éppen tűnt el mögötte. Észrevétlenül.

Johan nincs többé.

És nincs cigifüst sem.

A picsába! Nincs igazság

Alapértelmezett
próza

Higgy a mesékben!

 

hó, templom, Karácsony

A karácsonyfadíszekkel teli doboz a ruhásszekrény legfelső polcán rejtőzött egész évben. Jó magasan, hogy a gyerekek még véletlenül se akadjanak rá, ha netán kíváncsiságból kotorászni kezdenének Apa nadrágjai vagy Anya blúzai között.

Én valamilyen rejtélyes okból sosem próbáltam megtalálni az ajándékaimat. Legalábbis így emlékszem. Persze ezek nem is igazi emlékek, mert több alkalommal is rá kellett jönnöm, hogy csupán képzelődöm, a mostani cselekedeteimet és viselkedésemet vetítem vissza múltba és így építem fel a gyerekkori énemet, amiről aztán már rengetegszer kiderült, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ezen többnyire jót mulatok, mert ilyenkor kap egy fricskát a logikába, a minden mindennel összefügg szentségébe vetett hitem, ami jó (miért is?), majd minden változatlanul megy tovább (miért is?). Szóval az sem biztos, hogy én sosem kutakodtam, amikor hamarabb vége lett az iskolának és a szüleim még nem értek haza, és már majdnem karácsony volt, és már biztosan megvették a… Mit is? Nem fontos. Most már tényleg nem fontos.

Az ördög azonban nem alszik, és lehet, hogy a lányok nem olyanok mint én voltam ennyi idősen. Vagy éppen olyanok, csak én már azt sem tudom milyen voltam igazából. Úgy csinálnak mintha tényleg elhinnék: a fát az angyalok, az ajándékokat meg a Jézuska hozza, közben meg összesúgnak a hátunk mögött, cinkosan kacsintanak és már alig várják, hogy egy kicsit ne figyeljünk rájuk, aztán izgalommal telve be-bekukucskálnak a fiókokba és szekrényekbe, hogy bizonyságot szerezzenek, vajon megkapta-e a Jézuska az üzenetet, amiben fagyasztós varázskesztyűt kértek.

A doboz biztonságban volt, zavartalanul terpeszkedett az égőket rejtő másik ládika társaságában, közvetlenül egy műanyag tároló mellett, amiben focimezeimet tartottam. Az utóbbi időben már ezekhez is ritkán nyúltam. Elvesztették gyakorlati funkciójukat, miután csak néha volt lehetőségem rúgni a bőrt. Igen-igen… Korábban csupán rémálomként sejlett fel előttem egy olyan időszak, hogy hosszú hónapokig a pályák közelébe sem jutok el. Most meg már kivételes ünnep volt minden alkalom. Mondhatnám: karácsony.

Aztán furcsa dolgok történtek. Éjszakánként arra riadtam fel, hogy alig hallható zajok szűrődnek ki a szekrényből, pontosan abból a fenti traktusból. Jól kivehető csilingelés volt, mint amikor összekoccan két pohár, esetleg egy villa a késsel. Ilyenkor felültem az ágyban, fülelni kezdtem, de addigra csak a csend maradt. Jobb híján kivánszorogtam a konyhába, ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Álmodtam csak az egészet? Meglehet. Érdekes módon a jelenség az év második felében egyre többször fordult elő, amit persze a stresszel és az azzal járó alvászavarral magyaráztam, bár voltak kételyeim, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Egy nap, amikor ügyes-bajos dolgok miatt váratlanul haza kellett ugranom és így egyedül voltam a lakásban, hirtelen elhatározásból kerestem egy széket, amit a szekrényhez cipeltem, izgatottsággal vegyes kíváncsisággal léptem föl rá, majd óvatosan elhúztam a tolóajtót. A dobozt kerestem, ami pontosan azon a helyen állt, ahová január közepén raktam. A mozdulatlanságról árulkodott az oldalai mellett lerakódott finom porréteg, amely egyértelműen jelölte a változatlan pozíciót. Ellenben ami meglepetést okozott, hogy a futballdresszek szanaszét hevertek mellette, pedig én nem nyúltam hozzájuk nagyon régóta. Kinyitottam a dobozt, amiben látszólag rendben sorakoztak a girlandban megbújó gömböcskék, a manók és angyalok fegyelmezetten feküdtek egymás mellett. Az apró ingek és kabátok hátán azonban mintha számok lettek volna. Hiába meregettem a szemem, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy tényleg így van, esetleg az évek alatt rájuk rakódott piszkot vélem annak. Ekkor hirtelen felcsillant valami. Egyből megismertem, mert az egyik legrégibb gömbdíszre bukkantam a doboz mélyén. Az első karácsonyunk előtt vettük, amikor még nem voltak közös dolgaink és abból a szettből már csak ez az egy maradt meg hírmondónak, a többi mind eltörött. Különleges darab volt, sokkal kisebb mint a többi. Szikrázó sárga felszínét karcos motívumok törték meg, olyan volt mint egy hóban megforgatott aranygolyó. Most azonban teljesen másmilyennek tűntek rajta az érdes felületek. Eltűnt az összevisszaság, rendezett alakot vettek fel a rajzolatok, apró öt- és hatszögek váltogatták egymást, sötétebb és világosabb tónusban.

Mégis igaz lenne!? – csattantam fel, de úgy, hogy magam is megijedtem. Az üres házban visszhangzott a mondat. Igaz lenne?

Gyorsan bezártam a dobozt és visszatettem a helyére. Már csak tíz nap volt karácsonyig.

Őrült lassúsággal teltek a napok. Aludni sem bírtam, folyamatosan kattogott a fejemben egy aprócska kalapács. Lefeküdtem ugyan, de nem jött álom a szememre. Gondolatban egy hatalmas stadionban jártam, tömött lelátók előtt készültek a csapatok a meccsre. Az egyik társaság arany színű szerelésben passzolgatott látszólag céltalanul, miközben folyvást a kispadot keresték tekintetükkel, de az edző helyén nem ült senki. Az ellenfél játékosai tiszta fehérbe öltöztek, és egymásba kapaszkodva hallgatták a középen álló kapusukat, aki felfelé mutató ujjal, hangos, de nyugodt szavakkal lelkesítette őket. A stadion világítását nem kapcsolták be, de nem is volt rá szükség. A mezek ugyanis – és ez nem volt káprázat! – világítottak. Olyan erős volt a fény, hogy minden és mindenki tökéletesen látszott. Aztán hirtelen csend lett, mert a játékos-kijáróban megjelent az aranymezesek trénere, balján a feketébe öltözött bíróval. Különös kontraszt volt, amit csak megerősített, hogy mindketten mosolyogtak. Az edzőnek, aki földig érő fehér lepelben érkezett, kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Kezet fogott a bíróval, megveregette a vállát majd leült a padra. A csapatok felálltak a kezdéshez, indulhatott a játék.

A sípszó volt, ami felriasztott. Legalábbis azt gondoltam, de miután összeraktam, hogy hol is vagyok, hamar rá kellett jönnöm, az ébresztőóra vigasztalan sivítását hallottam. Talán ha félórát aludtam, de mégsem voltam álmos

A karácsonyfa a nappali közepén állt. Gyönyörű látványt nyújtott, különösen azért, mert a teraszajtón keresztül látszott a csillagos ég, semmivel sem összehasonlítható kulisszát nyújtva. A dobozból előkerülő gömbdíszek és figurák harmonikus világot teremtettek a fenyőn, látszott a gondos kéz munkája, amely szeretetteljesen akasztgatta fel valamennyit az illatos ágakra. A legkisebb gömb a csúcsdísz alatt lógott, kicsit fura ilyet mondani, de olyan volt, mintha nevetett volna, ahogy megcsillant rajta a villódzó fény. Az angyalok és manók szelíden lengedeztek, mikor egy pillanatra kinyitottam az ablakot és a metsző hideg beszökött a házba. Mikor már mindenki aludni tért, újra közelebb hajoltam hozzájuk és alaposan megnéztem a gúnyájukat. Határozottan úgy tűnt, hogy a napokkal ezelőtt felfedezni vélt számok most már teljes valójukban kirajzolódtak a ruhák hátán. Az angyalokat fehér köpenybe öltöztették, míg a manók kicsiny arany mellénykét hordtak. De ami igazán érdekes volt, hogy a csizmájuk és a bocskoruk talpa nem egyenes volt, hanem pici bogyócskák borították a felületét.

Tudtam, mi a dolgom. Óvatosan behúztam magam után a hálószoba ajtaját, de csak annyira, hogy egy résen keresztül kiláthassak. Miután lekapcsoltam a villanyt, vártam egy kicsit és nem kellett csalódnom. A korábbról ismert csengő-bongó hang hamarosan felcsendült, amit halk puffanások és alig észrevehető morajlások kísértek. Furdalt a kíváncsiság, de még nem mehettem közelebb, mert a parketta nyikorgása azonnal mindenkit elijesztett volna. Türelem! Hadd lendüljenek bele annyira, hogy már tényleg semmi más ne érdekelje őket, csak a játék. Számolni kezdtem magamban. Egy, kettő, három. Hát mégis igaz lenne? Négy, öt, hat. Gyerekként sosem láttam ilyet, bár meccseken sokat meséltek róla öregebb drukkerek. Hét, nyolc, kilenc. Bizonyára meg kell érni hozzá, hogy az ember átélje, más magyarázat nem lehet. És tíz!

Az ajándékok hol egymás mellett, hol egymásra pakolva pihentek a fa mellett. Mintha egy láthatatlan kéz rendet csinált volna azért, hogy az ágak alatt ne legyen semmilyen akadály. A fenyőről egytől egyig eltűntek a figurák és a gömbökből is kevesebb lógott rajta. A girlandok hosszan tekeregtek a padlón, de nem akárhogyan, egy nagy téglalapot formáztak, csupán a két rövidebb oldal közepén maradt egy rövid szakasz szabadon. Ide fenyőágakból eszkábált kapuk kerültek. A pályán, mert most már kétség sem fért hozzá, hogy egy focipályát látok a nappali közepén, egymásnak feszült az angyalok és a manók csapata. Hatalmas elánnal rúgták a bőrt, akarom mondani az apró arany díszgömböt, ami minden egyes érintésnél csilingelt. Körben a többiek lázas figyelemmel kísérték a történéseket: ott állt Rudolf, aztán a Mikulás, a Jégkirálynő és persze jó pár hóember. A nagy iram ellenére hihetetlen eleganciával folyt a játék, szabálytalan megmozdulások nélkül. Egy-egy szebb megmozdulás után olyan érzése volt az embernek, mintha a semmiből ott termett volna egy láthatatlan karmester, akinek intésére mindenki megállt, majd tapsolni kezdett az összes játékos. A góloknál együtt örült kivétel nélkül az összes játékos és szurkoló. A derbi végére igazi békesség honolt a lelkekben, magam is teljes belefeledkeztem a történésékbe. 3-3 lett az eredmény, bár nem úgy tűnt, hogy különösebben érdekelt volna ez valakit.

A szemem sarkából ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A szoba sarkában ült valaki az egyik széken. A testét borító fehér lepel vége hosszan elnyúlt a parkettán. Kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Mikor rám nézett, elmosolyodott és a mutatóujját lassan a szájához emelte. Nekem úgy tűnt, hogy kacsintott is.

A meglepetéstől hosszú másodpercekig moccanni sem tudtam, úgy éreztem, egy mágikus erő tart fogságban. Amikor sikerült legyőznöm a varázslatot, újra a karácsonyfa felé fordultam, ami meglepetésemre megint teljes pompájában ragyogott, az angyalok és manók hiánytalanul megvoltak, igaz, egyesek közülük szégyenlősen bújtak a girland mögé.

Mintha kócosabbak lettek volna szokásosnál. A ruhájuk helyett pedig csak színes szalagok takarták testüket. Persze lehet, hogy csak káprázat volt ez is, mint annyi más.

Istenemre mondom, így történt minden.

mintha mi sem történt volna

 

 

 

Alapértelmezett
próza, történelem

Ötvenhat

a fal

Minden áldott nap ugyanaz a történet. Az iskola után, mihelyst hazaért, azonnal felhúzta a már lyukasra koptatott fűzős cipőjét, azt, amelyiket csak ilyen alkalmakkor használt, aztán előkereste a szekrényből a labdát. A hosszú, gangos folyosón már futott, szaporán szedte a lábait a lépcsőkön, a harmadik emeleten laktak, egyszer megszámolta, összesen negyvennyolc lépcsőfok vezetett az udvarig, aztán lent balra fordult. Hirtelen mozdulattal nyitotta ki a hatalmas, nehéz fából készült bejárati kaput, a kilincs persze mindig akadt egy kicsit, de ez sem tudta megakadályozni, hogy végre kijusson az utcára.

Ne maradj soká! Krumplistészta lesz vacsorára, a kedvenced.

Két sarkot kellett még megtennie. Biccentett a trafikból kikukucskáló férfinak, ahogy minden alkalommal, aki szokás szerint kedvesen visszamosolygott rá. Odamész? – kérdezte a boltos úgy, mint aki nem tudja előre a választ, pedig tudta. Vigyázz magadra! – tette hozzá sejtelmesen. Ő nem felelt, csak ment tovább. Miért mondta ezt? – tűnődött el egy pillanatra, de aztán nem foglalkozott vele. A fodrászat előtt megállt egy percre. Benézett az üzletbe, tekintetével a fiatal tanulólányt kereste, akibe szerelmes volt. Reménytelenül. Pár hónappal ezelőtt, amikor az anyja lehozta hajat vágatni, amit nem szeretett, mert csak egy öreg mester dolgozott ott, aki rengeteg, förtelmes pacsulit fújt magára, de még így sem tudta elnyomni az izzadságának bűzét, így mindig a hányinger kerülgette, amikor hosszan és akkurátusan a fején babrált, csoda történt. Ma ő foglalkozik veled! – mondta határozottan az öreg, majd rámutatott egy lányra, aki nem lehetett sokkal több mint tizenhét és éppen a hátsó traktusból lépett elő. Még iskolába jár, de ügyes keze van. Gyakorolnia kell. – folytatta. Ő pedig egy pillanat alatt elveszett a lány zöldeskék szemébe és legszívesebben azonnal megérintette volna kontyba fogott szőke haját. Tizenhat évesen az ember őszintén és tisztán szeret, úgy, ahogy utána már sosem.

Zsuzsi azonban nem volt sehol. A mester is idegesen járt föl s alá és amikor észrevette őt, szúrós szemmel jelezte: menj innen!

Az udvar üres volt. Ez egyáltalán nem volt meglepő, mert általában így szokott lenni. Pont ezért szeretett idejárni. Az egyedüllét vonzotta, a szabadság, hogy nem kell senkire sem figyelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Hogy csinálhatja azt, amit akar.

Amikor az apja nem jött haza a frontról a többiekkel, akikkel együtt vitték el ’43-ban, napokig nem jött ki a szobájából. Csak ült a kisszéken és fogta azt a labdát, amivel együtt játszottak estig, miután hazajött a gyárból és megette az ebédjét.

Egy MTK-SZAC meccsen a második félidő vége felé egy hosszú keresztlabda lecsúszott a szentlőrinci fedezet lábáról és a nézőtéren landolt. Vesztésre álltak, így aztán nagyon sietős volt a hazaiaknak, nem várták meg, amíg visszakerül a tribünről a pályára, ráadásul hirtelen előkerült egy másik játékszer is. A nagy zűrzavarban mindenki megfeledkezett a labdáról. Az apja fogta meg. Próbálta visszaadni, de nem foglalkoztak vele. A meccs végén kereste a szertárost, de nem találta. Jobb híján hazavitte.

a labda

Csak két éves volt, amikor elment, így ez a labda jelentette az apját. Amikor iskolás lett, minden nap elment az üres udvarra és a falra festett kapura rugdalt. Közben sírt. Valamikor hangosan, valamikor csendben, magába fojtva. Sokszor a könnyei és a verejték teljesen összemaszatolta a poros arcát, csípte a szemét a könny, de nem hagyta abba. Csak rúgta és rúgta, egyre dühösebben. Belsővel, külsővel, teli rüszttel, csőrrel. Sosem fáradt el.

Bumm-bumm-bumm.

Csupán ennyit lehetett hallani. A szomszéd ház lakói pedig nem tettek mást, csak figyelték. Senkinek egy rossz szava nem volt, pedig nem is sejtették, hogy miért történik mindez. Egyszer, de tényleg csak egyszer véletlenül átrúgta a labdát a téglafal felett. Megállt, nem tudta mitévő legyen. Nem mert szólni. Tekintetével azt kereste, hogyan tudna átmászni. De ekkor hirtelen a labda visszarepült. Kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan ívben. Úgy, ahogy nem lehet megrúgni.

Elmosolyodott. Talán először, amióta odajárt.

Most is elkezdte a rugdosást. Kezdetben csak piciket passzolt bemelegítésként. Pár éve már egyáltalán nem sírt, de végtelenül szomorú volt, amikor először letette a labdát a földre. Most is. Egy, kettő, három. Megnyugodott. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes. A távolból jött, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehet. monoton dübörgésnek tetszett, belehasított a délutáni csendbe, ami annyira jó volt. Közben egyre jobban belelendült és egy másodpercre sem hagyta abba, mintha ez a különös zörej arra inspirálta volna, hogy még többet és még többet rúgja neki a labdát a falnak.

Bumm-bumm-bumm.

A hangok is mind erősebbek lettek, teljesen elnyomták a labda puffanásait, olyan volt mintha egy dobot ütnének, valószínűtlen gyorsasággal, szinte már eszelősen. Megfájdult a feje, abbahagyta a játékot, hóna alá kapta a labdát és kiment az utcára. Amikor körülnézett, semmit sem látott, a hang is eltűnt az aprócska utcák sűrűjében. Már majdnem visszament a grundra, amikor éles nyikorgást hallott és újra felzúgott a dübörgés.

Ekkor fordult be a sarkon egy szovjet tank. Amikor észrevette az út közepén álldogáló fiút, megállt, kicsit tanácstalannak tűnt. Felberregett a motor, de a gép nem mozdult, talán csak el akarta ijeszteni, ő azonban nem tágított. Megint a gázra léptek, de nem történt semmi. A tank teteje kinyílt és egy fej bukkant elő. Igyí damoj! – harsogta az usánkás katona úgy, hogy zengett az egész utca. Ő azonban nem mozdult, majd szépen lassan lerakta a labdát a földre. Tü nye szlusajes? – üvöltötte most már türelmetlenül a katona. Igyí damoj!

Kettőt vagy hármat hátralépett. Hallotta, amint kibiztosítják a fegyvert, de nem törődött vele, csak a cipője orrát és a labdát nézte. Magában számolni kezdett, becsukta a szemét, nekifutott és teljes erőből megrúgta a labdát. A kurva anyátok! – ordította, éppen akkor, amikor a csukája nekicsattant a bőrnek, ott, ahol a varrás tartotta, pontosan úgy, ahogy milliószor megtette az üres udvarban. Nem lehetett megállapítani, hogy mi szólt nagyobbat? A rúgás vagy amikor elsült a puska? A labda repült és repült, aztán pontosan a katona álcsúcsát találta el, aki eszméletlenül esett vissza tankba.

A labda pattogott párat aztán mintha egy láthatatlan kéz irányította volna, visszagurult a kövön fekvő fiú elnyúló, élettelen testéhez és megpihent mellette.

Aztán hosszú csend lett.

a tank

Alapértelmezett
vélemény

Blaszfémia

jézus él?

Életkorom miatt soha nem volt lehetőségem az aktív Puskás Ferencet élőben megnézni.

Rengeteg legenda veszi körül Öcsi bácsit, ami a magamfajta kételkedőben legalábbis sok-sok kételyt ébreszt fel.

A filmfelvételek és a kortársak elbeszélései azonban nem hagynak kétséget.

Puskás Ferenc a labdarúgás igazi legendája volt.

Dzsudzsák Balázs semmilyen formában nem méltó e hagyományok követésére.

Játéktudása és személyisége nem mérhető semmilyen elődhöz.

A Nemzeti Sport szentségtörést követ el, amikor összehasonlít és ‘új legendát épít’ – hosszú ideje, tudatosan.

Szégyelljétek magatokat!

 

Alapértelmezett
történelem

Szabadság

én vétkem, én igen nagy vétkem

A bajok általában ott kezdődnek, amikor valaki olyan szerepet akar eljátszani, ami nem ő. Az rendben van, hogy szerepfejlődés meg miegymás, de vannak olyan dolgok, amikre genetikailag nem vagyunk alkalmasak. Pont azért vagyunk, aki vagyunk és nem mások.

Én például soha nem akartam igazi hősszerelmes lenni. Miért? Mert nem az vagyok. Nem vagyok az. Hányszor szerettem volna hinni, hogy igen? Párszor megpróbáltam, de a vége mindig ugyanaz lett: bukás. Jobb esetben. Mert azért akadt példa a szánalmas elkullogásra, a színpadi halálra is. De nem a heroikusra. Arra, ami megsemmisít. Ami hosszú ideig eltűntet minden térről. A világról. Ami után meg akarsz halni. Persze nem komolyan, csak éppen annyira, hogy észrevegyenek. Mondjuk ő. De ő sosem fog ilyenkor látni. És ez jó, igazából szerencse, hogy ez így van. Mert esetleg később, egy most még el sem képzelhető jövőben újra találkoztok, és ő nem fogja tudni, hogy egyszer, korábban már megtörténtek azok a dolgok, amik most megint, és akkor te elrontottál mindent.

***

A jobb oldalon futott a támadás. Nem volt sok hátra és a Videoton már 2-0-ra vezetett. Az ETO kitámadott, de csak kapufákra tellett az erejéből. És ahogy ilyenkor lenni szokott, a nyomás alatt lévő társaság hirtelen labdát szerzett, megindult a kapu felé, a szélső az alapvonaltól húsz-huszonöt méterre felnézett, aztán alábökött a labdának. Nem lehet tudni, hogy látott-e valamit vagy szimplán az érzékeire hallgatott? Sok veszítenivalója nem volt.

A kapu előtt nem sokkal Csikós várta a beadást. Sok minden megfordult a fejében. Azt biztosan tudta, hogy a meccs folyásán már nem tud fordítani. Megbízható, rakkolós védőként ismerték, aki ritkán vagy inkább sosem került bele a forduló válogatottjába. Ő volt az az ember, akit utolsóként írt fel a tréner a táblára, amikor kihirdette a kezdőt, de mégsem volt benne sosem félsz, hogy nem lesz rajta a listán. Egy pillanatra ezúttal is beugrott neki a sablon, hogy egy egyszerű spiccel kitolja a bőrt az alapvonalon túlra, aztán jöhet a szöglet, amit rutinból levédekeznek.

De most valamiért mocorgott benne a kisördög és amikor a labda ívét követte a levegőben elhatározásra jutott: mellre veszem, aztán a lazán hulló pettyest egy látványos ollóval visszahúzom a mezőnybe. Ha szerencsém van, még gólpassz is lehet belőle, négy perc van még hátra, akár vissza is hozhatjuk a derbit.

A labda szépen jött középre, igazán pompás ütemben érkezett meg az ötös sarkára. Csikós elégedett volt a tervével, ami talán el is kényelmesítette. Középre nézett és látta, hogy a társa sehol nincs, így tényleg neki kellett megoldani a helyzetet, mivel Jován határozott léptekkel közelített.

3-0 vagy 2-1.

Látta maga előtt az eredményjelzőt pár perccel későbbről, no meg hallotta a szpíker hangját, ahogy beleordít a lassan szürkülő gyárvárosi éjszakába. Góllövő: Handel! A passzt adta: Csikóóós Lajooos!

Megborzongott. Még sosem kapott hatosnál jobb osztályzatot a Népsporttól. Talán most.

Ahogy hozzáért a mellkasával a labdához, már érezte, hogy nincs minden rendben. Sokkal nagyobb puffanás volt, mint amire számított. Ráadásul nem is úgy történt a találkozás, ahogy előzetesen elképzelte. Nem szimmetrikus a bordám! – villant be neki a rémisztő gondolat, de nem maradt ideje a korrekcióra, mert a fekete-fehér játékszer valószínűtlen pályát bejárva közelített Balázs kapus felé. Az ősz hajú portás megpróbált mindent, de igazából az ő mozgása sem volt tökéletes, így aztán amikor a labda felé nyúlt, elbizonytalanodott, aztán szíve szerint már visszahúzta volna a kesztyűt, de a fizika törvényét nem tudta legyőzni, és a kapkodás a külső szemlélő számára esetlen mozdulatsornak tetszett, aminek a végén a labda valószínűtlen lassúsággal begurult az alsó sarokba.

Góllövő: Csikós öngól.

A hangosbemondó szenvtelen hangja sokkal kegyetlenebb volt, mint valaha. Szinte rimánkodott, hogy mondják be a gólpasszt adót is, de aztán rájött, hogy attól nem lenne kellemesebb, mert igazából az is ő volt.

***

Másnap félve ment le az újságoshoz. Alig hallható hangon kért egy Népsportot meg egy Népszabadságot, a visszajárót nem is kérte. Öt húsz – volt a válasz.

Amikor kinyitotta a lapokat, megkönnyebülten látta, hogy nem róla szólnak a hírek. Igazából a sorok között jelent meg, hogy mi történt. Nem is vesztegettek sok szót rá: kettő után már nem volt jelentősége a harmadiknak. A körülmények? A részletek? Ugyan!

Új párt született előző nap. És új újság.

***

Rába ETO – Videoton 0-3

ETO: Balázs – Csikós, Hlagyvik, Bordás, Turbék – Urbányi (Mörtel), Bücs, Preszeller, Rubold (Somogyi) – Handel, Hajszán.

Videoton: Petry – Végh, László, Németh Z., Horváth G. – Máriási (Sipos S,), Csucsánszky – Sallói (Kanyok), Petres, Jónás, Jován.

(1988)

soha többet

Alapértelmezett
élet

Messziről jött ember azt mond, amit akar

 

ő a 22-es

Nemzetünk büszkesége elkezdett dolgozni az Egyesült Arab Emírségekben és első fellépéséről természetesen megemlékezett a Nemzeti Sport is. Az alábbiakban vágatlanul olvasható a tudósítás.

“Al-Wahda: Dzsudzsák „tündökölt” az első meccsén

Dzsudzsák Balázs debütált új klubjában, az arab emírségekbeli al-Wahdában, csapata felkészülési mérkőzésen 3–1-re legyőzte az al-Nahdát.

Dzsudzsák Balázs kezdőként kapott szerepet új klubjában, a 4–2–3–1-es felállásban saját posztján, a szélen játszott, és gyakran feltűnt mind a két oldalon. A bizalom él iránta, hiszen már az első perctől ő végezte el az al-Wahda pontrúgásait, ám kísérletei nem találtak célba.

A beszámolók megemlítik, hogy Dzsudzsák nincs százszázalékos állapotban, az Európa-bajnokság óta nem lépett pályára, így még dolgoznia kell azon, hogy csúcsformába kerüljön, ugyanakkor azt írják, már az első meccsén „tündökölt” új csapatában.

A magyar válogatott csapatkapitánya nem játszotta végig a találkozót, a második félidőben lecserélték. A tudósítások nemcsak Dzsudzsákot, az egész csapatot dicsérik, azt írják, az al-Wahdának jó esélye van a bajnokságban az aranyéremre.”

uae

lehet, hogy közülük is játszott valaki

Mivel az újság korábban is sajátosan tálalta Dzsudzsi pályafutásának fontos és kevésbé fontos pillanatait, elképzeltem, hogy miként lehetett volna ezt a történetet úgy megírni, hogy egy kicsit közelebb álljon a valósághoz.

Fontos! Amit most olvashattok, az szigorúan a fantáziám szüleménye.

“Al-Wahda: Dzsudzsák első meccsét játszotta

Dzsudzsák Balázs debütált új klubjában, az arab emírségekbeli al-Wahdában, csapata felkészülési mérkőzésen 3–1-re legyőzte az al-Nahdát.

A 3 millió euróért vásárolt szélső kezdőként lépett pályára. A jellemzően emírségekbeli játékosokból álló csapatban láthatóan Dzsudzsák feladata lesz a pontrúgások elvégzése. Javier Aguirre vezető edző, aki az Atletico Madrid, az Espanyol és az Osasuna mellett a mexikói valamint a japán válogatottat is vezette korábban, azaz látott már igazi futballistát élőben, minden bizonnyal tisztában van vele, hogy a magyar játékos alapvetően ebben a játékelemben lehet az al-Wahda hasznára. Dzsudzsák ezúttal nem igazolta a várakozásokat, tekintettel arra, hogy kísérleteit rendre elrontotta.

Dzsudzsák meglehetősen fáradtan mozgott, amit részben indokolhat, hogy az Európa-bajnokság óta inkább szórakozással mint edzéssel töltötte az idejét, így ahhoz is komoly munkára lesz szüksége, hogy elérje az ázsiai szövetség (AFC) klub ranglistáján 50. helyen álló al-Wahda szintjét.

valós közegében, mikrofonnal

Ennek ellenére a sport360.com-nak, a Közel-Kelet vezető sportportáljának tudósítója szerint „tündökölt” a pályán, amit kizárólag a hajára kent zselé mennyiségével lehet magyarázni.

A magyar szélső hamar elkészült az erejével, így a szünet után már nem jött ki a pályára. Az igazsághoz tartozik, hogy Aguirre több másik alapemberét is fiatalokkal váltotta a második félidőre.

Az örök optimista helyi újságírók, akik még hisznek abban, hogy klasszis futballistát igazolt az al-Wahda, mindezek ellenére dicsérték Dzsudzsákot. Meglátásuk szerint a tavalyi szezont harmadik helyen záró klubnak komoly lehetősége van arra, hogy ezúttal az élen végezzen a bajnokságban (UAE Arabian Gulf League).”

Tessék választani!

kapcsolja kérem Señor Vorosbaranyit!

Alapértelmezett
életkép

Győrújbarát, Isztambul

alvó sárkány

Javi Garcia rövid passza után Hamann készítette le a bőrt Smicernek, aki egy kicsit állított rajta, aztán a tizenegyespont képzeletbeli meghosszabbításától picit jobbra, úgy huszonöt méterről, talán kissé ütemtelenül keresztbe visszalőtte azt a bal alsó sarokra. A megoldás meglephette Didát, ráadásul takarásból jött a löket, így hiába vetődött jól, az apró késedelem végzetessé vált és a bőrkesztyű hegyét érintve a labda megpihent a sarokban. Miután a cseh szélső felfogta, hogy a kísérlete sikerült, örömében sután és megismételhetetlen mozdulattal bokszolt a levegőbe. Úgy, ahogy azt csak archív felvételeken látni, mert akkor még nem tanult és begyakorolt mozdulat volt a körítés. Gerard fejese után nem sokkal történt mindez azon az isztambuli éjszakán, a második félidő elején. 0-3 után hirtelen 2-3 lett. A gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet. A liverpooli fanatikusok által meggyújtott görögtüzek fényében pedig mint egy álomkép, a Bajnokok Ligája trófea sziluettje rajzolódott ki.

És a csoda nem sokkal később valósággá vált.

***

ebből remek közvetítőállást lehetne csinálni

A második félidő hatodik percében Ladiszlaidesz Péter egy szögletet követően tetszetős gólt ért el. A büntetőterületen belülről talán kicsit ütemtelenül lőtte vissza a balról érkező kornert, ami meglephette Tüskét, aki tehetetlenül figyelte az előtte elsuhanó pettyest. A csapat többi tagja közül a távolabb lévők is hatalmas sprintet kivágva rohantak társukhoz ünnepelni. A szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet, a gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a valahol a közelben, a gallyak égetésére emelt máglyából felszálló füst szaga mellett hirtelen mint egy könnyű fuvallatot, az egyenlítés lehetőségét is érezni lehetett a levegőben. Történt, hogy nem sokkal korábban Tóth Máté is gólt rúgott, így a lefutottnak hitt csata egyszer csak ismét élessé vált, a 0-3-mal forduló Győrújbarát 2-3-ra közelített a Jánossomorjához és majd’ harminc perccel a vége előtt még a továbbjutás sem tűnt elérhetetlennek.

Nem túlzás, az maga lett volna a csoda.

***

jános!

Ha az ember kellően öreg már mint én és legalább a fél életét a futball bűvkörében töltötte, előbb vagy utóbb el fog jönni számára az az idő, amikor az úgynevezett csúcsfoci egyszerre érdektelenné válik. Nincs ebben semmi különleges. A tematikus tévék ma már azzal próbálják kitölteni a műsoridőt, hogy a nagyok mellett a kevésbé attraktív ligák közvetítési jogait is megszerezik, így aztán egyáltalán nem nagy kunszt a belga, a lengyel vagy esetleg a skót bajnokság kiesési rangadóját is élő egyenesben, magyar kommentárral megnézni. Hozzáteszem, hogy eközben a BigFour (angol, német, olasz, spanyol pontvadászat) meccsei a tömegesedés miatt szintén fogyaszthatatlan masszává szelídültek. Kivételek mindig vannak, de akkor is.

Így aztán nincs más hátra mint visszatérni az élő derbik varázsához és ott is messze a legjobb választás egy alacsonyabb osztályú összecsapás.

Vitán felül áll, hogy az igazi hab a tortán egy vérbeli kupameccs.

alfa holdbázis

A győrújbaráti futballpálya maga a kettősség: a múlt és a jelen egyaránt jelen van benne. Jó harminc évvel ezelőtt én is rohangáltam rajta párszor. Szép fekete dresszem volt, rajta büszkén viseltem a vörös csillaggal megspékelt, a nemzeti színeket is magában rejtő labdás címert JT felirattal. Különleges hely volt ez számomra, mert itt még az átlagosnál is jobban próbáltam láthatatlanná válni, mivel apám volt akkor éppen a tanácselnök és bizony nem lett volna szerencsés, ha ez a mellékes információ nyilvánosságot kap. Szerették a falubeliek, de valószínűleg még neki sem bocsátották volna meg, ha éles helyzetben rosszul húzok be egy lest. Józsikám! Mit csinált ez a gyerek?

A gyep most állítólag jobb, ráadásul van már öntözőrendszer is, amit fúrt kút táplál és a mostani meccsnapon is déltől locsoltak.

Ami régen biztosan nem volt, az a kerítés, így már nem a kezdősípszó után szedi a jegyet az arra illetékes a korlátnál álldogálóktól, hanem a belépésnél fizetni kell, méghozzá ötszáz forintot, így a büdzsé azonnal másfél sörre valóval csökken, ráadásul a romantikus fíling is csökken.

A csepp arénát több oldalról is kukoricaföldek veszik körbe, a távolabbi kapu mögött azonban érdekes látvány tárul a szemlélődő elé. Felvonulási épületnek látszó konténerek állnak a semmiben, mellette sitt halom rontja el az egyébként csodás panorámát, a messzi távolban felsejlő pannonhalmi apátsággal. Aztán egy félig kész, bepucolatlan és ablaktalan, de újszerű valami kontúrjai tűnnek elő. Mint később kiderül egy istálló és valóban! Két ló kergeti egymást egy búsan szunyókáló markoló körül.

Látod ezt a hányadékot? Kérdezi rögtön a köszönés után Jani bácsi a rendező. Először nem tudtam mire vélni, hogy miért jön oda hozzám húsz perccel a kezdés előtt, amikor elfoglaltam a megfigyelői pozíciómat a kispadok mögött. Lehet, hogy akkreditálnom kellett volna? Hasított belém a gondolat és gyorsan a táskám mélyébe rejtettem a fényképezőmet és semleges arccal vártam a végzetemet. Tévedtem mint annyiszor. Csak beszélgetni volt kedve és vélhetően megörült az ismeretlen ábrázatomnak. Így aztán gyorsan megtudom, hogy itt házak fognak épülni. Tudod ki akar itt lakni? – kérdezi a bajusza alatt és közben szinte kacsint. Talán aki szereti a focit – próbálkozom. Legyint és igazából nem tudom meg a titkot. Aztán szó esik szlovák rendszámú kocsikról, meg ÁFA csalásról, fennhéjázásról és irigységről. Aztán egy groteszk jelenet tanúja lehettem. Az ingatlan tulajdonosa, aki egyébként iratokkal a kezében folyamatosan telefonált miközben megállás nélkül sétált, hirtelen beült a fekete Mercedesébe és a senki földjén ment vele vagy tíz métert, kiszállt. Utána pedig folytatta a telefonálást.

A meccs kezdetére aztán eltűnt. Ugyanúgy mint Jani bácsi, aki egy ’Dolgozni is kell!’ felütést követően visszaballagott a másik oldalra. Oda, ahol tényleg voltak nézők.

Emlékezett apámra és ez jólesett.

akkor milyen koreó is lesz?

A söntés az emeletráépítéssel felturbózott klubház mellett van. Ez biztosan így volt régen is, mert erre határozottan emlékszem. Onnan közvetlen és remek rálátás nyílik a játéktérre. Logikus választás, hogy a hazai kemények itt alakították ki törzshelyüket, amit egyébként egy szolidan elegáns molinóval deklaráltak is: B-közép Győrújbarát – szól a rideg, de pontos felirat. Miközben lassan csordogált a meccs, folyamatosan bizonytalanodtam el, hogy ki is igazából ez a tíz-tizenkét ember? Valódi fanatikus, aki idegenbe is elkíséri a csapatot? Esetleg szimpla trollok, akik felültek egy bulivonatra és ennek kreáltak egy kevéssé szokványos keretet? A kérdés nyitva maradt. A hangulatot megcsinálták, a kimérés biztosan jól jár velük és ezen a szinten kizárt, hogy a szövetség pénzbírsággal tegye lehetetlenné a klubok anyagi helyzetét a helytelen viselkedés és a nem píszí rigmusok miatt.

Jól szólt a ’Hülye bíró!’, a ’Mocskos csalók!’ meg az ’Egyszerűen senkik vagytok, hej-hej!’ is. A kedvencem mégis a ’Győrújbarát! Győrújbarát! Hej-hej!’ lett, mert ezt az egyébként tíz szótagos mondókát valamiért mindig hét-nyolc ütemre akarták elhadarni. Bárki kipróbálhatja: nem fog menni. Némi hiányérzetem azért maradt bennem, mert egy jó kis pályára berohanás, esetleg a játékvezető spori megkergetésével fűszerezve, kimaradt a mókából.

P1070211

peace, love and happy net

Érdekes volt látni, hogy az egyébként békés hangulat milyen gyorsan csap át agresszióba. Akár a pályán, akár azon kívül is. No nem kell nagy dolgokra gondolni, ráadásul roppant hamar lenyugodtak a kedélyek. Olybá tűnt, hogy ezt mindenki a show normál részének tekinti, de nem veszi véresen komolyan. Az első félidő derekán például volt egy kis huzakodás a labda megszerzéséért két játékos között. A szokásos oda-vissza mezrángatással indult az eset, ami azonban érdekes gellert kapott azzal, hogy a hazai spíler erőteljesen belekönyökölt az ellen arcába. Higgyétek el! Nem tupírozom fel a jelenetet feleslegesen, mert előttem történt az eset, iszonyú kemény csapás volt, aminek a hangjától rosszul éreztem magam. A fetrengés, meg némi emberkedés jött is utána, ahogy kell, de aztán nyugi lett. Igazából a sértett sem volt morcos sokáig. Megrázta a fejét és a sárga lapok kiosztása után ment tovább minden. Én a magam részéről biztos voltam egy rövid időn belüli törlesztésben, de semmi.

a mosoni mágus gondolatai fogságában

A pozitív hangulatot az is fokozta, hogy mindkét oldalon nagyon megengedőek voltak a rossz megoldások kapcsán, illetve egy-egy alapjáték sikeres elvégzését is hangos dicséret követte. A vendégeket irányító szakember ebben különösen élen járt. A második félidő végére behozott egy fiatal srácot a balszélre. A kisgyerek kábé negyven kiló lehetett és az is biztos, hogy egy gramm felesleges zsír nem volt rajta. A kiválasztásánál vélhetően a gyorsaság volt a döntő, mert abban nem volt hiba. Ellenben az volt a fixa ideája, hogy a hosszan elé löbbölt labdával úgy tud a leggyorsabban kapura fordulni, hogy abba nagyot belerúg az oldalvonal irányába aztán rárajtol. Régi igazság a fociban, hogy a bogyó mindenkinél gyorsabb. Nála is az volt, a fizikát neki sem sikerült legyőznie, így az akciók vége rendszerint kétségbeesett, de látványos becsúszás lett, majd bedobás az ellenfélnek. ’Jók a megugrásaid, Rajmi! Csak így tovább!’ – szólt a szakmai konzekvencia a pad felől a „Sörgyári capriccio”-ból megelevenedő Pepin bácsiba oltott Ferguson szájából. Vekerdy professzor minden bizonnyal dicsérte volna a módszert, de mi talán közelebb kerültünk a magyarfoci generális bajának gyökereihez.

***

nyitva van a…

A második baráti gól után relatív nagy nyomás alá került a jánossomorjai csapat, de csak meddő próbálkozásokra tellett a hazaiaktól. A dèjavu sem folytatódott, a Győrújbarát nem kapott büntetőt, hogy egalizálhasson mint tizenegy éve a Liverpool. A hazai ultrák persze több ilyen lehetőséget is láttak, amit én inkább betudok az elfogyasztott alkohol mennyiségének mint a valóság helyes érzékelésének.

Aztán persze a semmiből beütött a katasztrófa egy középtávoli szabadrúgás képében, ami magpattant a blokkolni szándékozó védőn és védhetetlenül pattant a labda a kapuba.

2-4. Innen már nem volt visszaút, a mese nem folytatódott, a kellemes győrújbaráti nyárestén nem játszották újra a 2005-ös BL-döntőt, továbbment a megye egyes csapat az eggyel lejjebb vitézkedő ellenfelével szemben.

A távozó vendégdrukkerek azt tudakolták, hogy miként jutnak leggyorsabban Gyirmótra. A bohócliga renoméját nem lehet eléggé amortizálni… Egy ilyen tartalmas sportélmény után is vannak komoly emberek, akik számára esemény az aktuális Fradi meccs utolsó harminc percét elcsípni.

Nincs jövő.

a lenyugvó napnak is van ereje

***

Jegyzőkönyv

Magyar Kupa, megyei 3. forduló

Győrújbarát – Jánossomorja 2-4 (0-3)

Győrújbarát: Koncz – Dobó (65’ Kolontári), Pék, Gáspár, Mészáros – Boros, Tóth M. – Ladiszlaidesz – Paár, Glázer, Váczi (szünetben Varga Cs.).

Jánossomorja: Tüske – György, Tóth K., Gaál, Horváth T. – Cseri, Menyhárt Kiss A., (61’ Horváth R.) – Tóth K. – Maidics (68’ Bánfalvi), Rácz.

Góllövők: 6’ Cseri 0-1, 15’ Cseri 0-2, 39’ Tóth K. 0-3, 47’ Tóth M. 1-3, 51’ Ladiszlaidesz 2-3, 81’ Pék (öngól) 2-4

áldás rája

Alapértelmezett