életkép, szatíra

Tényleg van olyan állat, hogy magyarfutball

ha azt veszem, ez az egész a szórakoztatásról szól

A magyarfoci igenis izgalmas! Kár, hogy nem úgy, mint minden normális helyen. Nálunk jó ideje elsősorban a futball köré épülő, egyelőre sajnos csak képletesen virtuális világ tartogat igazi meglepetéseket. Nem csoda, hogy olyan az ember érzése, talán jobb is lenne, ha magát a sportot kihagyhatnánk a buliból. Simán meg lehetne oldani!

A minden szempontból centralizált közmédia birtokolja a közvetítési jogokat, így semmi akadálya nincs, hogy előre szépen megkoreografált meccseket adjon a tévé. A technika már bármire képes, ráadásul darabszámra megtermelné a szereplőket az akadémiák sora. Felvetődik a kérdés: és honnan lennének nézők a helyszíneken? Ez most komoly? Ha a megfelelő ember kéri, a debreceni stadionban is össze fog jönni az a húszezer fanatikus.

A Népsport már most is sokszor fabulál, náluk még törést sem okozna, ha deklaráltan soha le nem játszott, kamu bajnokikról kellene írni. A közösségi média egyelőre kemény dió, de a hazai internetes kultúra alacsony szintje miatt, nem is biztos, hogy ennek a célcsoportnak a félretájékoztatására érdemes nagyobb erőforrást igénybe venni.

A változtatás másik hozadéka az lenne, hogy a TAO pénzek kapcsán eltűnne minden trükközés, hiszen az igazságon túli labdarúgás térnyerésével okafogyottá válna az infrastruktúra fejlesztése, azaz direktbe lehetne a pénzeket a rövid pórázon tartott vállalkozói kör felé csatornázni, akik aztán haladéktalanul visszaoszthatnák a zsé előre meghatározott hányadát.

Azt hiszem ez lenne az igazi ’Panem et circenses!’, a tökéletes win-win szituáció: a nép tombolhatna a ragyogó mérkőzések okán, másnap pedig az érzést megerősítve olvashatná a színes beszámolókat a sportújságban, no meg a lánglelkű Szőllősi György sziporkázó vezércikkeit a magyar labdarúgás mindenek felettiségéről és ezzel párhuzamosan a Világ, különösen a Nyugat vitathatatlan és elkerülhetetlen hanyatlásáról. Mindezzel párhuzamosan a megfelelő zsebek dagadnának rendesen, természetesen valamilyen nemes és jó cél érdekében. Hogy az micsoda, fedje jótékony homály, de nektek jó lesz, parasztok! (Hoppácska! Csak kicsúszott pedig nem akartuk, ráadásul a kommunikációs tréner is mondta, hogy nem szabad.)

*

A fenti vízió azonban még a jövő zenéje, így sajna azzal kell főzni, amink van, az meg ugye nem sok. A világmegváltó ötleteknek ellenben nincs híján az MLSZ, ami most éppen a profi csapatok létszámának további drasztikus csökkentését dobta be koncnak. Mivel bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is, még azt sem zárom ki, hogy ma este kijön a 2017-18-as és a 2018-19-es versenykiírás és az utóbbiban már csak 12-12 első- és másodosztályú csapat szerepel. Személy szerint én ezen azért nagyon meglepődnék. Túl sok ugyanis a futball-bizniszbe belerángatott potentát, helyi kiskirály – legyen az vállalkozó vagy politikus, akinek ez a húzás nagyon fájna.

Szóval lesz még sírás-rívás, meg rohangálás a nemzet szövetségi kapitányához, aki persze jó szokása szerint ezt a szituációt is a marionett bábok rángatásához fogja használni, aminek eredményeként létrejön a leginnovatívabb hungarikum, a sajátos magyar Fregoli Liga, aminek létszáma mindig az adott pillanat érdekei szerint alakul, ennek megfelelően akár szezon közben is ki lehet majd esni és fel lehet jutni. A pontozási rendszer szisztémáját még ki kell dolgozni, én készen állok a feladatra, akár a Szerencsejáték Zrt. kompetens munkatársaival együttműködve.

Egyelőre játszunk el a gondolattal, hogy mi lesz a következő két idényben, ha nagyot akar durrantani a szövetség? Figyelem! Az alábbi eszmefuttatás szigorúan a fantáziám szüleménye, annak a valósággal csak csekély kapcsolata van. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne vegyétek véresen komolyan.

A most folyó szezon zárása után, a pályán elért eredmények alapján a következők szerint alakult a 2017-18-as idény mezőnye a két legfelsőbb osztályban.

NB I: DVSC, DVTK, FTC, Haladás, Honvéd, Kisvárda, Mezőkövesd, MTK, Puskás Akadémia, Újpest, Vasas, Videoton.

NB II: Balmazújváros, Békéscsaba, Budaörs, Cegléd, Csákvár, ETO, Gyirmót, Kazincbarcika, Kozármisleny, Mosonmagyaróvár, Nyíregyháza, Paks, Siófok, Soproni VSE, Soroksár, Szeged 2011-Grosics Akadémia, Szigetszentmiklós, Szolnok, Vác, ZTE.

Azonban még a nyár folyamán robban a bomba! A szabályzat egy rejtett pontja azt tartalmazza, hogy azonos osztályban nem szerepelhet egyszerre két olyan csapat, amelyik ugyanazon legendás futballista szellemi örökösének tartja magát. Rögtön megindul a jogászkodás a Puskás Akadémia és a Honvéd menedzsmentje között, hogy melyikük jogosult az NB I-es részvételre, ami több körös vita után a felcsútiak győzelmével végződik. A döntő érv, hogy ők a nevükben is szerepeltetik Öcsi bácsit, aminél meggyőzőbb bizonyíték nincs és nem is lehet a kötődés erősségére. Hiába érvelnek a kispestiek a történelemmel és a jó ízléssel, csak annyit sikerül elérniük, hogy a legmagasabb grémiumban szavazategyenlőség alakul ki, így a mindentől és mindenkitől független Magyar Sportújságírók Szövetségének kezébe kerül a döntés. Az MSSZ közfelkiáltással a szervezet elnökére, Szöllősi Györgyre testálja a feladatot, aki először megköszöni a bizalmat, elmondja, hogy milyen nehéz feladat ez számára, aztán öt perces időintervallumra lemond a Puskás örökség kezeléséről, majd a Puskás Akadémiára szavaz. Miután a CAS még a procedúra előtte jelezte, hogy nincs módja foglalkozni egy esetleges fellebbezéssel, a játszma eldőlt, a Honvéd a megszerzett bajnoki ezüst ellenére mehet az NB II-be. Függöny le.

Egy feladat maradt még, ki kerüljön a kispestiek helyére? A parttalan vitát megelőzendő az MLSZ közli, hogy mivel az indulásra jogosult 11 csapatból négy fővárosi és kelet-magyarországi alakulat van, ellenben a Dunántúlt csak három gárda képviseli, csakis ez a régió pótolhat. A demokratikus szellemet pedig azzal kívánják erősíteni, hogy a már indulási joggal rendelkezők választhatnak maguk mellé játszótársat. A Debrecen, a Fradi, a Haladás, a Kisvárda, a Mezőkövesd, az MTK és a Puskás képviselői a Csákvárra voksolnak, a másik három csapat nem jelöl, a szavazásnál pedig tartózkodik. A voksolás után ezt azonnal meg is bánják, az induló tabellán ugyanis a nevük mellett mínusz tizenkét pont jelenik meg. Van egy apró csillagocska a számok mellett, de ahhoz nem tartozik semmilyen magyarázat a táblázat alján. Érdeklődésükre jellemzően olyan válaszokat kaptak, hogy „Majd később lesz indoklás!”, meg „Csak.”, meg „Mégsem tizennyolcat vontak le?”

A bajnokság maga rendben lebonyolódott. A kiesés kérdése például roppant hamar eldőlt, mert az Újpestet a harmadik, a Diósgyőrt a tizedik, a Vasast pedig a huszonötödik forduló után zárták ki, hol azért mert volt rajtuk sapka, hol azért mert nem. A harminchárom körös pontvadászatot végül a Puskás nyerte csupa győzelemmel, mögötte kilenc ponttal lemaradva végzett a meglepetéscsapat Csákvár, a dobogó legalsó fokára pedig a Videoton léphetett úgy, hogy csak az előtte záróktól kapott ki, mindenki mást megvert. A Fradival a három meccsből egyszer játszottak idegenben, talán az volt a szezon legélesebb összecsapása, csak egy utolsó perces tizenegyessel húzták be a derbit. Azon a meccsen tesztelte a Szövetség azt a szabálymódosítást, hogy a tizenhatos vonalai mellé két méterrel kijjebb húztak még egy mészcsíkot és az így megnövelt büntetőterületen belül történt szabálytalanságok esetén járt a tizenegyes. Egy ilyen szituációt követően született az egyetlen gól, ami után az összes funkcionárius elégedetten csettintett, bár abban megegyeztek, hogy az óvatosság elve miatt, ezt a változtatást a későbbiekben is csak egyes klubok meccsein vezetik be. Egyelőre.

most akkor tulajdonképpen miről is lenne szó?

A második vonalban ugyanakkor az átszervezés miatt gyilkos szezonnak vágtak neki a csapatok. A kiírás szerint csak a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, a nyolcadik és a kilencedig maradt benn a húsz gárda közül. Pontosabban csak tizenkilenc csapatról beszélhetünk, mert a Honvéd az őt ért megaláztatás miatt még a kezdés előtt visszalépett a bajnokságtól. Aztán a létszám szép lassan tovább csökkent, mert szép sorjában a Cegléd, a Budaörs, a Kozármisleny, a Szigetszentmiklós, a Vác és végül a Kazincbarcika is összeomlott anyagilag. Számos helyen a fő támogató lépett vissza az egyik pillanatról a másikra, illetve az önkormányzatok számára tiltotta meg egy hirtelen felindulásból elfogadott kormányrendelet a profi csapatok közvetlen támogatását. A soroksáriakkal egy elszámolási vita folytán az FTC felbontotta az együttműködési szerződést, aminek következtében márciusra csak öt játékosuk maradt, míg a Szeged 2011 csapatának tulajdonosi köre végre meg tudott állapodni a SZEOL-lal az egyesülés kapcsán, ennek azonban az volt az ára, hogy a közös csapatnak tavasszal már az NB III-ban kellett szerepelnie. A ligát végül a Balmazújváros nyerte meg, egy ponttal az ETO előtt. Szerencsés harmadikként a Szolnok is felkerülhetett volna, de a klub hosszas tanakodás után nem vállalta a magasabb osztályt, sőt a profi labdarúgás működtetését is beszüntették a városban, ezért csak a megyekettőben indultak 2018-ban. A paksiak nem kapták meg a profi ligában induláshoz szükséges jóváhagyást, mivel a sporttelep pontosan Paks olyan városrészén fekszik, ami egy az atomerőmű-bővítéssel érintett terület szélén helyezkedik el és így a pályát haladéktalanul fel kellett számolni. És hirtelen. Példának okáért az utolsó hazai meccsük csak hatvankét percig tartott, mert akkor lett jogerős a bontási engedély és indulhattak a munkagépek. A kormány garanciát vállalt ugyan egy új stadion építésére, de érthető okokból erre csak 2025-ös átadás mellett tehetett ígéretet. Túl gyorsan történtek az események és valljuk be, a klub képviselői sem álltak a helyzet magaslatán, nem volt B-tervük, ezért számukra is – ha csak átmeneti időre – maradt az amatőr futball. Így aztán a jobb gólkülönbséggel ötödik Nyíregyháza léphetett feljebb, amely pénzt és energiát nem spórolva akarta nagyon az első osztályt és érezhetett végül nem kicsi elégtételt a 2015-ös jogtalan kizárás után. Amikor megszületett a végleges döntés és elfogadták a csapat nevezését, a Dragóner-Rudolf edzőpáros irányításával célba érő társaságot tizenkét lovas hintóval vitték körbe három napon át a városban. Utána két napig a szurkolók húzták a fogatokat.

A szépen elfogyó csapatok következtében kieső végül egyáltalán nem volt és ez így helyes, mert a sport elsődleges célja nem a kudarc, hanem a siker. Utólag derült ki, hogy az NB III-as bajnokok közül is csak a Pécs akart előrébb lépni. Nyugaton az Érd, keleten a Méhkerék maradt ott, ahol volt.

A Magyar Labdarúgó Szövetség minden jobbító szándéka ellenére, amikor 2018 nyarán, az oroszországi vébét kísérő mámor lecsengését követően elindult az új idény, mindenki tudta, hogy ismét a szürkeség hónapjai jönnek. Hiába játszott elődöntőt a magyar válogatott, a csapat korábban itthon futballozó játékosai kivétel nélkül a négy nagy európai ligába és Kínába igazoltak, így számunkra az igazi labdarúgás továbbra is csak a tévén keresztül volt hetente elérhető.

Ráadásul 2020-tól egyaránt húsz csapatosra emelték az első és a második osztály létszámát.

*

Végszó.

„A Magyar Kupa és a professzionális bajnokságok lebonyolítása a korábban meghatározott létszámmal (NB I – 12 csapat, NB II – 20 csapat) és formában zajlik az elkövetkező években is. Felvetődött a másodosztály mezőnyének szűkítése, ám az egész ország területén zajló fejlesztés szempontját figyelembe véve az elnökség a jelenlegi létszám megtartását tartotta indokoltnak.

[részlet az MLSZ 2017. március 2-i elnökségi ülését követően kiadott közleményből]

Alapértelmezett
életkép

Győrújbarát, Isztambul

alvó sárkány

Javi Garcia rövid passza után Hamann készítette le a bőrt Smicernek, aki egy kicsit állított rajta, aztán a tizenegyespont képzeletbeli meghosszabbításától picit jobbra, úgy huszonöt méterről, talán kissé ütemtelenül keresztbe visszalőtte azt a bal alsó sarokra. A megoldás meglephette Didát, ráadásul takarásból jött a löket, így hiába vetődött jól, az apró késedelem végzetessé vált és a bőrkesztyű hegyét érintve a labda megpihent a sarokban. Miután a cseh szélső felfogta, hogy a kísérlete sikerült, örömében sután és megismételhetetlen mozdulattal bokszolt a levegőbe. Úgy, ahogy azt csak archív felvételeken látni, mert akkor még nem tanult és begyakorolt mozdulat volt a körítés. Gerard fejese után nem sokkal történt mindez azon az isztambuli éjszakán, a második félidő elején. 0-3 után hirtelen 2-3 lett. A gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet. A liverpooli fanatikusok által meggyújtott görögtüzek fényében pedig mint egy álomkép, a Bajnokok Ligája trófea sziluettje rajzolódott ki.

És a csoda nem sokkal később valósággá vált.

***

ebből remek közvetítőállást lehetne csinálni

A második félidő hatodik percében Ladiszlaidesz Péter egy szögletet követően tetszetős gólt ért el. A büntetőterületen belülről talán kicsit ütemtelenül lőtte vissza a balról érkező kornert, ami meglephette Tüskét, aki tehetetlenül figyelte az előtte elsuhanó pettyest. A csapat többi tagja közül a távolabb lévők is hatalmas sprintet kivágva rohantak társukhoz ünnepelni. A szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet, a gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a valahol a közelben, a gallyak égetésére emelt máglyából felszálló füst szaga mellett hirtelen mint egy könnyű fuvallatot, az egyenlítés lehetőségét is érezni lehetett a levegőben. Történt, hogy nem sokkal korábban Tóth Máté is gólt rúgott, így a lefutottnak hitt csata egyszer csak ismét élessé vált, a 0-3-mal forduló Győrújbarát 2-3-ra közelített a Jánossomorjához és majd’ harminc perccel a vége előtt még a továbbjutás sem tűnt elérhetetlennek.

Nem túlzás, az maga lett volna a csoda.

***

jános!

Ha az ember kellően öreg már mint én és legalább a fél életét a futball bűvkörében töltötte, előbb vagy utóbb el fog jönni számára az az idő, amikor az úgynevezett csúcsfoci egyszerre érdektelenné válik. Nincs ebben semmi különleges. A tematikus tévék ma már azzal próbálják kitölteni a műsoridőt, hogy a nagyok mellett a kevésbé attraktív ligák közvetítési jogait is megszerezik, így aztán egyáltalán nem nagy kunszt a belga, a lengyel vagy esetleg a skót bajnokság kiesési rangadóját is élő egyenesben, magyar kommentárral megnézni. Hozzáteszem, hogy eközben a BigFour (angol, német, olasz, spanyol pontvadászat) meccsei a tömegesedés miatt szintén fogyaszthatatlan masszává szelídültek. Kivételek mindig vannak, de akkor is.

Így aztán nincs más hátra mint visszatérni az élő derbik varázsához és ott is messze a legjobb választás egy alacsonyabb osztályú összecsapás.

Vitán felül áll, hogy az igazi hab a tortán egy vérbeli kupameccs.

alfa holdbázis

A győrújbaráti futballpálya maga a kettősség: a múlt és a jelen egyaránt jelen van benne. Jó harminc évvel ezelőtt én is rohangáltam rajta párszor. Szép fekete dresszem volt, rajta büszkén viseltem a vörös csillaggal megspékelt, a nemzeti színeket is magában rejtő labdás címert JT felirattal. Különleges hely volt ez számomra, mert itt még az átlagosnál is jobban próbáltam láthatatlanná válni, mivel apám volt akkor éppen a tanácselnök és bizony nem lett volna szerencsés, ha ez a mellékes információ nyilvánosságot kap. Szerették a falubeliek, de valószínűleg még neki sem bocsátották volna meg, ha éles helyzetben rosszul húzok be egy lest. Józsikám! Mit csinált ez a gyerek?

A gyep most állítólag jobb, ráadásul van már öntözőrendszer is, amit fúrt kút táplál és a mostani meccsnapon is déltől locsoltak.

Ami régen biztosan nem volt, az a kerítés, így már nem a kezdősípszó után szedi a jegyet az arra illetékes a korlátnál álldogálóktól, hanem a belépésnél fizetni kell, méghozzá ötszáz forintot, így a büdzsé azonnal másfél sörre valóval csökken, ráadásul a romantikus fíling is csökken.

A csepp arénát több oldalról is kukoricaföldek veszik körbe, a távolabbi kapu mögött azonban érdekes látvány tárul a szemlélődő elé. Felvonulási épületnek látszó konténerek állnak a semmiben, mellette sitt halom rontja el az egyébként csodás panorámát, a messzi távolban felsejlő pannonhalmi apátsággal. Aztán egy félig kész, bepucolatlan és ablaktalan, de újszerű valami kontúrjai tűnnek elő. Mint később kiderül egy istálló és valóban! Két ló kergeti egymást egy búsan szunyókáló markoló körül.

Látod ezt a hányadékot? Kérdezi rögtön a köszönés után Jani bácsi a rendező. Először nem tudtam mire vélni, hogy miért jön oda hozzám húsz perccel a kezdés előtt, amikor elfoglaltam a megfigyelői pozíciómat a kispadok mögött. Lehet, hogy akkreditálnom kellett volna? Hasított belém a gondolat és gyorsan a táskám mélyébe rejtettem a fényképezőmet és semleges arccal vártam a végzetemet. Tévedtem mint annyiszor. Csak beszélgetni volt kedve és vélhetően megörült az ismeretlen ábrázatomnak. Így aztán gyorsan megtudom, hogy itt házak fognak épülni. Tudod ki akar itt lakni? – kérdezi a bajusza alatt és közben szinte kacsint. Talán aki szereti a focit – próbálkozom. Legyint és igazából nem tudom meg a titkot. Aztán szó esik szlovák rendszámú kocsikról, meg ÁFA csalásról, fennhéjázásról és irigységről. Aztán egy groteszk jelenet tanúja lehettem. Az ingatlan tulajdonosa, aki egyébként iratokkal a kezében folyamatosan telefonált miközben megállás nélkül sétált, hirtelen beült a fekete Mercedesébe és a senki földjén ment vele vagy tíz métert, kiszállt. Utána pedig folytatta a telefonálást.

A meccs kezdetére aztán eltűnt. Ugyanúgy mint Jani bácsi, aki egy ’Dolgozni is kell!’ felütést követően visszaballagott a másik oldalra. Oda, ahol tényleg voltak nézők.

Emlékezett apámra és ez jólesett.

akkor milyen koreó is lesz?

A söntés az emeletráépítéssel felturbózott klubház mellett van. Ez biztosan így volt régen is, mert erre határozottan emlékszem. Onnan közvetlen és remek rálátás nyílik a játéktérre. Logikus választás, hogy a hazai kemények itt alakították ki törzshelyüket, amit egyébként egy szolidan elegáns molinóval deklaráltak is: B-közép Győrújbarát – szól a rideg, de pontos felirat. Miközben lassan csordogált a meccs, folyamatosan bizonytalanodtam el, hogy ki is igazából ez a tíz-tizenkét ember? Valódi fanatikus, aki idegenbe is elkíséri a csapatot? Esetleg szimpla trollok, akik felültek egy bulivonatra és ennek kreáltak egy kevéssé szokványos keretet? A kérdés nyitva maradt. A hangulatot megcsinálták, a kimérés biztosan jól jár velük és ezen a szinten kizárt, hogy a szövetség pénzbírsággal tegye lehetetlenné a klubok anyagi helyzetét a helytelen viselkedés és a nem píszí rigmusok miatt.

Jól szólt a ’Hülye bíró!’, a ’Mocskos csalók!’ meg az ’Egyszerűen senkik vagytok, hej-hej!’ is. A kedvencem mégis a ’Győrújbarát! Győrújbarát! Hej-hej!’ lett, mert ezt az egyébként tíz szótagos mondókát valamiért mindig hét-nyolc ütemre akarták elhadarni. Bárki kipróbálhatja: nem fog menni. Némi hiányérzetem azért maradt bennem, mert egy jó kis pályára berohanás, esetleg a játékvezető spori megkergetésével fűszerezve, kimaradt a mókából.

P1070211

peace, love and happy net

Érdekes volt látni, hogy az egyébként békés hangulat milyen gyorsan csap át agresszióba. Akár a pályán, akár azon kívül is. No nem kell nagy dolgokra gondolni, ráadásul roppant hamar lenyugodtak a kedélyek. Olybá tűnt, hogy ezt mindenki a show normál részének tekinti, de nem veszi véresen komolyan. Az első félidő derekán például volt egy kis huzakodás a labda megszerzéséért két játékos között. A szokásos oda-vissza mezrángatással indult az eset, ami azonban érdekes gellert kapott azzal, hogy a hazai spíler erőteljesen belekönyökölt az ellen arcába. Higgyétek el! Nem tupírozom fel a jelenetet feleslegesen, mert előttem történt az eset, iszonyú kemény csapás volt, aminek a hangjától rosszul éreztem magam. A fetrengés, meg némi emberkedés jött is utána, ahogy kell, de aztán nyugi lett. Igazából a sértett sem volt morcos sokáig. Megrázta a fejét és a sárga lapok kiosztása után ment tovább minden. Én a magam részéről biztos voltam egy rövid időn belüli törlesztésben, de semmi.

a mosoni mágus gondolatai fogságában

A pozitív hangulatot az is fokozta, hogy mindkét oldalon nagyon megengedőek voltak a rossz megoldások kapcsán, illetve egy-egy alapjáték sikeres elvégzését is hangos dicséret követte. A vendégeket irányító szakember ebben különösen élen járt. A második félidő végére behozott egy fiatal srácot a balszélre. A kisgyerek kábé negyven kiló lehetett és az is biztos, hogy egy gramm felesleges zsír nem volt rajta. A kiválasztásánál vélhetően a gyorsaság volt a döntő, mert abban nem volt hiba. Ellenben az volt a fixa ideája, hogy a hosszan elé löbbölt labdával úgy tud a leggyorsabban kapura fordulni, hogy abba nagyot belerúg az oldalvonal irányába aztán rárajtol. Régi igazság a fociban, hogy a bogyó mindenkinél gyorsabb. Nála is az volt, a fizikát neki sem sikerült legyőznie, így az akciók vége rendszerint kétségbeesett, de látványos becsúszás lett, majd bedobás az ellenfélnek. ’Jók a megugrásaid, Rajmi! Csak így tovább!’ – szólt a szakmai konzekvencia a pad felől a „Sörgyári capriccio”-ból megelevenedő Pepin bácsiba oltott Ferguson szájából. Vekerdy professzor minden bizonnyal dicsérte volna a módszert, de mi talán közelebb kerültünk a magyarfoci generális bajának gyökereihez.

***

nyitva van a…

A második baráti gól után relatív nagy nyomás alá került a jánossomorjai csapat, de csak meddő próbálkozásokra tellett a hazaiaktól. A dèjavu sem folytatódott, a Győrújbarát nem kapott büntetőt, hogy egalizálhasson mint tizenegy éve a Liverpool. A hazai ultrák persze több ilyen lehetőséget is láttak, amit én inkább betudok az elfogyasztott alkohol mennyiségének mint a valóság helyes érzékelésének.

Aztán persze a semmiből beütött a katasztrófa egy középtávoli szabadrúgás képében, ami magpattant a blokkolni szándékozó védőn és védhetetlenül pattant a labda a kapuba.

2-4. Innen már nem volt visszaút, a mese nem folytatódott, a kellemes győrújbaráti nyárestén nem játszották újra a 2005-ös BL-döntőt, továbbment a megye egyes csapat az eggyel lejjebb vitézkedő ellenfelével szemben.

A távozó vendégdrukkerek azt tudakolták, hogy miként jutnak leggyorsabban Gyirmótra. A bohócliga renoméját nem lehet eléggé amortizálni… Egy ilyen tartalmas sportélmény után is vannak komoly emberek, akik számára esemény az aktuális Fradi meccs utolsó harminc percét elcsípni.

Nincs jövő.

a lenyugvó napnak is van ereje

***

Jegyzőkönyv

Magyar Kupa, megyei 3. forduló

Győrújbarát – Jánossomorja 2-4 (0-3)

Győrújbarát: Koncz – Dobó (65’ Kolontári), Pék, Gáspár, Mészáros – Boros, Tóth M. – Ladiszlaidesz – Paár, Glázer, Váczi (szünetben Varga Cs.).

Jánossomorja: Tüske – György, Tóth K., Gaál, Horváth T. – Cseri, Menyhárt Kiss A., (61’ Horváth R.) – Tóth K. – Maidics (68’ Bánfalvi), Rácz.

Góllövők: 6’ Cseri 0-1, 15’ Cseri 0-2, 39’ Tóth K. 0-3, 47’ Tóth M. 1-3, 51’ Ladiszlaidesz 2-3, 81’ Pék (öngól) 2-4

áldás rája

Alapértelmezett
élet, életkép

Külvárosi történet

 

az ott már a mennyország

“A szünetben azt mondtam: ebben a Videotonban ennyi van. Tévedtem.”

(Urbányi István értékelése a Gyirmót-Videoton [0-4] meccs után)

 

Ezt hogy’ a faszba lehetett így elrúgni, baszd meg!? – tette fel az adekvát kérdést barátjának a felettem lévő sorban terpeszkedő, egyébként kellemes kinézetű, húsz év körüli lány. Én már akkor sejtettem, hogy érdemes lesz rá odafigyelni, amikor a kezdés előtt azon tanakodott, vajon Suljić tényleg sérült vagy csak bekamuzta az egészet a Vidi.

Szerinte az utóbbi.

Régi vágású vagyok, ha a jegyem a 7. sor 11-es székére szól, akkor oda is akarok ülni. Akkor is, ha egyébként a teljes szektor üres. Rosszul érzem magam, ha nem jön össze, kikészít a folyamatos rettegés attól, hogy jön még egy olyan valaki mint én, akinek ez fontos és szól, én meg csak állok szótlanul vagy esetleg óvatosan mutatok arra a szemétládára, aki leült az én helyemre, akinek a szabályok semmit nem jelentenek, aztán arrébb húzódok és közben észrevétlenül felnézek az eredményjelző órájára: vajon mennyi van még a kezdésig? Talán nem lesz több néző. Vagy ha igen, az ne ide jöjjön. Lassan peregnek a percek és szívből gyűlölöm azokat, akik a bíró első sípszava után érkeznek. Igen. Ilyenkor már ölni tudok a tekintetemmel és néha megjegyzést teszek a tiszteletről.

Általában nem értik.

A lány piros cipője pontosan az én székem támláján pihent, miközben nyomogatta a telefonját és monologizált. Valószínűleg ő ezt beszélgetésnek fogta fel, de láthatóan a barátja másként gondolt a dologra, mert ugyan tisztelettudóan ühümözött végig, a tekintetében láttam, alig várja, hogy Karakó játékvezető elindítsa végre a játékot és akkor talán csend lesz, legfeljebb a szokásos stadionzaj hallatszik majd, ami lassan és könyörtelenül elnyomja kedvese hangját.

Eggyel arrébb ültem hát, így aztán persze jött a szokásos félelem, de szerencsére ezen a vasárnapon a kezemre játszott minden és hat órára a szektor úgy telt meg félig, mintha egy szabályos vonalat húztak volna a székem köré és a lányon meg a barátján kívül ebbe a körbe senki nem tudott belépni. Egy férfi próbálkozott ugyan, de amikor a vonalhoz ért, hirtelen visszahőkölt mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, aztán az első meglepetés után tett egy bizonytalan mozdulatot a kezével, keresve az akadályt, végül leült a 7. sor 6. székébe.

Az a jóleső érzés volt bennem, hogy no lám!, érdemes ragaszkodni a megszokásainkhoz, mert a jutalom nem marad el. Az az egy helynyi önfeladás meg igazán megérte.

egy lehetséges utóhasznosítás

Suljić kezdett és ez önelégültséggel töltötte el a lányt, a barátja pedig minden bizonnyal büszke volt rá, mert hősiesen tűrte azt is, hogy az idő múlásával egyre inkább bekúszott mellénk az a semmivel sem összehasonlítható szag, ami a női parfüm és a lassú izzadás elegyéből keletkezik és a forrása egyértelműen beazonosítható volt. Nem volt túl penetráns a bűz, ugyanakkor mérhetetlenül kellemetlen tudott lenni. Arra gondoltam, kár, hogy az a csak a képzeletemben létező kéz, ami a körömet rajzolta, nem húzott nagyobb ívet.

Vagy esetleg készíthetett volna egy búrát.

A csapatok közben reménytelenül feszültek egymásnak. A futball szép játék, ami jellemzően szórakoztat. Nehéz leírni, hogy mivel, de talán van egy konszenzus, ami a könnyedséget, a játékosságot és a kreativitást teszi az első helyekre. Itt most szó sem volt ilyesmiről, ezért jobb híján keresni kezdtem azokat az elemeket, amik nem feltétlenül szoríthatók ezekbe a kategóriákba, de most mégis, kényszerűségből az örömforrást, az én örömöm forrását jelenthetik. Így találtam meg az esetlegességet, hiszen annak is megvan a maga bája, ha a tudatos építkezéssel szemben egy csapat ezt részesíti előnyben. Csupa-csupa előre vágott labda, öncélú passzok, semmire sem jó cselek garmadája, amiket persze az első pillanatban elrontanak. Miért történik mindez? Minden bizonnyal a képességekkel magyarázható a dolog, meg persze azzal, hogy a társaságnak igazából nincs edzője. Deklaráltan persze van valaki, akit beírnak ezzel a titulussal a jegyzőkönyvbe, de már a testbeszéde elárulja: csalás történt, jobb esetben, ha megengedő vagyok, ő csupán egy szerepet játszik. Áll a kis zónájában, pózol, esetleg a negyedik bíróval perlekedik, de azt is úgy csinálja, hogy még a legrosszabb ripacs is elszégyellné magát. Számomra, akinek semmilyen komoly érzelmi kötődése nincs egyik pályán lévő csapathoz sem, ez a fajta színház kifejezetten szórakoztató. Nem hallani a szavakat, de a gesztusok mindent elárulnak. Igazából az az érdekes, hogy a csapat lassú, de látványos összeomlásával párhuzamosan ő is elfárad, befásul, a végére el is tűnik. Olyan mintha már csak egy árny bámulna maga elé mélabúsan a kispad előtt, akiből majd csak akkor bújik elő újra az ember, amikor értékelni kell a végén. Akkor aztán megelevenedik és szépen formált kerek mondatokkal beszél mellé.

Ekkor látni és hallani igazán: fogalma sincs az egészről.

segítene valaki?

A butaságban az a jó, hogy az még a jobb, szervezettebb és tudatosabb csapatoknál is megfigyelhető, persze elsősorban akkor, ha alacsony a nívó. A már sokszor emlegetett Suljić nem ügyetlen futballista, akitől azonban nincs távol a simlisség. Törékeny alkat, akit sűrű fickándozásai során előszeretettel rúgják agyon kevésbé pallérozott ellenfelei. Vagy csak megfegyelmezik, ő azonban ekkor is hajlamos eljátszani a nagy halált. A jó bíró arról is megismerszik, hogy egy ilyen fetrengés után leküldi ápolni a delikvenst, aztán nevelési célzattal csak kis spéttel engedi vissza a csatába a gyorsan talpra álló harcost, aki így hosszasan integet hiába, majd értetlenkedik, végül pedig megsértődik. Karakó sporttárs él is ezzel a fegyverrel, a derék bosnyák azonban megpróbálja kicselezni és a tartalékbíró félreérthető mozdulatára hivatkozva visszaszalad a pályára. A retorzió nem marad el: jön a megérdemelt sárga a renitensnek. Ekkor hirtelen, mintha csak egy karmester emelné a pálcáját és intene, indul a műsor: a komplett gárda a stábbal egyetemben tiltakozik a szörnyű igazságtalanság ellen és ujjal mutogat a galád és megbocsáthatatlan tettet elkövető negyedik bíróra. Feljelentik, kinevetik, lehülyézik, jó esetben csak szánják.

Közben pedig éppen írják a saját bizonyítványukat: fogalmuk sincs annak a játéknak a szabályairól, amit éppen űznek.

Van idő a merengésre, mert az első félidő nulla-nullával végződik, így mindkét társaság azzal a boldog tudattal ballaghat az öltözőbe, hogy megvalósította azt, amit eltervezett, minden a legnagyobb rendben van és ebből még bármi kisülhet.

A lány és a fiú is eltűnik a szünetre, mint az igazi főszereplők. Biztosan isznak egy bambit valahol, esetleg keresnek egy zuhanyzót. De persze nem és ez a felismerés még annál is hamarabb eljön, mint a vendégek első gólja nagyjából harminc másodperccel az újrakezdés után.

arra van az nb2

A hazai mester itt aztán végképp elindul a szellem lejtőjén, míg a másik oldalon a baseball sapkát idétlenül a fején tartó Jimmy Sommerville hasonmás tudja és érzi, hogy megérkezett a magyarfociba és ha nem vigyáz itt is marad, mert ebben a világban sokszor a kevés is elég. Persze azért ő már sok mindent látott és tapasztalt, így valószínűleg egy ideje rájött, hogy hazudott neki a menedzsere, amikor azt mondta: ez magasabb szint lesz mint az Ekstraklasa.

A Videotont kísérő szimpatikusok közben egyre nagyobb elánnal nyomják a tamtamot, a remek dallamokra épített rigmusaik üzenete azonban nem jön, nem jöhet át kellően, mert a szövegmondásuk gyalázatos és a vélhetően magyar szavakból álló nótákból kizárólag a ’hej-hej’ érthető.

Vagy a hely-hely.

A mészárlást nem lehet megállítani. A nemvendég nézők többsége már az első perctől kezdve apátiába merült és ez a helyzet csak fokozódik az idő múlásával. Talán csak egy trombitás alkot nagyot. Igaz, ebben a versenyben az is elég a győzelemhez, hogy különösebb logika nélkül, néha egy-egy hangot véletlenszerűen kiprésel a hangszeréből. Nem akarok teljesen igazságtalan lenni, ezért azt a javára írom, hogy a hazai csapat bemutatásánál igyekezett mindig a nevek után fújni.

Aztán Karakó sporttárs három jól kivitelezett sípszóval a végén elvitte ezt a pálmát is. 0-4 lett és bizony volt olyan helyi drukker, aki szerint kis szerencsével akár fordított eredmény is születhetett volna. Ő minden bizonnyal teljes mértékben félreértette Albert Einstein munkásságát.

Hazafelé menet, a buszmegállóhoz vezető kihalt utcában egy idősebb úr sétált előttem. Bizonytalan léptekkel haladt, nem tudtam eldönteni, hogy ugyanonnan jöttünk vagy ő esetleg csak megivott pár pohárkával valamelyik kocsmában. Nincs is a dolognak jelentősége. Valószínűleg nem vett észre és mielőtt befordult volna az egyik kis mellékutcába, hosszan és jól hallhatóan fingani kezdett.

Ekkor eszembe jutott a lány a stadionból és arra gondoltam: minden relatív.

még majdnem harmincszor lehet nyerni

 

Alapértelmezett
életkép

A profi magyar labdarúgó és a virtuális valóság a végtelenben találkozik

egészségedre, hapci!

Mert magyar vagyok!

Hányszor olvastam vagy hallottam már ezt a mondatot. Legtöbb esetben olyan szövegkörnyezetben fordul elő a három egymást követő szó, amikor valaki a saját tehetségtelenségét próbálja magyarázni. A kimenet mindig ugyanaz, de valamilyen oknál fogva újra és újra belevág az ember, hátha csoda történik. A kezdet biztató, érzi és tudja, hogy igaza van: én nem vagyok, nem lehetek hibás! Aztán először belegabalyodik a gondolatmenet hálójába, majd lassan, de annál reménytelenebbül elveszik a logika útvesztőjében is. Végül elfárad, nem formálódnak a szavak sem, de ekkor hirtelen, mint valami isteni szikra vagy inkább egy villódzó neonreklám sziluettje az agyába hasít a megoldás és kimondja a végső érvet. Az adut, amire nincs és nem is lehet válasz: Mert magyar vagyok!

A következő pár másodperces csend a megnyugvásé.

December elején a szegény ember futballsztárja, akit az egyszerűség vagy inkább az egyszerűsége miatt hívjunk Balázsnak, vélhetően még az EB-re kijutás mámorító pillanatainak hatása alatt dobott gyöngyöt a sokszor tényleg szellemi disznóként viselkedő sportújságírók elé azzal, hogy őt tulajdonképpen azért nem vitte, nem vihette el 2011-ben a PSV-ből a Valencia, sőt maga a Real Madrid, mert magyar. Így aztán jobb híján a magyar őshazához már oly közel fekvő Mahacskala lett a következő állomás, amit egyébként az Anzsi játékosaként – a moszkvai mindennapok után – valószínűleg csak a bajnoki meccsek napján látott.

A sajtó persze vette a lapot, aztán másnap azok is, akik csak a Nemzeti Sport főcímét látták a standoknál, amint kikandikált két bulvárlap, pontosabban két pucér nő közül.

A lélek csupaszsága sokkal romlottabb mint a nöi testé.

na a telek végét azt nem látod, apám!

Nem a pénz volt a döntő – mondta akkor ő is, meg a menedzser is és bizony sok-sok csillogó, sajtóbeszélgetéseknek helyet adó épület tulajdonosa tekintett riadtan a plafon irányába, nehogy baj történjen.

Mert litván vagyok! – mondhatta Balázsunkkal párhuzamosan a Lietuvos Rytas érdeklődő zsurnalisztájának nagyjából abban az időben, kicsit kitekerve a jól bevált formulát Marius Stankevičius, amikor a Valenciát elhagyva (húsz meccsen két gól egy szezonban) alákanyarította a nevét a Lazio kétéves szerződésére. Szeretett a Turia partján sétálgatni, így a szemében némi szomorúságot is felfedezhetett az, akinek érzéke van a bánatos futballista lélektanához. De aztán átgondolta az egészet. Azért váltok, mert jó vagyok! – szólt a módosított válasz. A litván sportbarátok pedig értették a tréfát.

Nem az a baj, Balázs, hogy mindig is fontos volt számodra a pénz és ez most sincs másként. Hiszen farizeus, aki ilyenkor azt mondja: első a szakma, a fejlődés, a töretlen ív! A Bernabeu, de legalábbis az El Madrigál, ha már a Valenciának nem kellesz, de te is szívesen andalognál a Turiánál és néznéd miként csillog a lemenő nap a folyó acélkék vizén.

Ugyan már!

Ha azt mondják neked, hogy van egy munkahely, ahol kevesebbet kell dolgoznod, ráadásul kisebb felelősséggel és mindezért még lényegesen több pénzt is kapsz mint most, mit felelsz? Kis mellékszál, hogy esetleg robbantanak az oszétek vagy az abházok, ha olyanjuk van. Bagatell! Madrid sem olyan biztonságos mint Franco alatt.

Hol írjam alá? – szólna a válasz. Esetleg életbiztosítást tartalmaz a csomag? – tennéd fel óvatosan a kérdést, de csak azért, hogy lássák, van benned előrelátás.

És jól tennéd, ha így tennél. Az más kérdés, hogy te nem valószínű, hogy olyan helyzetbe kerülsz, hogy a döntésedet a haverokon kívül mások is mérlegre teszik, és még széles körben indokolnod is kell, amit meg kommentál majd a nép.

És bizony szétszed.

A dagesztáni kaland óta négy év telt el, a felütésként említett nyilatkozat pedig két hónapja jelent meg és most megint helyzet van.

Németh Krisztián az USA-ból a katari Al-Gharafa SC-be (نادي الغرافة الرياضي) igazolt.

A történet még nagyon friss, a többség még csak ízlelgeti a dolgot, de hősünknek már magyarázkodnia kell. Egyelőre nem jött elő az inkriminált mondat azt igazolva, hogy az egyéb lehetőségek miért nem valósulhattak meg. Kevés idő telt el, így nem volt még lehetőség előhozakodni azzal például, hogy a Benfica már régen kinézte magának, ő lehetett volna az új Óscar Cardozo, de mivel egy csoportba kerültünk az EB-n, a portugál szövetség külön kérésére eltekintettek a lisszaboniak az átigazolástól. Hiszen egy esetleges félévnyi közös munka akár az ottani válogatott vesztét is okozhatja június közepén a Lyonban.

Miért nem? Mert magyar vagyok – lenne az adekvát magyarázat

Bezzeg, ha szerb lenne. Vagy szlovén.

Így a váltás okait taglaló önigazolás megmarad a jól tapinthatóan elfojtott indulatok és az érezhetően csak félig kimondott gondolatok lenyomatának, melynek jó részét már finoman, nem vagdalkozva, de mégis határozottan cáfolta Peter Vermes, az elhagyott egyesület, a Sporting Kansas City menedzsere.

Aki, miközben olvassa Krisztián sorait és arra gondol, hogy vajon miért került ilyen szokatlan helyzetbe, teljes joggal tehetné fel azt a bizonyos kérdést, ami biztosan benne van a tudatalattijában, mert az ősöktől kapott örökség nem múlik el gyorsan és főként nyomtalanul. Akkor sem, ha valaki már New Jersey-ben született.

Mert magyar vagyok?

krisz

ne sirasson engem senki!

Alapértelmezett
életkép

Labdamese

alfa és ómega

Ha valaki azt mondja, hogy egy kisfiú számára van jobb ajándék mint egy labda, az nem biztos, hogy érti a világot.

Amennyire emlékszem, minden karácsony előtt titkon reméltem, hogy a fa alatt majd lesz egy igazi bőrfoci. Ez még akkor is így volt, ha egyébként már megbújt a szekrényben egy másik, ami egyébként tökéletesen betöltötte a funkcióját és még kopottasnak sem lehetett nevezni, a varrás meg szinte hibátlannak tetszett. De akkor is: kell egy labda! Nem azért mert nincs, hanem azért, mert abból nem elég egy, kettő vagy több. A megkapás és a birtoklás egyaránt fontos, de ezek a fogalmak nem feltétlenül másokkal, azaz a többi sráccal szembeni meghatározást szolgálták. Nem! Elsősorban a saját identitás fejlődésén van a hangsúly. Az Én, legalábbis az a saját meghatározásom szerint, azzal is több lett, ha bővült a pettyesek sora.

Gyerekkoromban még egyáltalán nem azokat az időket éltük, amikor az egyes sportszergyártók stratégiáját az határozta meg, hogy a bevétel és a profit növelésének egyik legbiztosabb – már majdnem azt írtam: legbizarabb – módja, ha minden szezon előtt új kreációval állnak elő: akár dresszről, akár labdáról essék szó. A labda mindenki számára egységesen fekete és fehér öt- és hatszögek szabályosan formázott összességét jelentette. Az már csak hab volt a tortán, ha feltűnt rajta egy komolyabb cég jelzése. A státuszt ugyanakkor mindezt nem erősítette: egy adidas bogyó nem ért többet a Sopronkőhidán készült társánál.

Az már azonban valószínűleg csak az én hibám, hogy egyáltalán nem emlékszem egy olyan ünnepre sem, amikor az ajándékok között lett volna labda. Persze mindez nem zárja ki teljességgel, hogy ne fordult volna elő ezzel ellenkező eset, mert bevallom, kissé szelektív a memóriám. Annyi azonban bizonyos, hogy elementáris erővel nem égett belém ilyen élmény. És ezt feltehetően csalódásként éltem meg.

Mert remek dolog izgalmas és érdekfeszítő könyveket kapni, meg praktikus, ha az ember ruhatára bővül, de a labda! Hiszen olyan kis helyet foglal és egyébként is, mi a garancia arra, hogy a már meglévő, most éppen a szekrényben pihenő, hiszen karácsony napján azért nem focizunk, legfeljebb fejben, nem repül be a szomszéd ablakán hamarosan egy szabálytalan lyukat hagyva az üvegen? És azt nem kérjük vissza, mert a becsület így diktálja. Nem is beszélve arról a lehetőségről, amikor egy jól sikerült felszabadító rúgást követően, a szégyenháló felett gyönyörű ívet leírva pontosan az úttesten landol, ahol éppen akkor megy el a busz, ami már nem tud vagy nem is akar fékezni, mert vannak ám olyan sofőrök, akik direkt keresztülmennek mindenen, ami eléjük kerül.

Milyen jó lenne akkor egy másik labda.

Vagy csak úgy, hogy aztán a téli szünetet követően büszkén lehessen mesélni az osztályban: a sál, a fémépítő meg a Verne Gyula regény mellett kaptam egy LABDÁT is. És akkor a fiú sereg hirtelen két csoportra oszlott, egyrészt azokra, akik szintén emelkedett hangon számoltak be az új szerzeményükről és a többiekre, a szótlanokra, akik hiába lettek gazdagabbak mindenféle csilivili cuccokkal, de az hiányzott az ajándékok közül.

Elhihetitek, hogy jobb volt az előbbiek közé tartozni.

A lányok persze nem értettek semmit.

Ami biztos, ez az érzés a későbbiekben sem múlt el nyomtalanul és miután az önállóság útjára léptem, azaz a szerzés kapcsán saját döntéseket hozhattam, talán kicsit irracionális módon továbbra is ragaszkodtam és ragaszkodom a több labda birtoklásának elvéhez. Ez manapság inkább annyit tesz, hogy nem válok meg egytől sem. A pincében, no meg apámék hétvégi házában most is ott sorakozik pár darab. Nem kell hatalmas mennyiségre gondolni, nincsenek olyan sokan. Mindegyikhez köthető azonban egy érdekesebb meccs, egy szép csel vagy egy látványos gól. Esetleg csak egy sztori, ami a szélesebb közönség számára érdektelen, de akik ott voltak az eredetnél, azoknak fontos és az életük elidegeníthetetlen része. A mi történetünk.

Közeleg Karácsony napja.

A fa alatt, képzeletben nekem most is lesz egy labdám: fekete és fehér színű, bőr öt- meg hatszögekből varrt példány. Olyan, ami boltban már nem kapható, de ha futballról álmodok, abban a meccseket mindig ilyen darabbal játsszák.

Szép ünnepet!

Alapértelmezett
életkép

Rövid történet magyarokról és hollandokról

tökéletes összhang

tökéletes összhang

Kicsit megijedtem vasárnap, hogy nincs minden rendben velem.

Mégiscsak az év, az évtized, talán az évszázad aktuálisan legfontosabb meccse jön és nekem cseppet sem ver hevesebben a szívem, nem pillantok másodpercenként az órára, hogy mennyi még, szóval olyan átlagos vasárnapnak tűnik az egész. Sőt! Néha képek villannak be, amin a 0-1 utáni tizenegyespárbajt elvesztő magyar csapat lehajtott fejjel kullogó tagjait vélem felfedezni. Dzsudzsák nagyon sír, Böde Dani pedig egy hatalmas láncfűrésszel esik neki a bűnös kapufának, amiről a mindent eldöntő büntetőnél kifelé perdült a labda. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nem is lehet láncfűrészt bevinni egy futballmeccsre.

De továbbra is marad az a furcsa érzés, hogy sokkal jobban érdekel a lassan fortyogó szarvaspörkölt, mint bármi más és közben félszemmel kilesek az ablakon, hogy vajon eláll-e az eső belátható időn belül és így ki tudunk mozdulni délután egy kicsit.

Magyar vagyok?

***

Emlékszem 86-ra. A nyári szünidőben a kempingben dolgoztam sorompónyitogatóként. Korán keltem és miután összeszedtem magam, stílusosan felpattantam egy kemping biciklire, hogy hatkor felvehessem a munkát. Annyi időm mindig volt, hogy tegyek egy kis kitérőt egy újságosbódé felé és megvegyem a friss Népsportot, meg az éppen megjelenő Képes Sportot. Ezekre nagy szükségem volt, mert az a feladat, amit a kempingben el kellett végeznem, finoman szólva nem kötötte le az időmet és hát ugye ment a mexikói vébé.

A hely vendégköre jellemzően NSZK-s és holland turistákból állt, akik szomjazták a friss híreket. A németeket a saját csapatuk sorsa érdekelte, a hollandokat meg minden más, de főleg, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák? Az utóbbiak számára nem voltak túl jó híreim. Úgy rémlik, a belga-spanyol negyeddöntő után már nem voltak kíváncsiak a belgákra. De lehet, hogy csak úgy csináltak. Irigységből.

A magyar csapat még az iskolai szünet előtt letudta a három csoportmeccset és nagyjából az évzáróm magasságában haza is tért a válogatott. Így aztán a német meg a holland turisták, akik tőlem kapták a híreket, azt is hihették, Magyarország nem is volt a vébén. Mondjuk a hollandok talán gondolhatták, mert előttük nyertük meg a selejtező csoportot. Vagy pont ezért akarták mindezt kitörölni az emlékeikből? Őket Rotterdamban megvertük, Leónban meg kapunk egy sima hármast a franciáktól.

Nehéz kiigazodni ezeken a hollandokon.

Az irapuatói mészárlást egyebekben nem éltem meg szörnyű tragédiaként. Valamiért már akkor is racionálisan gondolkodtam, nem hittem a véletlenekben és főképp nem az összeesküvés-elméletekben. Akkor és ott ennyi volt a különbség. Vajon Uruguayban is ennyit agyalhattak a dánok elleni 1-6-on? Nem hiszem. Valószínű, hogy a mexikói bíró lett a közellenség, meg az argentinok ügynöke, aki bő negyedóra után 0-1-nél két sárgával kiszórta Bossiót. A magyar-szovjeten egy lap sem villant, így számomra még egyértelműbb volt a képlet: egyenlő feltételek mellett kaptunk egy hatost.

Sebaj, majd 90-ben, Olaszországban! És ebben maximálisan egyetértettünk a hollandokkal. Ők léptek is egy szintet, mert ott voltak és bár meccset nem nyertek, a tizenhat között, emlékezetes derbin estek ki a nyugatnémetekkel szemben.

És mi?

***

Az eső továbbra is vigasztalanul esett. Néhol csak szemerkélt, aztán meg jobban rázendített. Nem lesz ennek jó vége, a norvégoknak biztosan jobban fekszik a nedves fű. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a magyar csapatnak igazából milyen típusú gyepszőnyeg kedvez. Az elmúlt közel harminc év tapasztalata alapján valószínűsítem, hogy mindig a más.

Csak nem akart előjönni belőlem a vérmes szurkoló. Rendületlenül társasoztam a lányokkal és őszinte ámulattal figyeltem, hogy milyen nagy bennük a nyerés, a győzelem utáni vágy. Elmondjam nekik, hogy milyen fontos nap a mai? Nekünk, magyaroknak. Nekik, magyaroknak. Elhessegettem a gondolatot, mert nem tudtam volna őszintén lelkesedni és nem akartam a kicsit értetlenkedő tekintetükkel találkozni. Hisz’ olyan boldogok. Így is.

Aztán amikor már mindenki lefeküdt, bekapcsoltam a tévét. Szünet volt és éppen Priskin gólját ismételték. Hú ez nagy dugó volt! – gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy miként is áll a meccs. Nem volt hang, így csupán a tekintetek, a mimika és a gesztusok alapján próbáltam kifürkészni az eredményt. Gyorsan arra jutottam, hogy vezethetünk, de még nem akartam elrontani a szórakozásomat, ezért továbbra is figyeltem a némajátékot. No meg a kulisszákat. Azt például, hogy a stúdióban piros mezben magyaráz a műsorvezető és a vendég. Érdekes, kissé barokkos túlzásnak találtam, de nem lepődtem meg.

1-0.

A második félidőt végig követtem és folyamatosan az jutott eszembe, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik és ez éppen a futball lényege. A játék. A finesz. Nem vagyok naív, tudom, hogy mindez nem magyar sajátosság, de mindez egy kicsit elszomorított. Nem volt olyan régen a rögbi vébé, ha küzdést akarok látni és közben szükségem van arra, hogy egy labda is legyen a látvány része, akkor azt a sportot fogom nézni. Olvastam egy rövid írást arról, hogy a norvég futball kilencvenes évekbeli felemelkedése abból a felismerésből fakadt, hogy a játék erőn alapuló tényezőit kell megerősíteniük és dominánssá tenni. Rövidtávon bejött nekik, volt jó öt-hat-hét-nyolc évük. Most azonban egyértelműen látszott, hogy ez az elmélet végeredményben zsákutca és zárvánnyá teheti egy ország labdarúgását.

És most mi verjük őket úgy, hogy nem cifrázzuk túl.

Vége. 2-1. EB.

***

A kemping már évek óta nem működik, nagy részét benőtte a gaz. Vajon lehetnek még olyan hollandok, akik nosztalgiával emlékeznek rá? Nem tudom. Az azonban biztos, ha gyermekeik jövő nyáron valahol máshol nyaralnak majd, mindennap megkérdezhetik a szállásukon a sorompó nyitogatásával foglalatoskodó fiatal diákoktól, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák?

Meg azt is, hogy mit játszottak a magyarok?

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok és szeretem a focit

Alapértelmezett
életkép

Vannak vidékek

Nyul_02_Szurdik

Szurdik, Nyúl

Majdnem tökéletes, gondoltam, mikor kisorsolták az idei kupaszezon első fordulóját.

A Nyúl elsőligás ellenfelet kapott és nem messze lesz jelenése a Diósgyőrnek.

Igaz, hogyha egy láthatatlan kézzel belenyúlhattam volna a párokba, azonnal összehoztam volna ezt a két csapatot, a Haladás meg mehetett volna Csornára játszani.

Természetesen kizárólag emberbaráti szeretet motiválta volna cselekedetemet, hiszen így a szombathelyieknek le sem kellene térniük a 86-osról és a miskolci busz is percek alatt a nyúli katlannál találná magát, egy-két kilométerre az autópályától.

A mindenható szövetségtől azonban semmi sem áll távolabb, mint a varázslat, így a nyúli legényeknek kellett megmérkőzniük az egyszeri és megismételhetetlen Illés Béla csapatával.

Mi a túróért kell augusztus elején tétmeccset játszani? Ezt a kérdést már a barátom tette fel, miközben tekintetét a késő délutáni hőségben az égre emelte és felhőket keresett. Nem talált egyet sem. Az okostelefonom szerint harmincnyolc, de szerintem nincs annyi, feleltem. Aztán még felhívtam a figyelmét arra, hogy pár napja szakadt félbe az Osnabrück-Rasenballsport Leipzig a német kupa első körében, azok pedig világbajnokok.

Itt valószínűleg nem szerencsétlenkednének annyit az öngyújtót behajító megtalálásával, ha úgy alakulna, mert ennyi polgárőrt egyszerre még nem láttam egy helyen.

Te miért Csanakon játszol? Kérdeztem barátom legkisebb fiát, Áront, miközben már a korlátot támasztottuk a pálya mellett és érdeklődve figyeltem, hogy vajon eljött-e Leandro Martínez a ’vasi zöldekkel’. Mert a Nyúl sz*r, volt a halálpontos válasz, de úgy, ahogy csak egy tizenhárom éves kiskamasz tud meggyőzően érvelni.

Az argentin-olasz spílert persze nem hozták el és az új szombathelyi csodafegyver, a nyugdíj felé közelítő Király sem volt a keretben.

A pórnép azért kapott ászokat is, hogy a játékosok közül csak Gosztonyiról, Schimmerről és Fehérről ejtsek szót.

No meg leszállt közénk az egyszeri és megismételhetetlen Illés Béla, aki stílusosan pár perccel a kezdés előtt gurult be hófehér BMW-jével a sporttelepre.

P1060140

Hollandia-Fekete Sereg

Akkor már bőszen melegítettek a csapatok és hamar kiderült, hogy a hazaiak lélektani fegyverrel is készültek a mérkőzésre, mivel a zöld-fehér szereléssel szemben ezúttal a klasszikus holland mezt öltötték magukra, amivel egyértelműen Devecserit akarták az őrületbe kergetni, a rosszemlékű amszterdami 1-8 felidézésével. Hogy Robben szerepét kire osztották, az nem derült ki.

Devecseri, pontosabban a komplett Haladás, miután észlelte a provokációt, egyből lépett és feketére cserélte az előre megbeszélt fehér dresszt.

Egyértelmű volt az üzenet.

A meccs a kezdés után rögtön leült és csendben csordogált. Gyorsan kiderült, hogy a szombathelyiek nem a labdarúgás népszerűsítése érdekében érkeztek a faluba. Egy egészen sajátos tikitakát adtak elő, olyat, amit akkor látsz, amikor egy csapat a semmit próbálja meg roppant látványosan bemutatni.

Labdát kezel, felnéz, visszacsel, felnéz, passz, felnéz, oldalpassz, felnéz, begyorsít, kényszerítő, lassít, felnéz hátrapassz, felível, lekészít, felnéz, indulócsel, hátrapassz, felnéz, hazaad.

Aztán újra elölről az egészet.

Az más kérdés, hogy Rózsa kapus egy visszagurításba belesérült a félidő közepén, szóval nem volt teljesen veszélytelen Mészöly taktikája.

Ahogy a meccsnézésnek is vannak rizikói, amiről az a szemüveges, tízéves formájú fiúcska tudna mesélni, akit időközben megcsípett valamilyen iszonyatos, szörnyűbogár, aminek következtében percekig velőtrázóan visított és közben azt ismételgette, hogy meg fog halni.

Annyi volt az extra része a dolognak, hogy játszott náluk egy hórihorgas, nem túl ügyes center, aki korábban Pápán is megfordult, és ha valamilyen okból mégiscsak beindult az előre játék, neki próbálták valahogy eljuttatni a labdát. Ez párszor sikerült, amit Popin több ízben látványosan eltört, de kétszer összejött neki az egyszerűség kedvéért gólnak nevezett bravúr, így 0-2 lett a pihenőig.

P1060129

megesszük őket vacsorára

A szomszéd faluban milyenek a csapatok?, tettem fel a kérdést Áronnak a szünetben, miközben megnyugodva láttam, hogy bogaras kissrác jól van, csak a szemüvege tűnt el. Az Écs sz*r, szólt a válasz és nem akadékoskodtam tovább.

A második félidő nem hozott különösebb változást. A nyúli legények becsülettel tették a dolgukat, párszor meghúzták a széleket, de a vérprofi vendégek gyorsan hatástalanítottak minden próbálkozást.

Az egyszeri és megismételhetetlen Illés Béla nyugodtan tekinthetett a pályára és fejben talán már a hétvégi Haladás-Paks meccsen járt, amikor beérett a nyúli pszichoterror, Devecseri kézzel csapott bele egy ártatlan labdába a büntetőterületen belül és a jogosan megítélt tizenegyest Rigó magabiztosan értékesítette.

1-2.

Idő volt még jócskán hátra és a vérmesebb szurkolók lelki szemeik előtt már látták, ahogy a holtfáradt és vérben forgó szemmel vánszorgó szombathelyiek a hosszabbítás második felében a hármas sípszóra és a megváltó büntetőpárbajra várnak. Hiszen már csak az volt az egyetlen esélyük a továbblépésre, mivel nekik az egyszeri és megismételhetetlen Illés Béla mutatta meg, miként kell a tökéletes tizenegyest elvégezni.

P1060127

Ugrai itt még nem tudja, de érzi

De ekkor megjelent a végzett Ugrai személyében. A már gyerekkora óta Fradi Haladás drukker játékost, akit a Haladás-Paks miatt pihentettek, Kismészöly kétségbeesetten állított be a csapatba, egyszer csak megvillant, majd a gólja után megköszönte istennek a támogatást.

Ez volt az a pillanat, amikor Nyúlon mindenki megértette, a továbbjutás elveszett.

A meccsről távozóban, minden bátorságomat összeszedtem és még akartam valamit kérdezni Árontól, de ő már a telefonjával babrált.

Hirtelen elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy a kérdésre én is tudom a választ.

P1060144

Áron nincs a képen

Alapértelmezett
életkép

Mesél a bécsi erdő

Ausztria legrégibb, még ma is működő futballpályája, a Wiener Sportklub-Platz

Egy vallomással kell kezdenem.

Az Ausztriához való viszonyom eszmélésem óta nagyon változó. Az első valamirevaló emlékek még a ’80-as évekből valók, amikor az az aktuális popzenéről – az ORF-nek köszönhetően – az akkortájt vasárnap késő délután adásba kerülő ’Die Grossen 10’ műsorából értesülhettem – természetesen a Poptarisznya mellett.

Tóth Lacinak meg Hegedűs Lacinak Falcoról, az Opusról, meg az Erste Allgemeine Verunsicherungról (EAV) talán volt némi fogalma, de a nemzetközileg kevéssé populáris Rainhard Fendrich,  Wolfgang Ambros és persze a felejthetetlen Joesi Prokopetz művészete csak itt volt élvezhető.

Aztán a rendszerváltást megelőzően délelőttönként láthattam a Bécs felé hömpölygő kocsikaravánt a  Tanácsköztársaság úton. Este a többség egy pazar Gorenje fagyasztóval a tetőcsomagtartóján tért haza.

Amikor egyetemista lettem és a világ dolgai jobban kezdtek érdekelni, az osztrákokon jellemzően röhögtem. Mindig arra gondoltam, hogy képtelenek túltenni magukat a kvázi világhatalomból egyszerű kis országgá válás traumáján, amit csak tetéz a nagy testvérrel, Németországgal kapcsolatos ambivalens viszony. Milyen frusztráltak, szerencsétlenek! – gondoltam sokszor.

A sport és ezen belül a futball igazi görbe tükröt tartott minderről.

A valamikori Wundermannschaft, ami náluk olyan igazodási pont mint itthon az Aranycsapat, még Puskáséknál is régebben, a ’30-as években volt tényező a világfutballban.

Aztán az osztrák sport-közbeszéd például érdekes módon egy olyan válogatott meccset tart az utolsó nagy diadalnak, aminek túlzottan jelentős sportértéke nincs, de jól mutatja mindazt, amiről pár sorral korábban írtam.

A ‘Wunder von Cordóba’ (a meccsnek egyébként német oldalról is van elnevezése: Schmach vagy  Schande von Cordóba*) 1978-ban, az argentin világbajnokságon történt meg. Az akkori lebonyolítás szerint az első csoportkör után feleződött a mezőny és a nyolc csapatot két kvartettbe sorolták. Az egyikbe Olaszország és Hollandia mellett Ausztria és az NSZK került. Két forduló után ez a két csapat állt a csoport végén, amikor megmérkőztek és meglepő módon az osztrákok nyertek 3-2-re, aminek következtében mindketten mehettek haza. (Ha az NSZK nyer, a bronzért játszhatott volna Brazíliával.)

Ennek a derbinek ugyanakkor még mindig hihetetlen kultusza van a sógoroknál.

A sikerek aztán kezdtek elmaradozni és egyre inkább csak a pofonok jöttek: 1990-ben 0-1 Feröer ellen (a feröeri portás bojtos sapkája ugye mindenkinek megvan?), aztán a rémálom a valenciai éjszakában egy spanyolokkal vívott EB-selejtezőn a ’90-es évek végén (0-9). Láttam tévében ezeket a meccseket és határozottan úgy emlékszem, hogy a riporterek szabályosan sírtak. (Mellékszálként megjegyzem, hogy számomra mindig szimpatikusabb volt az osztrák szpíkerek kimért és elegáns közvetítési stílusa mondjuk Knézy Jenő bácsi okoskodásával szemben.)

knudsen_BM_Bayern_O_583266g

Knudsen, a feröeri showman

Aztán ahogy öregedtem, egyszer csak elkezdtem először irigykedni a szomszédra, majd ez a nem túl szimpatikus érzés átváltott egy szolid, nem kritikamentes csodálatba.

A fullasztó Budapesttel szemben az élhető Bécset, a toleranciát, a pezsgő, néha már-már polgárpukkasztó kulturális életet, a közszolgálati tévét, azt, hogy egy átlagos falusi nyugdíjas gazdálkodó is megengedhet magának egy madeirai nyarlást, a hegyeket, meg sok minden mást.

És láss csodát, a futballjuk is elkezdett egy olyan pályaíven indulni felfelé, amit már nem lehet szimplán a szerencse számlájára írni.

A válogatott vezeti selejtezőcsoportját és már csak igen nagy bénázással szalaszthatja el az EB-t, az U20-as csapat Új –Zélandon biztató csoportkör után (többek között iksz az argentinokkal) a nyolcaddöntőben esett ki, az U19-es gárda éppen most játszik az EB nyolcas döntőjében Görögországban.

Ezt a kissé hosszúra sikeredett bevezetést azért írtam le, mert tegnap volt szerencsém a kinti „NB3” körülményeit megcsodálni.

A Salzburgban táborozó Valencia ugyanis felkészülési meccset vívott a Regionalliga Ostban vitézkedő Wiener Sportklubbal.

valencianisták Dornbachban

A nagy tradícióval rendelkező fekete-fehérek igazán színes foltjai az osztrák klubfutballnak. Az ’50-esévekben voltak igazán nagyok, amikor például az egyik BEK szezonban a kinti 1-3 után egy laza 7-0-val csapták ki a Juventust. A dicső hagyományok persze semmit sem érnek, ha financiális problémák merülnek fel. A klub az ezredfordulón némi csűrcsavarral maradt fenn. Magyar szemmel igazán nem meglepő, hogy az „okosság” részét képezte az is, hogy Wiener Sportclub helyett immár Wiener Sportklub néven működnek.

Nem t’om, hogy az esetleges telephely-áthelyezés felmerült-e? Szerintem szóba se jött. nagyon más világ ez.

Már csak azért is, mert a klubot körülvevő szubkultúra még inkább érthetetlen a magyar ultrákhoz szokott ember számára. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt, itt a szurkolók azért járnak meccsre, mert érdekli őket a játék. Hihetetlen! Nekem leginkább a hazai falusi meccsek fílingje jött át. Egy kevésbé sikerült felszabadító lövést is komoly elismeréssel nyugtáztak.

A másik: a szimbolika. Ausztriában aztán igazán lenne honnan meríteni szélsőjobbos, meg náci jelképeket a múltból. Erre mi feszül a Friedhofstribüne előtt a kerítésen? Egy szivárványos zászló. Javaslom is, hogy a Heti Válasz szerkesztősége tegyen tanulmányi kirándulást Bécsben.

a kép nem a Pancho Arénában készült

A másik kapu mögötti, fedett lelátórészen egyébként a tegnapi derbi alatt jópár 5-6 éves kisgyerek játszott felhőtlenül. Kis túlzással ők voltak a legnagyobb rendbontók.

A befogadás-elfogadás itteni viszonyrendszerét még a meccsre készített egyedi dressz is remekül mutatta: a mellkason a „Refugees welcome” felirat volt olvasható. Riszpekt, WSK!

ő biztosan elvette egy osztrák munkáját

Azt nem tudom eldönteni, hogy a szimpatizánsok miatt lett ilyen a közeg vagy alapból mindig jó volt a hangulat, ami aztán bevonzotta az embereket, de az tisztán látszik, hogy a fanok egy része nem biztos, hogy három generációval ezelőttről fel tud mutatni osztrák felmenőket.

Szóval igazi kis multikulti parti lehet egy-egy bajnoki.

Persze csak addig, amíg ez a nyilvánvalóan sehova sem vezető, a hanyatló nyugat minden baját bemutató hozzáállás a saját kardjába nem dől: a biztonsági emberek képében beszivárgó muzulmán terroristák elfoglalják a szentélyt, ahol először a cigarettázó és söröző, ráadásul a befogadó ország nyelvét beszélő megtévedt hittársaikat fogják rituális körülmények között kivégezni, majd pedig kalapáccsal és a két kezükkel verik szét az egyébként építészetileg nem túl szép, de valamilyen oknál fogva mégis elragadó arénát.

Amíg ez a világ nem érkezik el, addig élvezzük ezt a kis oázist (hoppá!), amig csak lehet.

A meccset egyébként a spanyol csapat nyerte 4-0-ra. A ‘Los Che’ nagyon korrekt módon az első félidőben olyan csapattal állt fel, ami akár egy La Liga fordulóban is elképzelhető lenne.

Vasárnap pedig a Paris SG teszi tiszteletét a Wiener Sportklub-Platzon.

Hazafelé jövet azon merengtem, van abban ráció, hogy ezek a veretes csapatok nem a telki edzőközpontban keresnek edzőpartnereket.

a meccs után a bécsi égen, talán nem véletlenül

*a cordóbai szégyen

Alapértelmezett