próza, történelem

2016

én az isten vagyok

Johan meghalt.

Szikár volt a mondat, kétségtelen.

Tudtuk, hogy ez lesz a vége, de akkor is. Johan nem halhat meg. A picsába! Ő egy legenda! Rengeteg cigit elszívott, de akkor is. Johan nem halhat meg. Emlékszem, hogy egyszer még az Ajax-szal játszott meccset a Twente ellen. Johan nem jött ki a kezdésre, a többiek szóltak a bírónak, hogy várjon. No de a tévé közvetítés, volt a nevetséges felvetés a hivatalosok részéről, de mindenki tudta, hogy Johan nélkül nincs kezdés. Nem lehetséges. Aztán eltelt pár perc, és megjött Johan. Pontosan a játékoskijáró előtt dobta el a csikket. Mosolygott és mindenki tudta: a büntetést együtt fogják kifizetni – boldogan.

Az Ajax 6-0-ra verte a Twentét, de Enschedében senki sem gondolt arra, hogy felszólaljon az eset ellen.

És Johan nincs többé. Enschedében sem lép pályára. Meg Alkmaarban, Eindhovenben és Arnheimben sem.

És persze Barcelonában is nélküle állnak fel a csapatok.

A Valencia volt az ellenfél, amikor Johan késett. Minden szem az oldalvonalra szegeződött, de semmi, de tényleg semmi nem történt. A többiek már bőven a pályán melegítettek. Mindannyian a derbire koncentráltak, önfeledten ment a cicázás. Aztán hirtelen megállt a labda, és akkor kijött a király. Középre tartott, elkérte a labdát, amit letett a kezdőkörbe. Csend lett.

A füst csak éppen tűnt el mögötte. Észrevétlenül.

Johan nincs többé.

És nincs cigifüst sem.

A picsába! Nincs igazság

Alapértelmezett
próza

Higgy a mesékben!

 

hó, templom, Karácsony

A karácsonyfadíszekkel teli doboz a ruhásszekrény legfelső polcán rejtőzött egész évben. Jó magasan, hogy a gyerekek még véletlenül se akadjanak rá, ha netán kíváncsiságból kotorászni kezdenének Apa nadrágjai vagy Anya blúzai között.

Én valamilyen rejtélyes okból sosem próbáltam megtalálni az ajándékaimat. Legalábbis így emlékszem. Persze ezek nem is igazi emlékek, mert több alkalommal is rá kellett jönnöm, hogy csupán képzelődöm, a mostani cselekedeteimet és viselkedésemet vetítem vissza múltba és így építem fel a gyerekkori énemet, amiről aztán már rengetegszer kiderült, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ezen többnyire jót mulatok, mert ilyenkor kap egy fricskát a logikába, a minden mindennel összefügg szentségébe vetett hitem, ami jó (miért is?), majd minden változatlanul megy tovább (miért is?). Szóval az sem biztos, hogy én sosem kutakodtam, amikor hamarabb vége lett az iskolának és a szüleim még nem értek haza, és már majdnem karácsony volt, és már biztosan megvették a… Mit is? Nem fontos. Most már tényleg nem fontos.

Az ördög azonban nem alszik, és lehet, hogy a lányok nem olyanok mint én voltam ennyi idősen. Vagy éppen olyanok, csak én már azt sem tudom milyen voltam igazából. Úgy csinálnak mintha tényleg elhinnék: a fát az angyalok, az ajándékokat meg a Jézuska hozza, közben meg összesúgnak a hátunk mögött, cinkosan kacsintanak és már alig várják, hogy egy kicsit ne figyeljünk rájuk, aztán izgalommal telve be-bekukucskálnak a fiókokba és szekrényekbe, hogy bizonyságot szerezzenek, vajon megkapta-e a Jézuska az üzenetet, amiben fagyasztós varázskesztyűt kértek.

A doboz biztonságban volt, zavartalanul terpeszkedett az égőket rejtő másik ládika társaságában, közvetlenül egy műanyag tároló mellett, amiben focimezeimet tartottam. Az utóbbi időben már ezekhez is ritkán nyúltam. Elvesztették gyakorlati funkciójukat, miután csak néha volt lehetőségem rúgni a bőrt. Igen-igen… Korábban csupán rémálomként sejlett fel előttem egy olyan időszak, hogy hosszú hónapokig a pályák közelébe sem jutok el. Most meg már kivételes ünnep volt minden alkalom. Mondhatnám: karácsony.

Aztán furcsa dolgok történtek. Éjszakánként arra riadtam fel, hogy alig hallható zajok szűrődnek ki a szekrényből, pontosan abból a fenti traktusból. Jól kivehető csilingelés volt, mint amikor összekoccan két pohár, esetleg egy villa a késsel. Ilyenkor felültem az ágyban, fülelni kezdtem, de addigra csak a csend maradt. Jobb híján kivánszorogtam a konyhába, ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Álmodtam csak az egészet? Meglehet. Érdekes módon a jelenség az év második felében egyre többször fordult elő, amit persze a stresszel és az azzal járó alvászavarral magyaráztam, bár voltak kételyeim, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. Egy nap, amikor ügyes-bajos dolgok miatt váratlanul haza kellett ugranom és így egyedül voltam a lakásban, hirtelen elhatározásból kerestem egy széket, amit a szekrényhez cipeltem, izgatottsággal vegyes kíváncsisággal léptem föl rá, majd óvatosan elhúztam a tolóajtót. A dobozt kerestem, ami pontosan azon a helyen állt, ahová január közepén raktam. A mozdulatlanságról árulkodott az oldalai mellett lerakódott finom porréteg, amely egyértelműen jelölte a változatlan pozíciót. Ellenben ami meglepetést okozott, hogy a futballdresszek szanaszét hevertek mellette, pedig én nem nyúltam hozzájuk nagyon régóta. Kinyitottam a dobozt, amiben látszólag rendben sorakoztak a girlandban megbújó gömböcskék, a manók és angyalok fegyelmezetten feküdtek egymás mellett. Az apró ingek és kabátok hátán azonban mintha számok lettek volna. Hiába meregettem a szemem, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy tényleg így van, esetleg az évek alatt rájuk rakódott piszkot vélem annak. Ekkor hirtelen felcsillant valami. Egyből megismertem, mert az egyik legrégibb gömbdíszre bukkantam a doboz mélyén. Az első karácsonyunk előtt vettük, amikor még nem voltak közös dolgaink és abból a szettből már csak ez az egy maradt meg hírmondónak, a többi mind eltörött. Különleges darab volt, sokkal kisebb mint a többi. Szikrázó sárga felszínét karcos motívumok törték meg, olyan volt mint egy hóban megforgatott aranygolyó. Most azonban teljesen másmilyennek tűntek rajta az érdes felületek. Eltűnt az összevisszaság, rendezett alakot vettek fel a rajzolatok, apró öt- és hatszögek váltogatták egymást, sötétebb és világosabb tónusban.

Mégis igaz lenne!? – csattantam fel, de úgy, hogy magam is megijedtem. Az üres házban visszhangzott a mondat. Igaz lenne?

Gyorsan bezártam a dobozt és visszatettem a helyére. Már csak tíz nap volt karácsonyig.

Őrült lassúsággal teltek a napok. Aludni sem bírtam, folyamatosan kattogott a fejemben egy aprócska kalapács. Lefeküdtem ugyan, de nem jött álom a szememre. Gondolatban egy hatalmas stadionban jártam, tömött lelátók előtt készültek a csapatok a meccsre. Az egyik társaság arany színű szerelésben passzolgatott látszólag céltalanul, miközben folyvást a kispadot keresték tekintetükkel, de az edző helyén nem ült senki. Az ellenfél játékosai tiszta fehérbe öltöztek, és egymásba kapaszkodva hallgatták a középen álló kapusukat, aki felfelé mutató ujjal, hangos, de nyugodt szavakkal lelkesítette őket. A stadion világítását nem kapcsolták be, de nem is volt rá szükség. A mezek ugyanis – és ez nem volt káprázat! – világítottak. Olyan erős volt a fény, hogy minden és mindenki tökéletesen látszott. Aztán hirtelen csend lett, mert a játékos-kijáróban megjelent az aranymezesek trénere, balján a feketébe öltözött bíróval. Különös kontraszt volt, amit csak megerősített, hogy mindketten mosolyogtak. Az edzőnek, aki földig érő fehér lepelben érkezett, kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Kezet fogott a bíróval, megveregette a vállát majd leült a padra. A csapatok felálltak a kezdéshez, indulhatott a játék.

A sípszó volt, ami felriasztott. Legalábbis azt gondoltam, de miután összeraktam, hogy hol is vagyok, hamar rá kellett jönnöm, az ébresztőóra vigasztalan sivítását hallottam. Talán ha félórát aludtam, de mégsem voltam álmos

A karácsonyfa a nappali közepén állt. Gyönyörű látványt nyújtott, különösen azért, mert a teraszajtón keresztül látszott a csillagos ég, semmivel sem összehasonlítható kulisszát nyújtva. A dobozból előkerülő gömbdíszek és figurák harmonikus világot teremtettek a fenyőn, látszott a gondos kéz munkája, amely szeretetteljesen akasztgatta fel valamennyit az illatos ágakra. A legkisebb gömb a csúcsdísz alatt lógott, kicsit fura ilyet mondani, de olyan volt, mintha nevetett volna, ahogy megcsillant rajta a villódzó fény. Az angyalok és manók szelíden lengedeztek, mikor egy pillanatra kinyitottam az ablakot és a metsző hideg beszökött a házba. Mikor már mindenki aludni tért, újra közelebb hajoltam hozzájuk és alaposan megnéztem a gúnyájukat. Határozottan úgy tűnt, hogy a napokkal ezelőtt felfedezni vélt számok most már teljes valójukban kirajzolódtak a ruhák hátán. Az angyalokat fehér köpenybe öltöztették, míg a manók kicsiny arany mellénykét hordtak. De ami igazán érdekes volt, hogy a csizmájuk és a bocskoruk talpa nem egyenes volt, hanem pici bogyócskák borították a felületét.

Tudtam, mi a dolgom. Óvatosan behúztam magam után a hálószoba ajtaját, de csak annyira, hogy egy résen keresztül kiláthassak. Miután lekapcsoltam a villanyt, vártam egy kicsit és nem kellett csalódnom. A korábbról ismert csengő-bongó hang hamarosan felcsendült, amit halk puffanások és alig észrevehető morajlások kísértek. Furdalt a kíváncsiság, de még nem mehettem közelebb, mert a parketta nyikorgása azonnal mindenkit elijesztett volna. Türelem! Hadd lendüljenek bele annyira, hogy már tényleg semmi más ne érdekelje őket, csak a játék. Számolni kezdtem magamban. Egy, kettő, három. Hát mégis igaz lenne? Négy, öt, hat. Gyerekként sosem láttam ilyet, bár meccseken sokat meséltek róla öregebb drukkerek. Hét, nyolc, kilenc. Bizonyára meg kell érni hozzá, hogy az ember átélje, más magyarázat nem lehet. És tíz!

Az ajándékok hol egymás mellett, hol egymásra pakolva pihentek a fa mellett. Mintha egy láthatatlan kéz rendet csinált volna azért, hogy az ágak alatt ne legyen semmilyen akadály. A fenyőről egytől egyig eltűntek a figurák és a gömbökből is kevesebb lógott rajta. A girlandok hosszan tekeregtek a padlón, de nem akárhogyan, egy nagy téglalapot formáztak, csupán a két rövidebb oldal közepén maradt egy rövid szakasz szabadon. Ide fenyőágakból eszkábált kapuk kerültek. A pályán, mert most már kétség sem fért hozzá, hogy egy focipályát látok a nappali közepén, egymásnak feszült az angyalok és a manók csapata. Hatalmas elánnal rúgták a bőrt, akarom mondani az apró arany díszgömböt, ami minden egyes érintésnél csilingelt. Körben a többiek lázas figyelemmel kísérték a történéseket: ott állt Rudolf, aztán a Mikulás, a Jégkirálynő és persze jó pár hóember. A nagy iram ellenére hihetetlen eleganciával folyt a játék, szabálytalan megmozdulások nélkül. Egy-egy szebb megmozdulás után olyan érzése volt az embernek, mintha a semmiből ott termett volna egy láthatatlan karmester, akinek intésére mindenki megállt, majd tapsolni kezdett az összes játékos. A góloknál együtt örült kivétel nélkül az összes játékos és szurkoló. A derbi végére igazi békesség honolt a lelkekben, magam is teljes belefeledkeztem a történésékbe. 3-3 lett az eredmény, bár nem úgy tűnt, hogy különösebben érdekelt volna ez valakit.

A szemem sarkából ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A szoba sarkában ült valaki az egyik széken. A testét borító fehér lepel vége hosszan elnyúlt a parkettán. Kicsit hosszúkás volt az arca, barna, egyenes szálú haja a vállát verdeste. Apró bajuszt és rövid szakállkát viselt. Mikor rám nézett, elmosolyodott és a mutatóujját lassan a szájához emelte. Nekem úgy tűnt, hogy kacsintott is.

A meglepetéstől hosszú másodpercekig moccanni sem tudtam, úgy éreztem, egy mágikus erő tart fogságban. Amikor sikerült legyőznöm a varázslatot, újra a karácsonyfa felé fordultam, ami meglepetésemre megint teljes pompájában ragyogott, az angyalok és manók hiánytalanul megvoltak, igaz, egyesek közülük szégyenlősen bújtak a girland mögé.

Mintha kócosabbak lettek volna szokásosnál. A ruhájuk helyett pedig csak színes szalagok takarták testüket. Persze lehet, hogy csak káprázat volt ez is, mint annyi más.

Istenemre mondom, így történt minden.

mintha mi sem történt volna

 

 

 

Alapértelmezett
próza, történelem

Ötvenhat

a fal

Minden áldott nap ugyanaz a történet. Az iskola után, mihelyst hazaért, azonnal felhúzta a már lyukasra koptatott fűzős cipőjét, azt, amelyiket csak ilyen alkalmakkor használt, aztán előkereste a szekrényből a labdát. A hosszú, gangos folyosón már futott, szaporán szedte a lábait a lépcsőkön, a harmadik emeleten laktak, egyszer megszámolta, összesen negyvennyolc lépcsőfok vezetett az udvarig, aztán lent balra fordult. Hirtelen mozdulattal nyitotta ki a hatalmas, nehéz fából készült bejárati kaput, a kilincs persze mindig akadt egy kicsit, de ez sem tudta megakadályozni, hogy végre kijusson az utcára.

Ne maradj soká! Krumplistészta lesz vacsorára, a kedvenced.

Két sarkot kellett még megtennie. Biccentett a trafikból kikukucskáló férfinak, ahogy minden alkalommal, aki szokás szerint kedvesen visszamosolygott rá. Odamész? – kérdezte a boltos úgy, mint aki nem tudja előre a választ, pedig tudta. Vigyázz magadra! – tette hozzá sejtelmesen. Ő nem felelt, csak ment tovább. Miért mondta ezt? – tűnődött el egy pillanatra, de aztán nem foglalkozott vele. A fodrászat előtt megállt egy percre. Benézett az üzletbe, tekintetével a fiatal tanulólányt kereste, akibe szerelmes volt. Reménytelenül. Pár hónappal ezelőtt, amikor az anyja lehozta hajat vágatni, amit nem szeretett, mert csak egy öreg mester dolgozott ott, aki rengeteg, förtelmes pacsulit fújt magára, de még így sem tudta elnyomni az izzadságának bűzét, így mindig a hányinger kerülgette, amikor hosszan és akkurátusan a fején babrált, csoda történt. Ma ő foglalkozik veled! – mondta határozottan az öreg, majd rámutatott egy lányra, aki nem lehetett sokkal több mint tizenhét és éppen a hátsó traktusból lépett elő. Még iskolába jár, de ügyes keze van. Gyakorolnia kell. – folytatta. Ő pedig egy pillanat alatt elveszett a lány zöldeskék szemébe és legszívesebben azonnal megérintette volna kontyba fogott szőke haját. Tizenhat évesen az ember őszintén és tisztán szeret, úgy, ahogy utána már sosem.

Zsuzsi azonban nem volt sehol. A mester is idegesen járt föl s alá és amikor észrevette őt, szúrós szemmel jelezte: menj innen!

Az udvar üres volt. Ez egyáltalán nem volt meglepő, mert általában így szokott lenni. Pont ezért szeretett idejárni. Az egyedüllét vonzotta, a szabadság, hogy nem kell senkire sem figyelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Hogy csinálhatja azt, amit akar.

Amikor az apja nem jött haza a frontról a többiekkel, akikkel együtt vitték el ’43-ban, napokig nem jött ki a szobájából. Csak ült a kisszéken és fogta azt a labdát, amivel együtt játszottak estig, miután hazajött a gyárból és megette az ebédjét.

Egy MTK-SZAC meccsen a második félidő vége felé egy hosszú keresztlabda lecsúszott a szentlőrinci fedezet lábáról és a nézőtéren landolt. Vesztésre álltak, így aztán nagyon sietős volt a hazaiaknak, nem várták meg, amíg visszakerül a tribünről a pályára, ráadásul hirtelen előkerült egy másik játékszer is. A nagy zűrzavarban mindenki megfeledkezett a labdáról. Az apja fogta meg. Próbálta visszaadni, de nem foglalkoztak vele. A meccs végén kereste a szertárost, de nem találta. Jobb híján hazavitte.

a labda

Csak két éves volt, amikor elment, így ez a labda jelentette az apját. Amikor iskolás lett, minden nap elment az üres udvarra és a falra festett kapura rugdalt. Közben sírt. Valamikor hangosan, valamikor csendben, magába fojtva. Sokszor a könnyei és a verejték teljesen összemaszatolta a poros arcát, csípte a szemét a könny, de nem hagyta abba. Csak rúgta és rúgta, egyre dühösebben. Belsővel, külsővel, teli rüszttel, csőrrel. Sosem fáradt el.

Bumm-bumm-bumm.

Csupán ennyit lehetett hallani. A szomszéd ház lakói pedig nem tettek mást, csak figyelték. Senkinek egy rossz szava nem volt, pedig nem is sejtették, hogy miért történik mindez. Egyszer, de tényleg csak egyszer véletlenül átrúgta a labdát a téglafal felett. Megállt, nem tudta mitévő legyen. Nem mert szólni. Tekintetével azt kereste, hogyan tudna átmászni. De ekkor hirtelen a labda visszarepült. Kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan ívben. Úgy, ahogy nem lehet megrúgni.

Elmosolyodott. Talán először, amióta odajárt.

Most is elkezdte a rugdosást. Kezdetben csak piciket passzolt bemelegítésként. Pár éve már egyáltalán nem sírt, de végtelenül szomorú volt, amikor először letette a labdát a földre. Most is. Egy, kettő, három. Megnyugodott. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes. A távolból jött, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehet. monoton dübörgésnek tetszett, belehasított a délutáni csendbe, ami annyira jó volt. Közben egyre jobban belelendült és egy másodpercre sem hagyta abba, mintha ez a különös zörej arra inspirálta volna, hogy még többet és még többet rúgja neki a labdát a falnak.

Bumm-bumm-bumm.

A hangok is mind erősebbek lettek, teljesen elnyomták a labda puffanásait, olyan volt mintha egy dobot ütnének, valószínűtlen gyorsasággal, szinte már eszelősen. Megfájdult a feje, abbahagyta a játékot, hóna alá kapta a labdát és kiment az utcára. Amikor körülnézett, semmit sem látott, a hang is eltűnt az aprócska utcák sűrűjében. Már majdnem visszament a grundra, amikor éles nyikorgást hallott és újra felzúgott a dübörgés.

Ekkor fordult be a sarkon egy szovjet tank. Amikor észrevette az út közepén álldogáló fiút, megállt, kicsit tanácstalannak tűnt. Felberregett a motor, de a gép nem mozdult, talán csak el akarta ijeszteni, ő azonban nem tágított. Megint a gázra léptek, de nem történt semmi. A tank teteje kinyílt és egy fej bukkant elő. Igyí damoj! – harsogta az usánkás katona úgy, hogy zengett az egész utca. Ő azonban nem mozdult, majd szépen lassan lerakta a labdát a földre. Tü nye szlusajes? – üvöltötte most már türelmetlenül a katona. Igyí damoj!

Kettőt vagy hármat hátralépett. Hallotta, amint kibiztosítják a fegyvert, de nem törődött vele, csak a cipője orrát és a labdát nézte. Magában számolni kezdett, becsukta a szemét, nekifutott és teljes erőből megrúgta a labdát. A kurva anyátok! – ordította, éppen akkor, amikor a csukája nekicsattant a bőrnek, ott, ahol a varrás tartotta, pontosan úgy, ahogy milliószor megtette az üres udvarban. Nem lehetett megállapítani, hogy mi szólt nagyobbat? A rúgás vagy amikor elsült a puska? A labda repült és repült, aztán pontosan a katona álcsúcsát találta el, aki eszméletlenül esett vissza tankba.

A labda pattogott párat aztán mintha egy láthatatlan kéz irányította volna, visszagurult a kövön fekvő fiú elnyúló, élettelen testéhez és megpihent mellette.

Aztán hosszú csend lett.

a tank

Alapértelmezett
próza

Ösztönlények

 

charlton1

nem láttam senkit, nem látok semmit

Körülbelül a huszadik percig nem történt semmi érdekes.

Szép, késő tavaszi vasárnap délután volt, lassan csörgedeztek a percek. A drukkerek is úgy lehettek vele: ezért most nem érdemes otthagyni a kiskertet vagy lemondani egy randit az imádott nővel, így aztán éppen csak lézengtek az ütött-kopott lelátón a népek.

Három forduló volt hátra. Már nem léphettek feljebb, az ellenfél meg biztosan nem esett ki ebben a szezonban. Majd a következőben! Röhögtek a heti utolsó edzésen, amikor a Mester már csak harminc perc cicázást, utána meg félórás egymás elleni csatát mert beiktatni a programba. Többen így is döbbenten néztek rá: csak nem gondolja, hogy péntek délután bohóckodni fognak?

Középső védőt játszott. Nem ez volt az igazi posztja, inkább védekező középpályásként szeretett pályán lenni, mert akkor volt esélye arra is, hogy néha-néha átruccanjon az ellenfél térfelére. A Mester azonban roppant szigorú volt. Mármint abban az értelemben, hogy a megálmodott taktikához, amit egyébként következetesen játékrendszernek hívott, és annak minden egyes eleméhez a végletekig ragaszkodott. Az egyik ilyen sarkalatos pont volt, hogy a centerhalf, ezt a kifejezést is imádta használni, bár a fiatalok közül páran nem is értették, hogy mit beszél, nem lépheti át a felezőt egészen addig, amíg nem szól neki külön.

Egyszer, évekkel ezelőtt igazolt a csapat egy rutinosabb védőt, aki talán a második tréningen megkérdezte tőle, hogy miért van ez így? A Mester hosszasan gondolkozott, aztán belekezdett egy végeláthatatlan monológba, amiben volt szó háborús történetekről, meg a növények szaporodásáról, aztán egy nőről, akit majdnem feleségül vett, no meg a horoszkópok és hasonló földön túli dolgok hasznosságáról, de legfőképp arról, hogy a fiatalok mennyire nem tisztelik már az időseket. Végül egyszer csak elakadt a szava, majd kíváncsian nézett arra az arcra, aki emlékei szerint pár perce mondott neki valamit. Te ki is vagy? Tette fel az obligát kérdést, de a választ már nem várta meg. Öt perc múlva a pályán! Vetett véget a vitának és az új játékoson kívül senki nem volt az öltözőben, aki ne értette volna meg egy másodperc alatt, hogy mi is az UIY játékrendszer lényege. Majd rájössz te is! Veregették meg a hátát. Vagy télen kölcsönadnak.

És így is lett.

nem uiy

ez nem az UIY

Most azért kellett egy sorral hátrébb lépnie, mert a csapat első számú belső védője pár nappal korábban bejelentette, hogy kapott egy jó ajánlatot és bizony el fog innen menni. Azt tudni kell, hogy őt még valamikor klasszikus centernek hozták ide, de a Mester egyik este álmot látott, amiben egy égő csipkebokorból előugró kis hobbit-szerű figura arról győzködte, hogy azt a fiút pedig a jóisten is védőnek teremtette és mivel hitt egy másik valóságban, ráadásul a manó következetesen a nevén szólította, biztos volt benne: követnie kell a jelet. A srác tiltakozott párszor, mutogatta a statisztikáit, de a Mester nem tágított, így lehajtotta a fejét, összeszorította fogát és megcsinálta, amit kértek tőle, de minden nap azon imádkozott, hogy egyszer csak megjöjjön az ajánlat és elvigyék innen, mert ő bizony gólokat akar rúgni. Az más kérdés, hogy a szezonban aztán onnantól kezdve szinte alig kaptak gólt, messziről csodájára jártak a védőmunkájának és egyesek már a poszt forradalmáról beszéltek. Ő azonban csak szenvedett, mert az ellenfél kapuját sokszor hónapokig nem is láthatta.

A Mester a távozásról szóló bejelentésre csak annyit mondott. Add le a szerelésedet és ha bárki kérdezné, mi nem is ismertük egymást. Majd szúrós szemmel körbenézett az öltözőben. Majthényi, te leszel a centerhalf és mindig is te voltál.

Nem volt boldog, de úgy volt vele, az első meccsen alibizik egyet, aztán majd meglátjuk, közel az idény vége és csak hoznak valakit, aki tényleg szeret hátul futballozni. A sors a kezére játszott. Az ellenfél nem igazán akart kinyílni, így aztán kocogósra vehette a tempót, ráadásul megvolt benne a kellő rutin ahhoz, hogy szimpla helyezkedéssel letudja a ráeső feladatot. Közben volt ideje nézelődni meg gondolkodni. Például most vette észre, hogy a tizenhatos magasságában, az oldalvonal mellett a korlátnál van egy kis apró bokrocska. Pont kettévágta azt a mezsgyét, amit a bedobásoknál tapostak ki sok év alatt, de mégis szép szabályos maradt. Úgy tűnt, hogy mindenki vigyázott rá, nem taposták meg és csak meg sem rugdosták. Még a másik csapat játékosai sem. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az, amit a Mester mondott sokszor a növények szaporodásáról, mert ez a téma valamiért minden taktikai értekezleten szóba került, meg sok minden másról. Jó helyen vagyok én itt. Futott át agyán a gondolat.

Ekkor hirtelen meghallotta a labda tompa puffanását, reflex-szerűen felnézett és látta, hogy szép hosszú ívben repül felé a pettyes. Volt ideje körbetekinteni, érezte ő azt e nélkül is, de akkor tényleg bizonyossággá vált a számára, hogy közel s távol nincs támadó. Egy kósza és erőtlen keresztlabda, amiben összesűrűsödik a reménytelenség. Szinte kereste a szemével a feladót, mert annyira megsajnálta. Felugrott, kicsit talán a szemét is becsukta, de aztán gyorsan korrigált, mert tudta, hogy ez már túlzás. Bár a szituáció pofonegyszerű és még így is meg tudná oldani, az apja szavai jutottak eszébe a felelősségvállalásról meg az alázatról.

Patt.

Tompa ütést érzett a derekán, aztán hirtelen elsötétült minden.

Talán csak pár másodpercig volt eszméletlen. Nem az ütközés volt nagy, hanem olyan szerencsétlenül ért földet, hogy közben beütötte a fejét. Melegséget érzett, a felszakadt fejbőréből szivárgott a vér lassan, méltóságteljesen. A csapattársai közül páran körbeállták, a többiek vérmérsékletük szerint tébláboltak a közelben. Érdekes, a történtek ellenére mindenre tisztán emlékezett és mivel hamar átlátta, hogy nem lett komoly baja, azonnal próbálta összerakni az esés előtti pillanatokat. Képek villództak a szemei előtt gyors egymásutánban. Olyan volt, mint amikor egy filmet tízszeres gyorsítással néz az ember. Semmi. Aztán újra és újra. Igyekezett az agyának működését lassítani, de csak kevéssé sikerült. Sok-sok zöld, aztán a labda, sok-sok zöld, aztán megint a labda. Egy pillanatra bevillant a vonal melletti bokrocska, most tűnt fel neki, hogy milyen szép apró, mélyzöld levelei vannak, amelyek szabályos hat- és ötszögeket alkotnak. Az összhatás olyan volt, mintha egy labdát látott volna.

Aztán hirtelen, gyakorlatilag a semmiből egy alak képe bukkant fel. Nem látta élesen a kontúrját, csak összemosódott színeket. Talán kék? Esetleg lila? Aztán az egész átváltott egy piros-narancs árnyalattá. Meglepődött. A dresszük pont ezekből a színekből állt: vörös nadrág és aranyszínű trikó.

Mi történik velem? Értetlenkedett. Erősen koncentrálni kezdett, amitől az egyébként zúgó feje fájni kezdett, de nem hagyta abba. Tudta, érezte, hogy előbb vagy utóbb az arc is látható lesz. Ráadásul a kezdeti kíváncsiság után most már a düh is kezdte hatalmába keríteni. Biztos, hogy nem volt ott ellenfél. Morogta magában. Biztos.

Lehunyta a szemét és ekkor egy régi emléke ötlött fel benne. Egy évekkel ezelőtti mérkőzés, ami talán a legjobb meccse volt egész pályafutása alatt. Utolsó fordulós rangadó idegenben, a tabellán előttük álló csapattal szemben: aki jobban jön ki a derbiből, osztályozót játszhat és mérkőzhet a felsőbb ligáért. Az ellenfél játékmesterét kellett semlegesítenie, ami annyira jól sikerült, hogy még egy gólpasszra is maradt ereje negyedórával a vége előtt. Azzal a góllal nyertek 3-2-re.

És ekkor villámszerűen meglátta az arcot. Kovacsics volt az, aki mellette játszott a védelemben. Azon a mérkőzésen még az ellenfelet erősítette. A futball berkein belül Művésznek hívták, a név okát ugye nem kell elmagyaráznom. Remek szezont futott akkor, de a vereség után már soha többé nem volt olyan mint annak előtte. Egy kis időre a futballal is felhagyott és testépítőként próbált szerencsét, de nem lett sikeres, így aztán kapva kapott az alkalmon, amikor két éve a Mester, aki megint valamilyen égi jelet kapott, meggyőzte a vezetőket, hogy neki kell a Művész kell, mert a Művész megint olyan lesz mint amikor a csúcson volt.

A megérzése ezúttal megtréfálta a Mestert, mert a Művész nem lett megváltó, sőt stabil kezdővé sem vált. Inkább csak padozott és ez láthatóan nagyon megviselte. Az egész világra haragudott, de legfőképp őrá, mert nem tudta elfelejteni azt a réges régi utolsó fordulós meccset. Most azonban, igaz kényszerből, a centerhalf kiebrudalása után, bekerült a csapatba.

Gyengének érezte magát, ennek ellenére felült és a Művészt kereste. Először nem találta, aztán észrevette, hogy mindenkitől távol a felezőnél álldogál csípőre tett kézzel és őt nézi.

Találkozott a tekintetük.

Tisztán látta, ahogy mond valamit és az éles csendben még hallani is vélte, amit mormol, de inkább csak leolvasta a szájáról a szavakat.

Most megkaptad, köcsög!

bibi

nem ott fáj, doki!

Alapértelmezett
próza

¡Viva Chile!

mint az Andok, de mégsem

Girðír Vilhjálmsson minden áldott nap kétszer tette meg az utat Ólafsfjörður és Siglulfjörður között. A két aprócska város közötti távolság mindössze tizenöt kilométer, de a fjordok és gleccserek, no meg a cikkcakkos kisebb dombok miatt ez még a soha véget nem érő nyári napokon is legalább hatvan kilométernyi utazást jelentett.

Girðírt azonban semmi sem tántoríthatta el attól, hogy reggel miután befalta heringes szendvicsét, felüljön kedves lovára Gullfaxira és nekivágjon az útnak. Nem késlekedhetett, mivel délre mindenképpen Siglulfjörðurba kellett érnie.

Egy kikötő melletti kisebb házban lakott a szüleivel. Apja, akit a városban mindenki csak heringes Vilinek hívott, most is már hajnalban kiment halászni. Nem volt szükségszerű, hogy ilyen korán kezdje a munkát, de igazából nem akart találkozni Girðírrel.

Amikor jó öt évvel ezelőtt ideköltöztek Akureyriből, még hitt benne, hogy majd ha tizennyolc lesz a fia, együtt viszik a boltot: Girðír lesz, aki esőben, szélben kihajózik, küszködik a hálóval, összeszedi a fogást, ő meg csak eladja a halakat a piacon.

***

Nem így lett és ez már akkor Akureyriben eldőlt. Vili is pontosan tudta, próbált küzdeni a sorsa ellen, de hiába. Ráadásul magát hibáztatta. Azon a napon nem kellett volna Girðírt is elvinnie magával a városi kultúrházba. Hányszor, de hányszor jutott eszébe ez a gondolat.

A szokásosnál is melegebb szerda volt. A halfeldolgozóban ugyanolyan lassan teltek az órák mint rendesen, ám egyszerre megélénkült mindenki, mert a Négyujjú Haldór szerint a kultúrházban, amit az amerikaiak egyik ottmaradt hangárjából alakítottak ki, este meg lehet nézni a Chile-Brazília vébé elődöntőt élő adásban, ugyanis szereztek egy olyan antennát, amivel be tudják fogni a műsort. Mondanom sem kell, hogy ebben egy Izlandon ragadt jenki katona segített nekik. Bár személy szerint őt egyáltalán nem érdekelte az európai foci, de egy üveg Brennivínért bármit megcsinált.

Girðír akkor még csak kilenc éves volt. Az iskolán kívül gyakorlatilag semmit nem csinált azon kívül, hogy naphosszat lógott Ísakkal, Ingólfurral és Einarral. Mondjuk olyan sok érdekességet nem is nyújtott egy kiskamasz számára a hatvanas évek eleji Akureyri. Így aztán minden olyan esemény, ami más volt, mint a mindennapos semmittevés, izgalmasnak tűnt a szemében. Amikor az apja azzal jött haza munka után, hogy este megy a Hangárba, addig nem hagyta békén, amíg az bele nem egyezett, hogy magával viszi.

Előtte még sosem látott igazi focimeccset. Nem is érdekelte. Amikor az iskolában páran játszottak a szünetben az udvaron, szinte undorral figyelte őket. Taszította az a nyers testiség és erőszak, ami a futballból áradt. Mi ebben az élvezet? Ha a barátai nem értek rá, ki sem mozdult a szobájából és csak a könyveit lapozgatta. Imádta a nagy képes albumokat, főként azokat, amikben napsütötte távoli tájakon járhatott és közben azon morfondírozott, miként szakadhatna ki innen, a reménytelenséget jelentő féléves sötétségből? Gyűlölte, hogy hetekig csak lámpással közlekedhet és gyűlölte a csontjáig hatoló hideget is.

Aznap este elsősorban abban bízott, hogy talán összefuthat pár pajtásával, akiknek szintén a halfeldolgozóban dolgozik az apjuk, aztán együtt valahogy csak elütik az időt. De se Ísak, se Ingólfur, se Einar nem jött el. Így aztán jobb híján lekucorodott egy székre és figyelte a tévét.

Először arra lett figyelmes, hogy bár nem érti a beszédet, de nagyon tetszik neki, amit hall. A közvetítés ugyanis csak az eredeti spanyol kommentárral került adásba, ráadásul jól lehetett követni a helyiek szurkolását is, mert azt vélhetően tudatos megfontolásból hangosabbra vették a televíziós szerkesztők. Így aztán furcsa ordítási verseny kerekedett ki a chilei riporter és közel nyolcvanezer, a meccset a helyszínen követő néző között.

¡Chi-le! ¡Chi-chi-le! ¡Chi-chi-le-le! ¡Vi-va Chi-le!

¡Góóóóól de Chile! ¡Jorrrrrrrge Torooooooo!

a santiagói repülő ember, aki nem Jorge Toro

Folyamatosan zakatoltak a fejében a spanyol szavak és teljességgel megbabonázta a kicsit talán barbár, de mégis magával ragadó hangzavar. A képek is fontosak voltak, de csak mint valami gyorsvágású film, pergő kockái és egyáltalán nem azért, mert kíváncsi lenne rá vagy tudni szeretné, mi is az eredmény.

Zúgó fejjel jött ki a Hangárból. Az apja riadtan tekintgetett fiára. Jól vagy? Kérdezgette szinte percenként, de nem kapott választ. Girðír eszelős tekintettel és határozott léptekkel baktatott egész úton hazafelé, ugyanakkor az egész lénye mégis kiegyensúlyozottságot és harmóniát árasztott magából és ezt valahogy az apja is megérezte, ezért nem zaklatta tovább kérdéseivel a fiát.

Sokáig nem tudott elaludni, aztán amikor másnap felkelt, csak ennyit mondott.

Futballozni szeretnék!

Persze. Mondta az apja és lelke mélyén örült is neki, mert végre lesz a fiának egy normális és rendszeres elfoglaltsága és nem Ísakkal, Ingólfurral meg Einarral fogják a sirályokat kergetni a kikötőben. Különösen Einartól szerette volna távol tartani Girðírt, mert az apjával egy műszakban voltak a halfeldolgozóban és nem volt róla túl jó véleménnyel. Valamikor réges régen össze is akaszkodtak egy lány miatt és Einarban szemében ugyanazt az a vad tüzet látta mint az apjáéban és szerette volna Girðír megkímélni egy esetleges megaláztatástól.

A KA sporttelepe nem volt messze a házuktól, az első adandó alkalommal le is vitte Girðírt edzésre. A szertáros éppen csak biccentett, amikor megérkeztek, aztán arrafelé bökött, ahol a többi fiú már vette a szerelését. Ahogy körülnézett majdnem mindegyiküket ismerte az iskolából, de eddig nem nagyon vett róluk tudomást. Mások voltak. A futballozó srácok nem igazán vegyültek a többiekkel és azok sem keresték a társaságukat.

Most azonban kedvesebbnek találta őket, nem volt olyan érzése, hogy lelketlen és agy nélküli hústornyok közé került, akiknek semmi más céljuk nincs, mint a már szakadtra rúgott labdájuk helyett valahogy megszerezni a fejét és azzal folytatni a játékot. Sziasztok! Üdvözölte őket lelkesen és azok visszaintettek neki.

Az első edzésen nagyon jól érezte magát. Élvezte a szikrázó napsütést, nagyokat fujtatva hosszú sprinteket vágott ki minden egyes indítás elérésére. A többség őszinte csodálkozással figyelte a lelkesedését és folyamatosan arra várt, mikor esik össze a fáradtságtól. De a pillanat csak nem akart eljönni és közben el is telt a másfél óra.

Maradhatsz! Mondta elmenőben Helgi Kárason, a fiúcsapat edzője. De szerezz magadnak egy rendes csukát, mert ezzel a cipővel magadat és a többieket is tönkreteszed!

Onnantól kezdve Girðír csak a focinak élt. Az iskolát is komolyan vette, mert az apa egyenesen megmondta neki, hogy amint a tanulás rovására megy a dolog, nincs több edzés. Így aztán a tanítás után is bent maradt, megcsinált minden házi feladatot, megtanulta az összes leckét és csak utána indult a Glerárgata mellett fekvő pályához.

Amikor pedig tréningezni vagy játszani kezdett, teljesen átszellemült. A tudatalattijában folyamatosan ott motoszkált az az első találkozás, a santiagói mérkőzés hangulata és ritmusa. A hangok, a képek, a villanások, mintha egy másik dimenzióba került volna és ettől a futballja is művészetté változott, amit a többiek először csak néztek, de aztán átragadt rájuk is a hullámzás és az egész harmónia ottmaradt velük minden egyes alkalommal egészen az edzés végéig.

Helgi Kárason sokszor egy szót sem szólt, csupán kezdésnek sípolt egyet. majd az idő lejártával még egyet, aztán csak megköszönte a részvételt és szép estét kívánt mindenkinek. Miután az utolsó focistája is elhagyta a sporttelepet, pár pillanatig azt sem tudta, hogy hol van és ez az érzés később sem változott, de abban biztos volt, hogy rendkívüli dolgok történtek újfent és a hétvégi meccset biztosan meg fogják nyerni.

Így is történt. Szombaton kettő nullára verték Girðír két góljával a Vikingur Ólafsvík tízéveseit. A másodikat szögletből rúgta érintés nélkül, de úgy, hogy a labdát bal lábbal kifelé rúgta meg, de az az ötös sarkánál hirtelen irányt változtatott és védhetetlenül csapódott a hosszú kapufa mellé.

¡Viva Chile! Mormogta magában, mielőtt a többiek a földre teperték.

Az évek múlásával Vili egyre többször emlegette a fiának, hogy a halászattal is foglalkoznia kellene, mert előbb vagy utóbb be fog zárni a halfeldolgozó, ezért önállósodni kell és a saját üzletben mindenképpen számít a fiára, de Girðír hallani sem akart róla. Apám! Én nem arra születtem! Mondta határozottan és közben az ujjaival egy latin dallamot dobolt az ebédlőasztalon, amivel csak még jobban feldühítette Vilit.

A viták mindennapossá váltak, de ez a legkevésbé sem látszott meg Girðíren, amikor futballozott. Akureyriben már korábban híre ment, hogy érdemes minden második vasárnap megnézni a KA kölyökcsapatának meccseit, mert ott már-már földöntúli eseményekben lehet része a szerencséseknek, így nem csak azokat vonzották a mérkőzések, akik csak egy szép megmozdulásra vágytak, hanem azokat is, akik spirituális élményre szomjaztak.

A következő nyáron aztán tényleg felszámolták a halfeldolgozót, miután a két tulajdonos összeveszett egymással és mivel semmiben nem tudtak megegyezni, hagyták összeomlani az egész üzemet. Aztán pár évvel később együtt indítottak egy ételkiszállító céget Amerikában, de ez már nem segített azon a közel száz munkáson, akik egyik napról a másikra elvesztették állásukat.

Vilhjálm Ottoson is így járt, ezért aztán komoly elhatározásra jutott. Eladta a házukat, hogy folytathassa nagyapjának valamikori vállalkozását Ólafsfjörðurban. Az apró ház, ami egybeépült a bolttal, még megvolt, bár ráfért némi felújítás. A pénzből, amit az akureyri otthonukért kapott még arra is futotta, hogy vegyen egy közepes méretű halászhajót.

A fiának azt sem engedte meg, hogy elbúcsúzzon a csapattársaitól. Szinte az éj leple alatt indult el a furgon Akureyriből, egyedül Helgi Kárason látta Girðít, ahogy a hátsó ülésen ült összegömbölyödve és mintha sírt volna.

Helgi Kárason is zokogott, mert tudta, hogy soha többet nem lesz olyan játékosa mint Girðí Vilhjálmsson és abban is biztos volt, hogy vasárnap veszíteni fognak az UMFS Dalvíkkal szemben.

Igaza lett, mert egy utolsó perces öngóllal elvitték a vendégek a pontokat. Egy kapuskirúgás után egyszerre feltámadt a szél, egyesek tisztán hallották, ahogy azt susogja: ¡Viva Chile!, majd harminc méter megtétele után a labda hirtelen visszafordult és védhetetlenül vágódott a KA kapujába. A Négyujjú Halldór még Girðírt is látni vélte egy pillanatra a tizenhatos sarkánál.

Vili nagy lelkesedéssel vágott bele a heringhalászatba és biztos volt benne, hogy most már a fiára is támaszkodhat. Csalatkoznia kellett azonban, mert Girðír ugyan tessék-lássék módon segédkezett neki, de gondolatai messze jártak. Bár Vili határozottan megtiltotta neki, hogy elmenjen a helyi Þróttafélagið Leiftur csapatához, de arról elfeledkezett vagy talán csak nem érte fel ésszel, hogy Girðír a foci segítségével könnyedén legyőzheti azokat az akadályokat, amik egy átlagos ember számára leküzdhetetlenek.

Ráadásul pár héttel később a KS Siglulfjarðar kupameccset játszott a városkában és a csapatot szállító busz pontosan Vili boltjával szemközt parkolt le miután begördült a településre. A heringes szendvicsnek messze földön híre volt még az öreg Elias idejéből és a siglulfjörðuriak őszinte örömmel konstatálták, hogy újra nyitott a halbolt és nyomban meg is szállták az épületet.

Girðír csak a nagy hangzavarra jött ki a szobájából, de azonnal észrevette, hogy az egyen mezbe öltözött srácok futballisták, így aztán szóba elegyedett velük. Azok meg hamar rájöttek, hogy ő az a Girðír Vilhjálmsson, akiről már annyit hallottak. Szó szót követett és a KS vezetői azzal a tudattal mehettek tovább meccset játszani, hogy megszerezték maguknak az egykori akureyri fenomént.

Isten lássa lelkemet, de aznap a Leiftur-KS kupacsatát eldöntő, órákig elnyúló büntetőpárbajban igazán furcsa dolgok történtek és végül boldog vendégekkel száguldott el a busz valamikor éjfél előtt.

Vili álmatlanul forgolódott az ágyában egész éjszaka, de csak arra jutott, hogy a varázslat ellen tehetetlen és újra megátkozta a napot, amikor ’62 nyarán a fiát elvitte a Hangárba megnézni a Brazília-Chile vébé elődöntőt.

Reggel korábban kelt mint szokott. Mikor Girðír köszönt neki, csak biccentett aztán elindult halászni.

Soha többé nem beszéltek egymással.

havas és kevésbé havas csúcsok

Alapértelmezett
próza

Vajúdnak a hegyek

az a szép zöld gyep

Mennyi van még hátra?

Huszonkét perc.

Hosszabbítással?

Honnan tudnám, hogy mennyi lesz a hosszabbítás?

Ki lehet számolni. Cserénként fél perc, az összesen három. Szerintem semmi olyan nem történt, amiért még rá kellene húzni.

És ha a még a hátralévő időben lesz valami rendkívüli, azt miként adjam most hozzá?

Nem azt kérdeztem, hogy mondjuk öt perc múlva mennyi van még hátra? A pillanatnyi állapot érdekel. Az, ami mérhető.

Jó! Akkor már csak huszonegy perc rendesen meg még három a ráadás. Ez így elfogadható?

Egy percet beszéltünk volna közben?

Nem egész pontosan.

Tiszta szerencse, hogy közben nem volt mondjuk egy sérülés, mert akkor azt biztosan nem vetted volna észre és így szükségszerűen kihagytad volna a számításból.

A meccset is figyeltem.

Gondolkodtál már azon, hogy hány darab fűszál lehet a pályán?

Nem igazán. Van ennek valamilyen jelentősége?

Persze! Mindennek van jelentősége, ami mérhető. Egy, a nemzetközi mérkőzésekre hitelesített pálya legfeljebb száztíz méterszer hetvenöt méter lehet, ami nyolcezer-kétszázötven négyzetméter. Ha mondjuk a szálak nem egészen fél centi távolságban vannak egymástól, akkor egy négyzetméteren van negyvenezer, azaz összesen háromszáz harminc millió. Elképesztő!

Az.

Látom, te másként gondolod, de ez a te bajod. Ez a te bajod. Jó, rendben! Nem biztos, hogy ennek a számnak az ismeretén vagy nem ismeretén múlhat egy meccs kimenete. Da ha ezt tudjuk, akkor ezen már nem úszhat el egy győzelem. Mert akkor már számoltunk vele, és ha ezt megtettük, miénk az a felelősség, hogy miként élünk a tudással. Emlékszel, amikor Terry a moszkvai BL-döntőn elcsúszott a tizenegyesnél? Több eshetőség is van arra, hogy mi történt. Grant mester nem tudta, hogy hány fűszál van a tizenhatoson belül, így ezt nem mondhatta el Terrynek, aki ennek az információnak a hiányában futott neki a labdának. Az ismeret hiánya okozta a bajt. Esetleg Terry tudta, hogy ez fontos lehet és maga próbálta kitalálni, de az idő rövidsége miatt nem ért a számítás végére, így nem koncentrálhatott kellően a lövésre. Én az arckifejezése alapján a második eshetőségre tippelek.

Nem lehet, hogy a csúszós fű miatt esett fenékre?

Ha így is volt, az semmi esetre sem dönti meg az elméletemet! Ha vizes a gyep, a szálak egymásra hajlanak és egyáltalán nem mindegy, hogy hány fűszál van egy bizonyos területen.

Azért százhúsz perc alatt eltűnhetett pár szál, nem gondolod? Ha az elején tudták is, hogy mennyi van, közben nehéz lett volna újraszámolni az egészet. Én nem vettem észre, hogy például egy-egy becsúszás után négykézlábra ereszkedve, gondterhelten mászkáltak volna a játékosok.

Edzői hiba. Vagy a stábé. Mit tudom én! Elbukta a Chelsea a BL-t vagy sem? Akkor meg miről beszélünk?

A játék kiszámíthatatlanságáról, ami a futball szépségét adja. Javíthatatlan vagy ezzel a mindent, mindenképpen megmagyarázni akaró hozzáállással. Maradona ’86-os góljának mi az egzakt magyarázata?

Az a statisztikai hiba. Én így hívom a pontosan nem leírható történéseket. Egyébként meggyőződésem, hogy Bilardo felkészítette a csapatát egy ilyen szituációra. Gondolj csak bele! A meccset délben játsszák és van egy viszonylag tapasztalatlan tunéziai bíró. A felíveléseknél, ha követte a labda útját, szinte semmit sem láthatott, hiszen minden alkalommal szükségszerűen belenézett a napba. Tudták, hogy nem beszél túl jól angolul, így a reklamálásoknál messze elkerülte az angolokat. Én őt nem hibáztatom. Igazából Bilardót és Maradonát sem. Az előbbi kitalált és begyakoroltatott egy váratlan fegyvert, a játékos meg követte az utasítását. Hitt benne, hogy ez így jó. Még Maradona is hitt benne! Ami utána történt, az már csak marketing és kommunikáció. Isten keze. Talán kicsit túl magasztos lett, de nagyon beletaláltak és működött.

Azért most te is bevallottad, hogy a racionalitás önmagában kevés. Kell hozzá más is: érzelem, szív, meg szenvedély.

Persze. Ki akarná robotok meccsét nézni. És én sem azt várom el, hogy ezek a dolgok mindenki számára ismertek legyenek, mert akkor talán sokan ki sem mennének a stadionokba. Csupán azt akarom mondani, hogy a fociban igenis minden mérhető és kiszámítható. Így alakították ki. A kapu szélessége nyolc yard, magassága nyolc láb. Nem lehet véletlen, ez nyilvánvaló üzenet!

Láttad?

Igen. Les volt!

Ez?

Mi más? Elég egyértelmű a szabály, nem?

Oké, de ezt nem lehetett látni. Innen meg főleg! Miért vagy ilyen biztos benne?

Mert én láttam.

Te talán isten vagy? Kizárt dolog, hogy ebből a szögből pontosan meg tudod ítélni, a centerhalf beljebb volt-e vagy sem? A saját elméletedet cáfolod ezzel a kijelentéssel. A mérhetőség mindenhatósága, hahaha!

Nem úgy kell nézni.

Micsoda?

Például a füledet is használd! Hallgass és láss!

Na ez meg milyen baromság?

Nem hiszem, hogy ezt el tudom magyarázni neked. Több dimenziót kell átfogni egyszerre. Nézd a játékot, de közben figyelj oda minden másra is, ami összefügg a meccsel. A játékosok testbeszédétől kezdve a labda puffanásáig minden érdekes és fontos lehet. Belátom, nem könnyű dolog, és nem is biztos, hogy mindenkinek sikerül. Nekem igen. Hidd el, les volt.

Na és a bírók mindegyike rendelkezik ezzel a képességgel? Nem lenne haszontalan.

Dehogy. Látod, visszajutottunk oda, ahonnan indultunk. Ha úgy vesszük, ez a dolog végtelenül egyszerű, de még sincs mindenki a tudás birtokában és ettől még izgalmasabb a dolog.

De így például nem feltétlenül az a csapat győz, amelyik jobb. A sport lényege nem ez lenne? Azzal, hogy az igazságtalanságot legitimáljuk, nem teszünk valami visszafordíthatatlanul rosszat?

Miért tennénk? Akik részesei a rendszernek, mindannyian tisztában vannak ezzel és mégis maradnak. Persze sokszor van panasz, de az ugyanúgy a színházhoz tartozik. Gondolj csak bele! Minden játékos valahol exhibicionista, mert ugyan ki nem az, aki több ezer ember előtt méretteti meg magát hetente akár többször is? Folyamatos reflektorfény, ahol sok hibát a saját jelentőségét messze meghaladóan tálalnak nekünk, nézőknek, fogyasztóknak. A tévedés, a hiba tulajdonképpen lételeme a futballnak. Kicsit paradox módon, nélkülük talán nem is működne, így egyáltalán nem csodálom, hogy ennyire ódzkodnak mindenféle technikai újítástól.

Nekem egy kicsit elment a kedvem az egésztől. Nem iszunk meg valamit?

Vége lett?

Aha.

És mi lett az eredmény?

Igazából nem tudom, mert nem néztem a táblát és közben le is kapcsolták.

Szerintem iksz lett. Olyan különös vibrálása van a levegőnek. Amikor ezt érzem, akkor nem szokott győztes lenni.

Majd megírja a holnapi újság. Változtatni már úgysem tudunk rajta.

lendül a zászló

 

Alapértelmezett
próza

A fiú, aki macskákkal álmodott

jeno2

emberből állat

Igazából nem is tudom, hogy hívták a fiút. Még az is lehet, hogy nem volt neve. Annyi furcsaság volt az életében, ennek következtében akár ez is elképzelhető. A szülei is csak úgy szólították: Kisfiam!

Ami azonban vitathatatlan: nagyon szerette a macskákat. Valószínűleg azért alakultak így a dolgok, mert őt viszont szinte senki sem kedvelte. A macskák ellenben jó partnernek bizonyultak: elhitették vele, hogy ők szeretik. Tökéletes párosítás, mondhatnánk és abból a szempontból feltétlenül igazunk is lenne, hogy miután a macskák lettek az ő igazi barátai, idővel esélye sem maradt, hogy igazi emberbarátai  legyenek.

Amikor kicsi volt, még nem tűnt úgy, hogy neki valaha gondjai lesznek a barátkozással. Békésen üldögélt a babakocsijában és mindenkinek integetett. A  másik gyerekek  meg visszaintegettek neki, mert a gyerekek már csak ilyenek, imádják egymást utánozni, no meg imádnak integetni. Jól elvolt ebben a létben a pici. Vannak barátaim, gondolta. Persze nem pontosan így, hiszen az ember másfél éves korában még nem igazán tudja: mi az a barát.

Aztán járni kezdett és elkezdődtek a bajok. Mindenkihez oda akart menni és meg akarta simogatni azokat a másik gyerekeket. Azok azonban nem akarták ezt és nem is hagyták. Volt a fiúban ugyanis valami, amit nehéz szavakkal elmondani. Talán a túlzott akarás miatt folyamatosan görcsbe rándult, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy normális görcsölést, ami az izmok valószínűtlen összehúzódásával jár, hanem egyféle belső rángással, ami ráadásul egy kis vinnyogással párosult. Egyes gyerekek ettől megijedtek, mások pedig csak nevettek. Arra azonban nem volt jó a dolog, hogy barátokat szerezzen és akár csak alkalmi kapcsolatokat alakítson ki a kortársaival. A játszótéren szótlanul és magányosan üldögélt egy padon és egy idő után csak távolról figyelte a többieket. Végtelen szomorúság tükröződött a szemében, a szülei pedig azzal vigasztalták és próbálták megnyugtatni, hogy ne foglalkozzon velük, ő sokkal különb és jobb náluk.

Te jó ember vagy! Vajon hányszor hallotta ezt a mondatot? Sokszor, talán túl sokszor is és így végül elhitte.

Az első macskával akkor találkozott, amikor pár évvel később rótta szokásos köreit a közeli parkban. Nem volt egy szép állat, tarkaságát az összekócolt szőr csak még kuszábbá tette, ráadásul az egyik füléből hiányzott egy nagyobb darab. Odasandított a fiúra, aztán megpróbált a közelébe férkőzni. A dörgölőzését azonban nem vette az jó néven és egy hatalmasat bikázott bele. Mivel nem volt túl ügyes, a teli rüszttel megeresztett lövés kissé lecsúszott, aminek következtében a macska csak pár métert repült, majd hatalmas nyávogással egy szemeteskuka közvetlen közelében landolt. Nyüszített még egy kicsit, aztán összeszedte magát és visszasántikált a lábához. Újra dörgölőzni kezdett.

Vajon miért csinálják mindig ezt a macskák?

Most már nem rúgta el. Kicsit közelebb hajolt hozzá és ekkor vette észre, hogy az orra mellett van egy apró fekete foltocska, ami pontosan úgy nézett ki és pont ott volt, mint az anyajegye az arcán. Felemelte és magához szorította, kicsit túlzott erővel, mert a macska vinnyogni kezdett. Elszégyellte magát és óvatosan letette a földre.

Az első állat után aztán jött a többi és hamarosan egy kisebb sereglet vette körül, akikkel most már együtt tették meg a napi sétákat a parkban. Mindegyik macskában volt valami, ami hasonlított rá: az egyik ugyanúgy sántított, akárcsak ő, a másiknak a látásával volt baja. Volt közöttük egy nagyobb, teljesen fekete példány, aminek a nyávogása úgy tetszett, mint amikor a fiú nevetett.

Jól érezte magát a társaságukban. Az idő múlásával már szinte csak köztük élt, megtanult velük kommunikálni, aminek következtében egyre kevésbé tudott az emberekkel beszélni. A szülei az elején nem értették a dolgot, de úgy gondolták, hogy ez csak valami kiskamaszos habók, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Elmúlik. Mondta az apja az anyjának, emlékszel, hogy a Margitéknál is volt ilyen.

A helyzet akkor kezdett súlyosbodni, amikor egyre kevésbé akart két lábra állni. Megtehette volna, de valamiért jelezni akarta újdonsült barátainak, hogy ő mindenben azonosul velük. Ő most már tényleg olyan, mint ők.

Kezdeni kellett volna az iskolát, a pszichológus azonban azt javasolta a szüleinek, hogy még várjanak egy évet. Előfordult már mással is, nyugtatta őket. Aztán azzal viccelődött, hogy mennyivel jobb, hogy nem a verebekkel barátkozik. Az apja csak hümmögött, de bízott benne, az idő majd mindent megold.

Senkinek sem lett igaza. Egyre szőrösebb lett és a bundája érdekes mintázatot vett fel. Teljesen fehér volt, ugyanakkor az egész testén azonos formájú fekete hatszögek jelentek meg. A többi macska, kicsit irigykedve nézett rá, mert mindezt csinosnak találták, ráadásul valamilyen kifürkészhetetlen okból az ő szőre mindig szép tiszta és rendezett volt. Akkor is, ha a tüskés bokorból mászott elő egy megtermett galambbal a szájában.

Egy verőfényes őszi napon összegömbölyödve heverészett a parki fűben, az aszfaltozott focipálya közvetlen közelében. Nagyon szerette azt a részt, mert ott olyan sűrűn nőtt a lóhere, hogy különösen kényelmes volt a fekvés. A rozoga drótkerítéssel ölelt pályán meccset játszottak a fiúk. Néha hunyorogva odanézett és úgy tűnt számára, hogy azok rúgják a bőrt, akiket valaha meg akart simogatni. Igen! Horkant fel egy pillanatra. Az ott az a fiú az utcánkból, a 11-ből! És közben vészjóslóan hunyorított.

Ám ekkor valaki egy rosszul sikerült keresztpassz következtében átrúgta a labdát a kerítésen, ami néhány lépéssel mellette állt meg. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felugrik és játszik vele egy kicsit, de aztán meggondolta magát. Túlságosan lusta volt hozzá. Ekkor hirtelen lépteket hallott, megállt mellette valaki, aztán egy hirtelen mozdulattal megemelte és a hóna alá csapta majd már szaladt is vele vissza, a pályára.

Meglepődött, de egy kicsit sem ellenkezett. A fiú az oldalvonalnál megállt, két kézzel megfogta és egy erőteljes mozdulattal bedobta a többiek felé. Tudta, hogy mi fog következni, ezért még jobban összehúzta magát. Amikor először földet ért, a hátára esett és éles fájdalmat érzett. Egy vékony vércsík jelent meg makulátlanul tiszta bundáján. Becsukta a szemét és összeszorította a fogát. Egy hang, egy nyikkanás nem jött ki belőle. A rúgásokat először keménynek és durvának találta, de a harmadik vagy negyedik passz után már hozzászokott az érzéshez. Gondolatait tudatosan másfelé terelte és így már élvezni is tudta a történéseket.

Pár pillanat múlva egy nagyobb puffanást érzett. Látta vagy inkább csak elképzelte, ahogy a feje találkozik a futballcsukával, pontosan ott, ahol a fűzőt gondos kezek dupla csomóra kötötték, aztán hosszan repül és repül, az örökkévalóságnak tűnik a pillanat, végül hirtelen megáll, megfogja egy durva madzagból összeeszkábált háló, mozdulatlanná válik, majd lehuppan a rücskös földre.

Gól! Kiáltják többen és a macskafiú akkor és ott határozottan azt érzi, sőt tudja, hogy végre értelmet nyert az élete, bekövetkezett az, amire egészen kicsi korától és mindennél jobban vágyott: szeretik őt az emberek.

Tévedett.

Először a kapus szólalt meg. Nem volt bent! Mondta határozottan. Nem voltam bent? Horkant fel a fiú. Még, hogy nem voltam bent? Hiszen a bundámat felsértette a háló!

Nézzétek! Most is pontosan a vonalon van, jegyezte meg egy másik játékos. És valóban, a labda rajta feküdt a fehér csíkon. Kétségtelenül a nagyobb része beljebb volt, de egy apró hányada kifelé állt. Ráadásul vékony piros vonalban elkezdett szivárogni belőle… a vér.

Micsoda vacakok ezek mostanság, mordult fel az egyik fiú és a szőrmókot bedobta a pálya melletti kukába.

Egy törött sörösüvegre zuhant rá. Ezt nem ide kellett volna tenni, futott végig az agyán.

Nem szenvedett sokat.

metamorfózis

metamorfózis

 

Alapértelmezett
próza

Variáció a norvég futballra

Vardøi anzix

vardøi anzix

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy semmi sem úgy történt, ahogy azt az évkönyvek megőrizték.

A hivatalos emlékezet úgy tartja: a futballt valamikor az 1880-as években, brit közvetítéssel honosították meg a Norvégiában. Ugyan már! Megint egy újabb fals narratíva, ami csupán az angolszász dominancia eredménye.

Lássuk hát, mi és hogyan is történt valójában!

A XIX. század hatvanas éveiben sok bátor hajós, ambiciózus geográfus, izgalmas munka után vágyakozó térképész, az új lehetőségekre fogékony kereskedő, no meg persze számtalan szerencsevadász érdeklődését keltette fel az északi sarkkörön túli világ. Akkortájt az a terület még jószerivel ismeretlennek számított. A meghódítását ugyanakkor nehezítették a kegyetlen időjárási viszonyok, meg persze az is, hogy a kalandvágyon kívül más nem igen vonzotta oda az embereket: amit mindenki sejtett vagy tudott, hogy istentelen hideg szeglete volt a világnak. Nem meglepő, hogy egy esetleges utazásra gyakorlatilag nem lehetett támogatót találni. Humboldtnak fél évszázaddal korábban például könnyű dolga volt kissé habókos elképzeléseihez mecénást szerezni, hisz a spanyol kormány is érdekelt volt Latin-Amerika felfedezésben.

Ekkortájt azonban újra előkerült egy olyan teória, aminek már volt előzménye, tudniillik kell lennie a szibériai partokat követve egy olyan hajózható vízi útvonalnak, ami közvetlen kapcsolatot teremt az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Amennyiben ez az elképzelés bebizonyosodna és az elképzelt csatorna hajózható is lenne, hihetetlen távlatok nyilhatnának azon kereskedelmi vállalkozások számára, amelyek az európai kontinens északi szegletéből indulva szállították termékeiket a Távol-Keletre.

Nem csoda, hogy hamarosan számos expedíció szerveződött az un. északkeleti átjáró felkutatására. A pionírok a németek voltak, de jórészt az ő unszolásukra hamar bekapcsolódtak a kutatásba az osztrákok is.

Sőt! A Monarchia égisze alatt 1872-ben el is indult egy felfedezőcsapat a Tegetthoff gőzös fedélzetén. A 23 fős legénységnek magyar tagja is volt, a hajóorvosi teendőket ellátó dr. Kepes Gyula.

A doktor alaposan felkészült az útra. Tudta, hogy a legnagyobb problémát a skorbut jelentheti a személyzet számára, így jelentős mennyiségű tokaji aszú és citromlé is került a készletek közé. Kepes azonban nem csak a fizikai bajok orvoslására helyezett hangsúlyt, hanem arra is, hogy a hosszú és kies vidéken történő utazás során ne alakuljon ki az emberekben szorongás és depresszió. Tudta, hogy a legjobb ellenszer az lesz, ha a holtidőkben nem hagyja tespedni a matrózokat és a tiszteket, ezért számos játékot is bepakoltatott, így került a fedélzetre több tucatnyi sakk-készlet, kártya és még pár olyan dolog, amikről az indulást megelőzően nem árult el semmit.

Egy labda, egy síp és egy gyűrött, angol nyelven írt papírköteg, a Bell’s Life in London című folyóirat 1863. december 5-i száma.

Hosszas előkészületek után a Tegetthoff 1872. június 13-án futott ki Brémából és nem egészen húsz nap múlva meg is érkezett Tromsø kikötőjébe, ahol csatlakozott hozzájuk Elling Olaf Carlsen norvég kapitány, aki tapasztal tengerész hírében állt és többször járt már a sarkkörön túl is. Biztosan jó hasznát veszik a derék hajósnak a többség számára ismeretlen terepen, gondolták. Hogy ez végül nem így történt, az egyáltalán nem Carlsenen múlt.

Pár napot időztek még a kikötőben, ami alatt a doktor hatalmas mennyiségű szedret vásárolt, a legénység legnagyobb megrökönyödésére. De úgy voltak vele, hogy amíg van hely a raktérben hozhat bármit, elvégre nem az ő pénzüket költötte. Miután a műszerek hajózásra alkalmas időt jeleztek előre, felszedték a horgonyt és a Novaja Zemlja sziget felé vették az irányt

Nem egészen egy hónappal később azonban, egész pontosan augusztus 21-én a hajó befagyott a jégtáblák közé és innentől kezdve már soha többé nem tudták navigálni.

a magyar doktor

a magyar doktor szorult helyzetben

Az első időkben még annak a veszélye is fennállt, hogy az egymásra magasodó jégtáblák egész egyszerűen összeroppantják a hajótestet. Szerencséjükre azonban hamarosan csökkent a nyomás és a katasztrófa közvetlen lehetősége elmúlt.

A legénység azonban nem lehetett biztos benne, hogy mikor ismétlődnek meg az események, lesz-e olyan pillanat, amikor az elemek játszadozni kezdenek az aprócska és törékeny szerkezettel, s ha az már nem bírja a terhelést: mikor következik be az elkerülhetetlen katasztrófa?

A sors azonban különösen kegyes volt e bátor férfiakkal, nem történt nagyobb baj, de elkezdődött egy közel két évig tartó bizonytalan időszak a messzi északon, távol mindentől.

„Mily’ különös fintora ez a Jóistennek! Megtehetné, hogy szempillantás alatt eltüntet bennünket a föld színéről, de nem teszi, és ez számomra azt jelenti, van még dolgom a világban!” Jegyezte le naplójába Kepes 1872 októberében. És nem is tétlenkedett, hiszen a gyógyításon kívül, lehetőségei szerint, próbált minél több értékes leletet gyűjteni a későbbi kutatások számára, ezért a kies vidéken található minden élőlényből, legyen az növény vagy aprócska állat, mintákat vett és azokat osztályozta is.

De legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a teljes legénység visszatérhessen egyszer szerettei közé, ezért nem csak szederrel etette őket és szigorúan előírta számukra az aszúból és citromléből kevert ital rendszeres napi fogyasztását, hanem minden alkalommal, amikor az időjárás enyhébb volt és a hajó körüli jégmezőt kellően biztonságosnak találta, kényelmes ruhába öltöztette a teljes társaságot és kivezényelte őket egy nagyobb, viszonylag sík területre és mozgást rendelt nekik.

Az elején ez még tetszett az embereknek, de egy idő után roppant unalmasnak találták a gimnasztikát. Egy alkalommal Weyprecht parancsnok szóvá is tette neki, hogy ő ezt nem hajlandó csinálni és mint első tiszt erre nem is kötelezheti senki.

A doktor tudta, hogy most jött el az ő nagy pillanata.

Antét, a hajóácsot megkérte, hogy hozzon le négy használaton kívüli, nagyobb ládikát a fedélzetről, majd azokat nagy gondossággal elhelyezte a hómezőn.  Lerakott egyet, aztán lépett nyolcat és odatett egy másikat. Aztán messzire elgyalogolt, de még pont látótávolságba, és az előbbiekkel szemközt elhelyezte a másik két ládát. Amikor ezzel elkészült kettéosztotta az embereket: Kepessel együtt huszonhárman voltak, mivel a hajógépész már jó ideje betegeskedett, a tüdőbajtól nagyon legyengült, így ő az orvosi kabinban maradt.

Tizenegy fős csapatokat alakított ki úgy, hogy nagyjából alkatilag egyforma legyen a két társaság, majd a kissé már viseltes papírjait használva magyarázni kezdett az embereknek. Azok először csak kényszeredetten figyeltek rá, mert nem sok kedvük volt a dologhoz, fáztak, ráadásul kevéssel előtte kapták meg az aszús adagjukat, ezért inkább álmosak voltak. De aztán egyre türelmetlenebbé váltak, majd elsőre főként az olasz matrózok bíztatni kezdték, hogy fejezze már be a felolvasást és történjen végre valami.

A doktor ekkor elővette labdát és a ládákat képzeletben összekötő hosszabbik vonal közepére helyezte, aztán szájába vette a sípot és egy nagyot fújt bele. A huszonkét ember szinte egyszerre vetette magát a játékszerre és őrült rohangálás kezdődött. Aki gurulás közben megkaparintotta, az gyorsan megfogta és futni kezdett vele, mire Kepes eszeveszett sípolásba kezdett. Ekkor mindenki megállt és a doktorra nézett. Ő gondosan elmagyarázta, hogy a kezet nem szabad használni. Helyeslően bólogattak, így folytatódhatott a játék, egészen addig, amíg valaki újra meg újra kézbe nem vette a labdát.

Kepes az elején még mérgelődött, de aztán visszaemlékezett arra az időre, amikor maga is megismerkedett a futball nevű játékkal és egy kicsit el is mosolyodott. Nem kell siettetni a dolgokat, kialakulnak azok maguktól.

Közel két óra után a doktor határozottan a sípjába fújt. Senki nem értette, hogy mi történt, hiszen mindent úgy csináltak, ahogy mondta. Mára végeztünk, hasítottak a fagyos levegőbe az orvos szavai, holnap folytatás.

Ettől a naptól kezdve egy kicsit könnyebben telt az idő: az olasz matrózok, a személyzet osztrák és horvát tagjai, no meg a norvég kapitány együtt kergették a labdát a magyar hajóorvos vezényletével.

Két hosszú és viszontagságos év után sikerült a Tegetthoff legénységének újra a kontinensre lépnie.

Elling Olaf Carlsen soha többé nem dolgozott utána hajóskapitányként. Vardøben, abban a kis halászfaluban telepedett le, ahol partot értek. Egész életét arra tette fel, hogy megismertesse a környékbeli gyerekeket azzal a csodálatos játékkal, amit a sarkkörön túl, a jégmezőkön, egy magyar orvosnak köszönhetően ismert meg.

A futballal.

A sors úgy rendelte, hogy életében soha nem jutott délebbre, de főként nem a fővárosba, ahol 1885-ben britek segítségével megalapították a Christiania FC nevű futballklubot, amit Norvégia legrégibb egyleteként tartanak számon.

Amikor sok-sok évtizeddel később, egy poros tromsøi padláson, rengeteg kacat között megtaláltak egy fejléces papirost, a helyi levéltár munkatársa, aki egyébként lelkes futballrajongó volt, csodálkozva és döbbenten olvasta a gyönyörűen kivitelezett címer alatt:

Vardø Idtrettsforening alapítva 1875-ben.

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

Alapértelmezett
próza

Az utolsó meccs

spori

Amikor felemelte a zászlót, valami egészen különleges dolog történt, olyan, ami korábban még sohasem, pedig jó ideje rótta már a métereket a vonal mellett. A nyél ugyanis megnyúlt és egyenesen fel, az ég felé tört.

Először neki sem tűnt fel, hiszen az ember nem fölfelé figyel és nézi, hol lesz vége a rúdnak. Nem bizony. Fontos, hogy mindig előre kell tekinteni és kontrollálni, vajon a többi szereplő észrevette-e a jelzést? Arra kiemelten ügyelt, hogy minden írott és íratlan szabályt betartson, mivel nagyon szigorú volt magával szemben. Ha elkezdődik a játék, csak arra koncentrálj! Sok a csábítás, hisz ha kint vagy a természetben, a madárcsicsergés, a tücsökcirpelés könnyen elandalíthat, de mi nem azért küldtünk oda, hogy az élet egyéb szépségeit élvezd. Te szolgálsz! Jutottak eszébe valamikor mesterének szavai és az útravalót folyvást szem előtt is tartotta.

Most is csak az volt furcsa, hogy amikor le akarta engedni a kezét, nem sikerült neki. Nem esett kétségbe, mivel korábban is előfordult vele, hogy a meccs vége felé elnehezedett a karja. Főleg, ha folyamatosan emelgetnie kellett az állandó lesek miatt. Ilyenkor egyébként is bosszús volt, mert nem tartotta sokra azokat a csapatokat, akik erre játszottak. Ez csak egy technika, mechanikus az egész. Hol van itt a játék lényege? Dühöngött. Amikor még fiatalabb volt, másként gondolta, mert szerette, ha ő volt a középpontban, a történésék közvetlen közelében és ilyenkor még azt is elviselte, ha folyamatosan szidták. Az idő múlásával már nem voltak ilyen ambíciói: néha magának sem vallotta be, hogy sokszor csak meg akarta úszni az egészet. Megöregedtem?

Megpróbálta újra letenni a zászlót, de nem ment. Beakadt egy ágba? Tette fel a kérdést, de azonnal el is hessegette a gondolatot. Ugyan már!

Ekkor nézett fel először.

Amit látott meglepte, de egy pár pillanat múlva mégis teljesen természetesnek találta az egészet. A nyél ugyanis annyira megnyúlt, hogy a kezdeti vastagsága egy kis idő múlva fogyni kezdett, majd szinte el is tűnt, de igazából mégsem, mert fent a magasban már csak egy nagyon vékony ezüstszálnak tetszett, ami végül belefúródott a napba. A végén lengedező aprócska kockás szövetdarab még éppen kikandikált az aranysárga korongból. Még szerencse, hogy sárga és piros, így legalább látszik belőle valami. Gondolta. Azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha elengedné? De nem szerette volna ezt a tökéletes látványt elrontani azzal, hogy esetleg az egész visszazuhan a földre. Másrészt, amikor egy aprócskát lazítani próbált a fogáson, azt vette észre, hogy az nem enged. A zászló és a keze eggyé vált, amikor közelebbről szemügyre vette, olybá tűnt mintha nem is két önálló dologról lenne szó. Nem egy tárgyról és a testének egy részéről, hanem valami köztes állapotról. Az ujjai eltűntek, a karja feketéllett és kemény, gumiszerű anyaggá alakult, míg a zászló nyelén, ami bőrszínű volt és áttetsző, látni lehetett az erek halvány rózsaszín útvonalát.

A külvilág zajai rég nem hallatszottak már. Olyan csend volt, hogy a saját szívverése dobpergésnek hatott. Amikor újra körbetekintett, egyáltalán nem látta sem a játékosokat, sem az aprócska korlátra támaszkodó nézőket. Nem is olyan volt a kép, mintha egy futballpályán lett volna. A klubház és a büfé folyékony masszaként hatott, a domináns zöld színt felváltotta a vörös és a narancs furcsa keveréke, haragos és kissé rémisztő tónusban. Furcsa formátlan figurák jelentek meg mellette, akik némán táncoltak, mozdulataik egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek, végül amilyen hirtelen bukkantak elő, olyan meglepetésszerűen el is tűntek.

A lábai gyökeret eresztettek és mélyen belehatoltak a földbe, de olyan erősen, hogy már meg sem tudott mozdulni. Ő ennek ellenére egyre kellemesebben érezte magát.

Boldog vagyok. Mondta és elmosolyodott.

Alapértelmezett
próza

Néztem, ahogy a vulkán mögött lement a nap

 

A child at an orphanage for children who have lost their parents in the civil war. Zaragoza, El Salvador. 1982 © M.Kobayashi/Exile Images

Manlio Peralta Cea azon a vasárnapon is korán kelt. Meg akarta előzni a lassan felkelő napot, hogy halászhálói még a csípős hajnal vége előtt a vízben feszüljenek. Furcsa színe volt ilyenkor az Ilopango-tónak. Szinte vöröslött és ez bizony jót jelentett, mert az öregek szerint ekkor volt a legnagyobb esély egy kiadós tilápia fogásra.

Manlio akkor kezdett bele a halászatba, amikor hosszú évek után kénytelen volt visszatérni szülőfalujába.

***

A két kishúga még szinte ki se látszottak a földből, amikor szüleikkel együtt elindultak a hondurasi La Ceiba melletti banánültetvényre. Sok salvadori nincstelen vágott neki akkor az ismeretlennek. Olyan hírek jöttek a szomszédból, hogy a fákon rothad a banán, mert híján vannak a dolgos kezeknek, így aztán Horácio Peralta sem gondolkodott sokáig, összepakolta a családját és északkeletnek vették az irányt. Nem sok mindent kellett hátrahagyni, az ócska kis házikójukat azért alaposan bezárták és megkérték az öreg Francisco Masferrert, nézzen már rá néha, nehogy valami rosszéletű azt a keveset is elvigye. ’Vissza fogung jönni!’ – jelentette ki határozottan Horacio, de talán maga sem gondolta komolyan, a felesége közben megszorította a kezét. Manlio, Jacinta és Claribel mit sem törődött ezzel, izgatottan pattantak fel az ócska kordéra, amin utána napokig bolyongtak, míg el nem érték a hondurasi határt. Onnan aztán már egy rozoga kisbusszal vitték őket tovább a munkaközvetítők, egészen az ültetvénytől egy kilométerre fekvő szálláshelyre.

Manlio tizenöt éves volt, amikor Hondurasba érkeztek. Jacinta öt múlt, Claribel pedig alig töltötte be a hármat. Mialatt a szüleik az ültetvényen dolgoztak, a fiúcska és Jacinta egy rosszul összeeszkábált, rozoga épületbe járt iskolába, ahol önjelölt, de annál lelkesebb salvadori fiatalok tanították őket spanyol nyelvre, matematikára és történelemre. A többi tárgyra nem nagyon ügyeltek, úgy voltak vele, azok haszontalan dolgok egy hamarosan az ültetvényen banánt szedő parasztgyerek számára. Arra azért figyeltek, hogy senki ne felejtse el honnan jött, ezért az első óra előtt, közvetlenül a napindító ima után kipirult arccal énekelték el együtt a himnuszt, aztán elmormoltak még egy imát Rivera Carballo elnök lelki üdvére.

Claribel ebből semmit nem vett észre, mivel napközben önfeledten játszott a szálláshely közepén lévő hatalmas téren, a többi hasonló korú kicsivel.

Manliót igazából nem érdekelte az iskola. Szerencséjére olyan jó adottsággal áldotta meg a sors, hogy elegendő volt egy kicsit figyelnie és már minden a fejében volt. Számára azonban csak a futball létezett. Alig várta, hogy vége legyen a tanításnak, már indult is a többi fiúval a döngölt földes pályára játszani. Galdívia úr, aki napközben a matematikát okította, felügyelte a játékot és próbált a fiúknak edzőként magyarázni. Kettéosztotta a társaságot, az egyik csapat lett az FAS, a másik pedig az Águila és már kezdődhetett is a játék. Manlio kitűnt ügyességével és mivel a vakvéletlen az elején az Águila csapatába sorolta, ők nyertek szinte minden alkalommal. Galdívia úr, egyébként maga is futballozott még Salvadorban, az Once Municipal kölyökcsapataiban végigjárta a ranglétrát, de ifista korában az Atlante ellen elszakadt a térdszalagja, aztán a felépülés után már csak a barátaival járt el játszani Ahuachapánban.

Galdívia úr később aztán kitalálta, hogy a legügyesebb srácokból kialakít egy csapatot, akik aztán Club Deportivo Salvador néven elindultak az Atlántida megyei bajnokság legalsóbb osztályában. Gyorsan jöttek a sikerek. A hondurasiakat meglepte az új rivális szervezettsége és valljuk be, sok helyen csak azért indítottak csapatot a bajnokságban, hogy a szomszédos település kárörvendését megelőzzék. ’Mi van? Tizenegy fiút sem tudtok összeszedni?’ – mondták egyszer El Porvenirben, az ott vendégeskedő El Pino-i polgármesternek és mit ad isten, két héttel később már a Sporting El Pino csapatát is beszuszakolták a ligába. Igaz, két olyan fiú is játszott, akik csak az igazolás szerint voltak tizenhat évesek, a valóságban még a tizenegyet is alig töltötték be, így nem csoda, hogy 28-0-ra kaptak ki az Unióntól Yarucában.

A Club Deportivo Salvadort ez mit sem zavarta. Manlio Peralta Cea vezérletével sorra nyerte a bajnokságokat. Az ötöd- és negyedosztályt még kizárólag salvadori játékosokkal játszották végig, Manlio pedig előbb harminchárom, majd negyven góllal lett a legjobb mesterlövész. A meccseiken azonban egyre nagyobb lett az ellenségeskedés. Egyre többen adtak hangot annak a véleményüknek, hogy végtére is, ez a hondurasi futball bajnokság. Mit keresnek itt ezek az ágrólszakadtak? Egyesek odáig merészkedtek, hogy mondvacsinált okokból óvást nyújtottak be a Club Deportivo szinte minden meccse után. Az Atlántida megyei szövetség azonban soha nem talált semmilyen szabályelleneset.

A harmadik ligában úgy döntött a csapat, hogy a hőzöngőket azzal csillapítja le, ha hondurasi játékosokat is maga közé fogad. Jöttek is remek futballisták még a szomszédos Colón és Yoro megyékből is. A Club Deportivo Salvador tovább szárnyalt, mindössze három döntetlennel és egy vereséggel zárta a szezont és jutott fel a második osztályba. Azt az egy meccset is csak azért vesztették el, mert a tocoai Boca Junior elleni derbire nem értek oda, mivel az odavezető országúton súlyos baleset történt. A többi csapat meg addig erősködött, míg a hazaiaknak ítélték a győzelemért járó két pontot. Ebben a szezonban esett meg az a csoda, ami azóta sohasem, hogy a hivatalban lévő salvadori szövetségi kapitánya, a chilei Carrasco Vivanco, engedve az újságok hosszas unszolásának, személyesen nézett meg egy hondurasi alsóbb osztályú meccset, kifejezetten Manlio Peralta Cea játékáért. Nem is kellett csalódnia, mert a Deportivo Manlio mesterhármasával nyert az Atletico Bahia vendégeként 5-0-ra.

A következő évben azonban nem várt segítséget kaptak az elégedetlenkedők. A magukat Igazi Hondurasnak nevező hazafias csoport ugyanis petíciót kezdeményezett a külföldi munkavállalók, így a futballisták jogainak korlátozása mellett, ami kormánykörökben is támogatásra talált. Az Igazi Honduras egyébként a Honduras Az Életünk elégedetlen kisebbségi frakciójából jött létre, amikor a vezetés nem állt kellően a Salvador elleni politika pártjára. A megfelelni vágyó helyi hivatalnokok aztán mindent meg is tettek annak érdekében, hogy megfeleljenek az országban egyre jobban uralkodó hangulatnak, így például a már csak a csapat edzőjeként dolgozó Galdívia urat koholt vádakkal bebörtönözték. A számlájára írtak ugyanis egy sok évvel ezelőtti tragikus halálesetet, ami egy ahuachapáni iskolás táborban történt.

A Club Deportivo Salvador pedig összeomlott a nagy nyomás alatt, amihez az is hozzájárult, hogy az év tavaszán meghalt Horácio Peralta, aminek következtében Manlio búskomorrá vált. Sokat betegeskedett és salvadoriként nem kapott kellő ellátást a kórházban, ami végzetesnek bizonyult. Manlio az edzésekre eljárt ugyan, de semmilyen örömét nem látta már a játékban és ez a hangulat lassan az egész csapatra átragadt. Aztán arra hivatkozott, hogy gondoskodnia kell az édesanyjáról, meg a két húgáról és egyre többször mondta le a bajnoki meccseket is.

A Trujillo FC elleni mérkőzésen is csak árnyéka volt a korábban szárnyaló önmagának. Szinte a kezdőkört sem hagyta el és amint megkapta a labdát, egyből szabadulni próbált tőle. Társai tanácstalanul néztek egymásra, majd maguk elé, a trujillói zöld gyepre. Az ellenfél középhátvédje, nevezetesen Javier Abril Euceda azonban nem elégedett meg ennyivel. Folyamatosan Manlio mellé állt és csak úgy, hogy azt senki más meg ne hallja, válogatott sértéseket vágott a fejéhez. Manlio összeszorította a fogát és tűrt. Csak akkor nézet Eucedára szúrós szemekkel, amikor az apja halálát emlegette neki és mocskos salvadorinak nevezte.

Manlio soha többé nem lépett pályára.

A klub végül éppen bent maradt a második osztályban, de a bomlás már végképp elindult. Egyre többen hagyták el a csapatot. Egyeseket elcsábítottak a nagyobb hondurasi csapatok, de voltak köztük olyanok is, akik mexikói ajánlatot kaptak és fogadtak el. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, a hondurasi kormány az egyre elégedetlenebb tömegek leállítására földosztásba kezdett, ami teljességgel ellehetetlenítette a salvadoriakat, akik tömegesen tértek haza. Így tett Manlio Peralta Cea is, aki huszonegy évesen, immár családfőként úgy döntött, menni kell.

A Club Deportivo Salvador ebben a pillanatban szűnt meg végképp.

***

Manlio miután végzett a hálókkal, hazament, megmosakodott majd felvette ünneplő ruháját és elment a reggeli misére. Escalantéban a férfiak számára reggel kilenckor celebrálta Trigueros atya az istentiszteletet, hogy aztán mindenki elvonulhasson ebédig a Calle Principalon lévő takaros kis kocsmába megbeszélni a világ dolgait. Itt aztán gyorsan Manlio került a középpontba, mindenki arra kérte, mesélje már el, miként hódította meg a hondurasi futballpályákat.

Ez a nap azonban más volt mint a többi. A férfiak nem mentek a Calle Principalra, hanem a mise után azonnal buszra ültek és a fővárosba indultak. A válogatott Honduras ellen játszott mérkőzést, mégpedig a világbajnoki selejtező visszavágóját. Az első összecsapáson 1-0 lett az eredmény Tegucigalpában, így mindenképpen nyerni kellett, hogy életben maradjon a remény, a La Selecta kijusson Mexikóba. Mindenkinek ott volt a helye az Estadio Nacional Flor Blancában, így még az öreg Francisco Masferrer is a buszon szorongott, pedig már elmúlt nyolcvan.

A stadion környéke zsúfolásig megtelt, az emberek kis csoportba verődve skandáltak hazafias rigmusokat, amikben nem egyszer tették gúny tárgyává a hondurasiakat. Sokan voltak közöttük, akik az elmúlt éveket a szomszéd ország banánültetvényein töltötték és nem olyan rég kellett, szinte menekülve eliszkolniuk. Forrt az indulat mindenkiben, amit csak tetézett, hogy maga Sánchez Hernández államfő intézett lelkesítő szózatot a nemzethez, nem sokkal a mérkőzés előtt a rádióban.

Manlio gyors léptekkel közelített a bejárathoz, amikor először Galdívia urat vélte felfedezni a tömegben, de hiába kiáltott utána, hangját elnyomta a sokaság. Aztán valamilyen megfontolásból kivált a menetből és arrafelé tartott, ahol hondurasiakat vélt felfedezni a messzeségből. Nem voltak sokan, az ottani rádió és az újságok arra kérték az embereket, hogy ne utazzanak Salvadorba. Páran azonban ennek ellenére útra keltek, de próbáltak észrevétlenek maradni a tömegben. Manlio azonban kiszúrta a csoportot jellegzetes trujillói akcentusuk alapján. Kicsit közelebb lépett hozzájuk és akkor vette észre az ismerős arcot. Először nem tudta mitévő legyen, majd határozottan elindult és a belső zsebében megbújó kést háromszor beledöfte a férfiba. Egy pillanat alatt történt minden, szinte észrevétlenül.

A társaság csak arra lett figyelmes, hogy Javier Abril Euceda arca valószínűtlenül eltorzul, majd elvágódik az utca kövén.

guerrilla

Alapértelmezett