próza, történelem

Ötvenhat

a fal

Minden áldott nap ugyanaz a történet. Az iskola után, mihelyst hazaért, azonnal felhúzta a már lyukasra koptatott fűzős cipőjét, azt, amelyiket csak ilyen alkalmakkor használt, aztán előkereste a szekrényből a labdát. A hosszú, gangos folyosón már futott, szaporán szedte a lábait a lépcsőkön, a harmadik emeleten laktak, egyszer megszámolta, összesen negyvennyolc lépcsőfok vezetett az udvarig, aztán lent balra fordult. Hirtelen mozdulattal nyitotta ki a hatalmas, nehéz fából készült bejárati kaput, a kilincs persze mindig akadt egy kicsit, de ez sem tudta megakadályozni, hogy végre kijusson az utcára.

Ne maradj soká! Krumplistészta lesz vacsorára, a kedvenced.

Két sarkot kellett még megtennie. Biccentett a trafikból kikukucskáló férfinak, ahogy minden alkalommal, aki szokás szerint kedvesen visszamosolygott rá. Odamész? – kérdezte a boltos úgy, mint aki nem tudja előre a választ, pedig tudta. Vigyázz magadra! – tette hozzá sejtelmesen. Ő nem felelt, csak ment tovább. Miért mondta ezt? – tűnődött el egy pillanatra, de aztán nem foglalkozott vele. A fodrászat előtt megállt egy percre. Benézett az üzletbe, tekintetével a fiatal tanulólányt kereste, akibe szerelmes volt. Reménytelenül. Pár hónappal ezelőtt, amikor az anyja lehozta hajat vágatni, amit nem szeretett, mert csak egy öreg mester dolgozott ott, aki rengeteg, förtelmes pacsulit fújt magára, de még így sem tudta elnyomni az izzadságának bűzét, így mindig a hányinger kerülgette, amikor hosszan és akkurátusan a fején babrált, csoda történt. Ma ő foglalkozik veled! – mondta határozottan az öreg, majd rámutatott egy lányra, aki nem lehetett sokkal több mint tizenhét és éppen a hátsó traktusból lépett elő. Még iskolába jár, de ügyes keze van. Gyakorolnia kell. – folytatta. Ő pedig egy pillanat alatt elveszett a lány zöldeskék szemébe és legszívesebben azonnal megérintette volna kontyba fogott szőke haját. Tizenhat évesen az ember őszintén és tisztán szeret, úgy, ahogy utána már sosem.

Zsuzsi azonban nem volt sehol. A mester is idegesen járt föl s alá és amikor észrevette őt, szúrós szemmel jelezte: menj innen!

Az udvar üres volt. Ez egyáltalán nem volt meglepő, mert általában így szokott lenni. Pont ezért szeretett idejárni. Az egyedüllét vonzotta, a szabadság, hogy nem kell senkire sem figyelni, hogy azt csinálhat, amit akar. Hogy csinálhatja azt, amit akar.

Amikor az apja nem jött haza a frontról a többiekkel, akikkel együtt vitték el ’43-ban, napokig nem jött ki a szobájából. Csak ült a kisszéken és fogta azt a labdát, amivel együtt játszottak estig, miután hazajött a gyárból és megette az ebédjét.

Egy MTK-SZAC meccsen a második félidő vége felé egy hosszú keresztlabda lecsúszott a szentlőrinci fedezet lábáról és a nézőtéren landolt. Vesztésre álltak, így aztán nagyon sietős volt a hazaiaknak, nem várták meg, amíg visszakerül a tribünről a pályára, ráadásul hirtelen előkerült egy másik játékszer is. A nagy zűrzavarban mindenki megfeledkezett a labdáról. Az apja fogta meg. Próbálta visszaadni, de nem foglalkoztak vele. A meccs végén kereste a szertárost, de nem találta. Jobb híján hazavitte.

a labda

Csak két éves volt, amikor elment, így ez a labda jelentette az apját. Amikor iskolás lett, minden nap elment az üres udvarra és a falra festett kapura rugdalt. Közben sírt. Valamikor hangosan, valamikor csendben, magába fojtva. Sokszor a könnyei és a verejték teljesen összemaszatolta a poros arcát, csípte a szemét a könny, de nem hagyta abba. Csak rúgta és rúgta, egyre dühösebben. Belsővel, külsővel, teli rüszttel, csőrrel. Sosem fáradt el.

Bumm-bumm-bumm.

Csupán ennyit lehetett hallani. A szomszéd ház lakói pedig nem tettek mást, csak figyelték. Senkinek egy rossz szava nem volt, pedig nem is sejtették, hogy miért történik mindez. Egyszer, de tényleg csak egyszer véletlenül átrúgta a labdát a téglafal felett. Megállt, nem tudta mitévő legyen. Nem mert szólni. Tekintetével azt kereste, hogyan tudna átmászni. De ekkor hirtelen a labda visszarepült. Kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan ívben. Úgy, ahogy nem lehet megrúgni.

Elmosolyodott. Talán először, amióta odajárt.

Most is elkezdte a rugdosást. Kezdetben csak piciket passzolt bemelegítésként. Pár éve már egyáltalán nem sírt, de végtelenül szomorú volt, amikor először letette a labdát a földre. Most is. Egy, kettő, három. Megnyugodott. Hirtelen furcsa hangra lett figyelmes. A távolból jött, de nem tudta beazonosítani, hogy mi lehet. monoton dübörgésnek tetszett, belehasított a délutáni csendbe, ami annyira jó volt. Közben egyre jobban belelendült és egy másodpercre sem hagyta abba, mintha ez a különös zörej arra inspirálta volna, hogy még többet és még többet rúgja neki a labdát a falnak.

Bumm-bumm-bumm.

A hangok is mind erősebbek lettek, teljesen elnyomták a labda puffanásait, olyan volt mintha egy dobot ütnének, valószínűtlen gyorsasággal, szinte már eszelősen. Megfájdult a feje, abbahagyta a játékot, hóna alá kapta a labdát és kiment az utcára. Amikor körülnézett, semmit sem látott, a hang is eltűnt az aprócska utcák sűrűjében. Már majdnem visszament a grundra, amikor éles nyikorgást hallott és újra felzúgott a dübörgés.

Ekkor fordult be a sarkon egy szovjet tank. Amikor észrevette az út közepén álldogáló fiút, megállt, kicsit tanácstalannak tűnt. Felberregett a motor, de a gép nem mozdult, talán csak el akarta ijeszteni, ő azonban nem tágított. Megint a gázra léptek, de nem történt semmi. A tank teteje kinyílt és egy fej bukkant elő. Igyí damoj! – harsogta az usánkás katona úgy, hogy zengett az egész utca. Ő azonban nem mozdult, majd szépen lassan lerakta a labdát a földre. Tü nye szlusajes? – üvöltötte most már türelmetlenül a katona. Igyí damoj!

Kettőt vagy hármat hátralépett. Hallotta, amint kibiztosítják a fegyvert, de nem törődött vele, csak a cipője orrát és a labdát nézte. Magában számolni kezdett, becsukta a szemét, nekifutott és teljes erőből megrúgta a labdát. A kurva anyátok! – ordította, éppen akkor, amikor a csukája nekicsattant a bőrnek, ott, ahol a varrás tartotta, pontosan úgy, ahogy milliószor megtette az üres udvarban. Nem lehetett megállapítani, hogy mi szólt nagyobbat? A rúgás vagy amikor elsült a puska? A labda repült és repült, aztán pontosan a katona álcsúcsát találta el, aki eszméletlenül esett vissza tankba.

A labda pattogott párat aztán mintha egy láthatatlan kéz irányította volna, visszagurult a kövön fekvő fiú elnyúló, élettelen testéhez és megpihent mellette.

Aztán hosszú csend lett.

a tank

Alapértelmezett
életkép

Győrújbarát, Isztambul

alvó sárkány

Javi Garcia rövid passza után Hamann készítette le a bőrt Smicernek, aki egy kicsit állított rajta, aztán a tizenegyespont képzeletbeli meghosszabbításától picit jobbra, úgy huszonöt méterről, talán kissé ütemtelenül keresztbe visszalőtte azt a bal alsó sarokra. A megoldás meglephette Didát, ráadásul takarásból jött a löket, így hiába vetődött jól, az apró késedelem végzetessé vált és a bőrkesztyű hegyét érintve a labda megpihent a sarokban. Miután a cseh szélső felfogta, hogy a kísérlete sikerült, örömében sután és megismételhetetlen mozdulattal bokszolt a levegőbe. Úgy, ahogy azt csak archív felvételeken látni, mert akkor még nem tanult és begyakorolt mozdulat volt a körítés. Gerard fejese után nem sokkal történt mindez azon az isztambuli éjszakán, a második félidő elején. 0-3 után hirtelen 2-3 lett. A gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet. A liverpooli fanatikusok által meggyújtott görögtüzek fényében pedig mint egy álomkép, a Bajnokok Ligája trófea sziluettje rajzolódott ki.

És a csoda nem sokkal később valósággá vált.

***

ebből remek közvetítőállást lehetne csinálni

A második félidő hatodik percében Ladiszlaidesz Péter egy szögletet követően tetszetős gólt ért el. A büntetőterületen belülről talán kicsit ütemtelenül lőtte vissza a balról érkező kornert, ami meglephette Tüskét, aki tehetetlenül figyelte az előtte elsuhanó pettyest. A csapat többi tagja közül a távolabb lévők is hatalmas sprintet kivágva rohantak társukhoz ünnepelni. A szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet, a gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a valahol a közelben, a gallyak égetésére emelt máglyából felszálló füst szaga mellett hirtelen mint egy könnyű fuvallatot, az egyenlítés lehetőségét is érezni lehetett a levegőben. Történt, hogy nem sokkal korábban Tóth Máté is gólt rúgott, így a lefutottnak hitt csata egyszer csak ismét élessé vált, a 0-3-mal forduló Győrújbarát 2-3-ra közelített a Jánossomorjához és majd’ harminc perccel a vége előtt még a továbbjutás sem tűnt elérhetetlennek.

Nem túlzás, az maga lett volna a csoda.

***

jános!

Ha az ember kellően öreg már mint én és legalább a fél életét a futball bűvkörében töltötte, előbb vagy utóbb el fog jönni számára az az idő, amikor az úgynevezett csúcsfoci egyszerre érdektelenné válik. Nincs ebben semmi különleges. A tematikus tévék ma már azzal próbálják kitölteni a műsoridőt, hogy a nagyok mellett a kevésbé attraktív ligák közvetítési jogait is megszerezik, így aztán egyáltalán nem nagy kunszt a belga, a lengyel vagy esetleg a skót bajnokság kiesési rangadóját is élő egyenesben, magyar kommentárral megnézni. Hozzáteszem, hogy eközben a BigFour (angol, német, olasz, spanyol pontvadászat) meccsei a tömegesedés miatt szintén fogyaszthatatlan masszává szelídültek. Kivételek mindig vannak, de akkor is.

Így aztán nincs más hátra mint visszatérni az élő derbik varázsához és ott is messze a legjobb választás egy alacsonyabb osztályú összecsapás.

Vitán felül áll, hogy az igazi hab a tortán egy vérbeli kupameccs.

alfa holdbázis

A győrújbaráti futballpálya maga a kettősség: a múlt és a jelen egyaránt jelen van benne. Jó harminc évvel ezelőtt én is rohangáltam rajta párszor. Szép fekete dresszem volt, rajta büszkén viseltem a vörös csillaggal megspékelt, a nemzeti színeket is magában rejtő labdás címert JT felirattal. Különleges hely volt ez számomra, mert itt még az átlagosnál is jobban próbáltam láthatatlanná válni, mivel apám volt akkor éppen a tanácselnök és bizony nem lett volna szerencsés, ha ez a mellékes információ nyilvánosságot kap. Szerették a falubeliek, de valószínűleg még neki sem bocsátották volna meg, ha éles helyzetben rosszul húzok be egy lest. Józsikám! Mit csinált ez a gyerek?

A gyep most állítólag jobb, ráadásul van már öntözőrendszer is, amit fúrt kút táplál és a mostani meccsnapon is déltől locsoltak.

Ami régen biztosan nem volt, az a kerítés, így már nem a kezdősípszó után szedi a jegyet az arra illetékes a korlátnál álldogálóktól, hanem a belépésnél fizetni kell, méghozzá ötszáz forintot, így a büdzsé azonnal másfél sörre valóval csökken, ráadásul a romantikus fíling is csökken.

A csepp arénát több oldalról is kukoricaföldek veszik körbe, a távolabbi kapu mögött azonban érdekes látvány tárul a szemlélődő elé. Felvonulási épületnek látszó konténerek állnak a semmiben, mellette sitt halom rontja el az egyébként csodás panorámát, a messzi távolban felsejlő pannonhalmi apátsággal. Aztán egy félig kész, bepucolatlan és ablaktalan, de újszerű valami kontúrjai tűnnek elő. Mint később kiderül egy istálló és valóban! Két ló kergeti egymást egy búsan szunyókáló markoló körül.

Látod ezt a hányadékot? Kérdezi rögtön a köszönés után Jani bácsi a rendező. Először nem tudtam mire vélni, hogy miért jön oda hozzám húsz perccel a kezdés előtt, amikor elfoglaltam a megfigyelői pozíciómat a kispadok mögött. Lehet, hogy akkreditálnom kellett volna? Hasított belém a gondolat és gyorsan a táskám mélyébe rejtettem a fényképezőmet és semleges arccal vártam a végzetemet. Tévedtem mint annyiszor. Csak beszélgetni volt kedve és vélhetően megörült az ismeretlen ábrázatomnak. Így aztán gyorsan megtudom, hogy itt házak fognak épülni. Tudod ki akar itt lakni? – kérdezi a bajusza alatt és közben szinte kacsint. Talán aki szereti a focit – próbálkozom. Legyint és igazából nem tudom meg a titkot. Aztán szó esik szlovák rendszámú kocsikról, meg ÁFA csalásról, fennhéjázásról és irigységről. Aztán egy groteszk jelenet tanúja lehettem. Az ingatlan tulajdonosa, aki egyébként iratokkal a kezében folyamatosan telefonált miközben megállás nélkül sétált, hirtelen beült a fekete Mercedesébe és a senki földjén ment vele vagy tíz métert, kiszállt. Utána pedig folytatta a telefonálást.

A meccs kezdetére aztán eltűnt. Ugyanúgy mint Jani bácsi, aki egy ’Dolgozni is kell!’ felütést követően visszaballagott a másik oldalra. Oda, ahol tényleg voltak nézők.

Emlékezett apámra és ez jólesett.

akkor milyen koreó is lesz?

A söntés az emeletráépítéssel felturbózott klubház mellett van. Ez biztosan így volt régen is, mert erre határozottan emlékszem. Onnan közvetlen és remek rálátás nyílik a játéktérre. Logikus választás, hogy a hazai kemények itt alakították ki törzshelyüket, amit egyébként egy szolidan elegáns molinóval deklaráltak is: B-közép Győrújbarát – szól a rideg, de pontos felirat. Miközben lassan csordogált a meccs, folyamatosan bizonytalanodtam el, hogy ki is igazából ez a tíz-tizenkét ember? Valódi fanatikus, aki idegenbe is elkíséri a csapatot? Esetleg szimpla trollok, akik felültek egy bulivonatra és ennek kreáltak egy kevéssé szokványos keretet? A kérdés nyitva maradt. A hangulatot megcsinálták, a kimérés biztosan jól jár velük és ezen a szinten kizárt, hogy a szövetség pénzbírsággal tegye lehetetlenné a klubok anyagi helyzetét a helytelen viselkedés és a nem píszí rigmusok miatt.

Jól szólt a ’Hülye bíró!’, a ’Mocskos csalók!’ meg az ’Egyszerűen senkik vagytok, hej-hej!’ is. A kedvencem mégis a ’Győrújbarát! Győrújbarát! Hej-hej!’ lett, mert ezt az egyébként tíz szótagos mondókát valamiért mindig hét-nyolc ütemre akarták elhadarni. Bárki kipróbálhatja: nem fog menni. Némi hiányérzetem azért maradt bennem, mert egy jó kis pályára berohanás, esetleg a játékvezető spori megkergetésével fűszerezve, kimaradt a mókából.

P1070211

peace, love and happy net

Érdekes volt látni, hogy az egyébként békés hangulat milyen gyorsan csap át agresszióba. Akár a pályán, akár azon kívül is. No nem kell nagy dolgokra gondolni, ráadásul roppant hamar lenyugodtak a kedélyek. Olybá tűnt, hogy ezt mindenki a show normál részének tekinti, de nem veszi véresen komolyan. Az első félidő derekán például volt egy kis huzakodás a labda megszerzéséért két játékos között. A szokásos oda-vissza mezrángatással indult az eset, ami azonban érdekes gellert kapott azzal, hogy a hazai spíler erőteljesen belekönyökölt az ellen arcába. Higgyétek el! Nem tupírozom fel a jelenetet feleslegesen, mert előttem történt az eset, iszonyú kemény csapás volt, aminek a hangjától rosszul éreztem magam. A fetrengés, meg némi emberkedés jött is utána, ahogy kell, de aztán nyugi lett. Igazából a sértett sem volt morcos sokáig. Megrázta a fejét és a sárga lapok kiosztása után ment tovább minden. Én a magam részéről biztos voltam egy rövid időn belüli törlesztésben, de semmi.

a mosoni mágus gondolatai fogságában

A pozitív hangulatot az is fokozta, hogy mindkét oldalon nagyon megengedőek voltak a rossz megoldások kapcsán, illetve egy-egy alapjáték sikeres elvégzését is hangos dicséret követte. A vendégeket irányító szakember ebben különösen élen járt. A második félidő végére behozott egy fiatal srácot a balszélre. A kisgyerek kábé negyven kiló lehetett és az is biztos, hogy egy gramm felesleges zsír nem volt rajta. A kiválasztásánál vélhetően a gyorsaság volt a döntő, mert abban nem volt hiba. Ellenben az volt a fixa ideája, hogy a hosszan elé löbbölt labdával úgy tud a leggyorsabban kapura fordulni, hogy abba nagyot belerúg az oldalvonal irányába aztán rárajtol. Régi igazság a fociban, hogy a bogyó mindenkinél gyorsabb. Nála is az volt, a fizikát neki sem sikerült legyőznie, így az akciók vége rendszerint kétségbeesett, de látványos becsúszás lett, majd bedobás az ellenfélnek. ’Jók a megugrásaid, Rajmi! Csak így tovább!’ – szólt a szakmai konzekvencia a pad felől a „Sörgyári capriccio”-ból megelevenedő Pepin bácsiba oltott Ferguson szájából. Vekerdy professzor minden bizonnyal dicsérte volna a módszert, de mi talán közelebb kerültünk a magyarfoci generális bajának gyökereihez.

***

nyitva van a…

A második baráti gól után relatív nagy nyomás alá került a jánossomorjai csapat, de csak meddő próbálkozásokra tellett a hazaiaktól. A dèjavu sem folytatódott, a Győrújbarát nem kapott büntetőt, hogy egalizálhasson mint tizenegy éve a Liverpool. A hazai ultrák persze több ilyen lehetőséget is láttak, amit én inkább betudok az elfogyasztott alkohol mennyiségének mint a valóság helyes érzékelésének.

Aztán persze a semmiből beütött a katasztrófa egy középtávoli szabadrúgás képében, ami magpattant a blokkolni szándékozó védőn és védhetetlenül pattant a labda a kapuba.

2-4. Innen már nem volt visszaút, a mese nem folytatódott, a kellemes győrújbaráti nyárestén nem játszották újra a 2005-ös BL-döntőt, továbbment a megye egyes csapat az eggyel lejjebb vitézkedő ellenfelével szemben.

A távozó vendégdrukkerek azt tudakolták, hogy miként jutnak leggyorsabban Gyirmótra. A bohócliga renoméját nem lehet eléggé amortizálni… Egy ilyen tartalmas sportélmény után is vannak komoly emberek, akik számára esemény az aktuális Fradi meccs utolsó harminc percét elcsípni.

Nincs jövő.

a lenyugvó napnak is van ereje

***

Jegyzőkönyv

Magyar Kupa, megyei 3. forduló

Győrújbarát – Jánossomorja 2-4 (0-3)

Győrújbarát: Koncz – Dobó (65’ Kolontári), Pék, Gáspár, Mészáros – Boros, Tóth M. – Ladiszlaidesz – Paár, Glázer, Váczi (szünetben Varga Cs.).

Jánossomorja: Tüske – György, Tóth K., Gaál, Horváth T. – Cseri, Menyhárt Kiss A., (61’ Horváth R.) – Tóth K. – Maidics (68’ Bánfalvi), Rácz.

Góllövők: 6’ Cseri 0-1, 15’ Cseri 0-2, 39’ Tóth K. 0-3, 47’ Tóth M. 1-3, 51’ Ladiszlaidesz 2-3, 81’ Pék (öngól) 2-4

áldás rája

Alapértelmezett
próza

Ösztönlények

 

charlton1

nem láttam senkit, nem látok semmit

Körülbelül a huszadik percig nem történt semmi érdekes.

Szép, késő tavaszi vasárnap délután volt, lassan csörgedeztek a percek. A drukkerek is úgy lehettek vele: ezért most nem érdemes otthagyni a kiskertet vagy lemondani egy randit az imádott nővel, így aztán éppen csak lézengtek az ütött-kopott lelátón a népek.

Három forduló volt hátra. Már nem léphettek feljebb, az ellenfél meg biztosan nem esett ki ebben a szezonban. Majd a következőben! Röhögtek a heti utolsó edzésen, amikor a Mester már csak harminc perc cicázást, utána meg félórás egymás elleni csatát mert beiktatni a programba. Többen így is döbbenten néztek rá: csak nem gondolja, hogy péntek délután bohóckodni fognak?

Középső védőt játszott. Nem ez volt az igazi posztja, inkább védekező középpályásként szeretett pályán lenni, mert akkor volt esélye arra is, hogy néha-néha átruccanjon az ellenfél térfelére. A Mester azonban roppant szigorú volt. Mármint abban az értelemben, hogy a megálmodott taktikához, amit egyébként következetesen játékrendszernek hívott, és annak minden egyes eleméhez a végletekig ragaszkodott. Az egyik ilyen sarkalatos pont volt, hogy a centerhalf, ezt a kifejezést is imádta használni, bár a fiatalok közül páran nem is értették, hogy mit beszél, nem lépheti át a felezőt egészen addig, amíg nem szól neki külön.

Egyszer, évekkel ezelőtt igazolt a csapat egy rutinosabb védőt, aki talán a második tréningen megkérdezte tőle, hogy miért van ez így? A Mester hosszasan gondolkozott, aztán belekezdett egy végeláthatatlan monológba, amiben volt szó háborús történetekről, meg a növények szaporodásáról, aztán egy nőről, akit majdnem feleségül vett, no meg a horoszkópok és hasonló földön túli dolgok hasznosságáról, de legfőképp arról, hogy a fiatalok mennyire nem tisztelik már az időseket. Végül egyszer csak elakadt a szava, majd kíváncsian nézett arra az arcra, aki emlékei szerint pár perce mondott neki valamit. Te ki is vagy? Tette fel az obligát kérdést, de a választ már nem várta meg. Öt perc múlva a pályán! Vetett véget a vitának és az új játékoson kívül senki nem volt az öltözőben, aki ne értette volna meg egy másodperc alatt, hogy mi is az UIY játékrendszer lényege. Majd rájössz te is! Veregették meg a hátát. Vagy télen kölcsönadnak.

És így is lett.

nem uiy

ez nem az UIY

Most azért kellett egy sorral hátrébb lépnie, mert a csapat első számú belső védője pár nappal korábban bejelentette, hogy kapott egy jó ajánlatot és bizony el fog innen menni. Azt tudni kell, hogy őt még valamikor klasszikus centernek hozták ide, de a Mester egyik este álmot látott, amiben egy égő csipkebokorból előugró kis hobbit-szerű figura arról győzködte, hogy azt a fiút pedig a jóisten is védőnek teremtette és mivel hitt egy másik valóságban, ráadásul a manó következetesen a nevén szólította, biztos volt benne: követnie kell a jelet. A srác tiltakozott párszor, mutogatta a statisztikáit, de a Mester nem tágított, így lehajtotta a fejét, összeszorította fogát és megcsinálta, amit kértek tőle, de minden nap azon imádkozott, hogy egyszer csak megjöjjön az ajánlat és elvigyék innen, mert ő bizony gólokat akar rúgni. Az más kérdés, hogy a szezonban aztán onnantól kezdve szinte alig kaptak gólt, messziről csodájára jártak a védőmunkájának és egyesek már a poszt forradalmáról beszéltek. Ő azonban csak szenvedett, mert az ellenfél kapuját sokszor hónapokig nem is láthatta.

A Mester a távozásról szóló bejelentésre csak annyit mondott. Add le a szerelésedet és ha bárki kérdezné, mi nem is ismertük egymást. Majd szúrós szemmel körbenézett az öltözőben. Majthényi, te leszel a centerhalf és mindig is te voltál.

Nem volt boldog, de úgy volt vele, az első meccsen alibizik egyet, aztán majd meglátjuk, közel az idény vége és csak hoznak valakit, aki tényleg szeret hátul futballozni. A sors a kezére játszott. Az ellenfél nem igazán akart kinyílni, így aztán kocogósra vehette a tempót, ráadásul megvolt benne a kellő rutin ahhoz, hogy szimpla helyezkedéssel letudja a ráeső feladatot. Közben volt ideje nézelődni meg gondolkodni. Például most vette észre, hogy a tizenhatos magasságában, az oldalvonal mellett a korlátnál van egy kis apró bokrocska. Pont kettévágta azt a mezsgyét, amit a bedobásoknál tapostak ki sok év alatt, de mégis szép szabályos maradt. Úgy tűnt, hogy mindenki vigyázott rá, nem taposták meg és csak meg sem rugdosták. Még a másik csapat játékosai sem. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az, amit a Mester mondott sokszor a növények szaporodásáról, mert ez a téma valamiért minden taktikai értekezleten szóba került, meg sok minden másról. Jó helyen vagyok én itt. Futott át agyán a gondolat.

Ekkor hirtelen meghallotta a labda tompa puffanását, reflex-szerűen felnézett és látta, hogy szép hosszú ívben repül felé a pettyes. Volt ideje körbetekinteni, érezte ő azt e nélkül is, de akkor tényleg bizonyossággá vált a számára, hogy közel s távol nincs támadó. Egy kósza és erőtlen keresztlabda, amiben összesűrűsödik a reménytelenség. Szinte kereste a szemével a feladót, mert annyira megsajnálta. Felugrott, kicsit talán a szemét is becsukta, de aztán gyorsan korrigált, mert tudta, hogy ez már túlzás. Bár a szituáció pofonegyszerű és még így is meg tudná oldani, az apja szavai jutottak eszébe a felelősségvállalásról meg az alázatról.

Patt.

Tompa ütést érzett a derekán, aztán hirtelen elsötétült minden.

Talán csak pár másodpercig volt eszméletlen. Nem az ütközés volt nagy, hanem olyan szerencsétlenül ért földet, hogy közben beütötte a fejét. Melegséget érzett, a felszakadt fejbőréből szivárgott a vér lassan, méltóságteljesen. A csapattársai közül páran körbeállták, a többiek vérmérsékletük szerint tébláboltak a közelben. Érdekes, a történtek ellenére mindenre tisztán emlékezett és mivel hamar átlátta, hogy nem lett komoly baja, azonnal próbálta összerakni az esés előtti pillanatokat. Képek villództak a szemei előtt gyors egymásutánban. Olyan volt, mint amikor egy filmet tízszeres gyorsítással néz az ember. Semmi. Aztán újra és újra. Igyekezett az agyának működését lassítani, de csak kevéssé sikerült. Sok-sok zöld, aztán a labda, sok-sok zöld, aztán megint a labda. Egy pillanatra bevillant a vonal melletti bokrocska, most tűnt fel neki, hogy milyen szép apró, mélyzöld levelei vannak, amelyek szabályos hat- és ötszögeket alkotnak. Az összhatás olyan volt, mintha egy labdát látott volna.

Aztán hirtelen, gyakorlatilag a semmiből egy alak képe bukkant fel. Nem látta élesen a kontúrját, csak összemosódott színeket. Talán kék? Esetleg lila? Aztán az egész átváltott egy piros-narancs árnyalattá. Meglepődött. A dresszük pont ezekből a színekből állt: vörös nadrág és aranyszínű trikó.

Mi történik velem? Értetlenkedett. Erősen koncentrálni kezdett, amitől az egyébként zúgó feje fájni kezdett, de nem hagyta abba. Tudta, érezte, hogy előbb vagy utóbb az arc is látható lesz. Ráadásul a kezdeti kíváncsiság után most már a düh is kezdte hatalmába keríteni. Biztos, hogy nem volt ott ellenfél. Morogta magában. Biztos.

Lehunyta a szemét és ekkor egy régi emléke ötlött fel benne. Egy évekkel ezelőtti mérkőzés, ami talán a legjobb meccse volt egész pályafutása alatt. Utolsó fordulós rangadó idegenben, a tabellán előttük álló csapattal szemben: aki jobban jön ki a derbiből, osztályozót játszhat és mérkőzhet a felsőbb ligáért. Az ellenfél játékmesterét kellett semlegesítenie, ami annyira jól sikerült, hogy még egy gólpasszra is maradt ereje negyedórával a vége előtt. Azzal a góllal nyertek 3-2-re.

És ekkor villámszerűen meglátta az arcot. Kovacsics volt az, aki mellette játszott a védelemben. Azon a mérkőzésen még az ellenfelet erősítette. A futball berkein belül Művésznek hívták, a név okát ugye nem kell elmagyaráznom. Remek szezont futott akkor, de a vereség után már soha többé nem volt olyan mint annak előtte. Egy kis időre a futballal is felhagyott és testépítőként próbált szerencsét, de nem lett sikeres, így aztán kapva kapott az alkalmon, amikor két éve a Mester, aki megint valamilyen égi jelet kapott, meggyőzte a vezetőket, hogy neki kell a Művész kell, mert a Művész megint olyan lesz mint amikor a csúcson volt.

A megérzése ezúttal megtréfálta a Mestert, mert a Művész nem lett megváltó, sőt stabil kezdővé sem vált. Inkább csak padozott és ez láthatóan nagyon megviselte. Az egész világra haragudott, de legfőképp őrá, mert nem tudta elfelejteni azt a réges régi utolsó fordulós meccset. Most azonban, igaz kényszerből, a centerhalf kiebrudalása után, bekerült a csapatba.

Gyengének érezte magát, ennek ellenére felült és a Művészt kereste. Először nem találta, aztán észrevette, hogy mindenkitől távol a felezőnél álldogál csípőre tett kézzel és őt nézi.

Találkozott a tekintetük.

Tisztán látta, ahogy mond valamit és az éles csendben még hallani is vélte, amit mormol, de inkább csak leolvasta a szájáról a szavakat.

Most megkaptad, köcsög!

bibi

nem ott fáj, doki!

Alapértelmezett
próza

A fiú, aki macskákkal álmodott

jeno2

emberből állat

Igazából nem is tudom, hogy hívták a fiút. Még az is lehet, hogy nem volt neve. Annyi furcsaság volt az életében, ennek következtében akár ez is elképzelhető. A szülei is csak úgy szólították: Kisfiam!

Ami azonban vitathatatlan: nagyon szerette a macskákat. Valószínűleg azért alakultak így a dolgok, mert őt viszont szinte senki sem kedvelte. A macskák ellenben jó partnernek bizonyultak: elhitették vele, hogy ők szeretik. Tökéletes párosítás, mondhatnánk és abból a szempontból feltétlenül igazunk is lenne, hogy miután a macskák lettek az ő igazi barátai, idővel esélye sem maradt, hogy igazi emberbarátai  legyenek.

Amikor kicsi volt, még nem tűnt úgy, hogy neki valaha gondjai lesznek a barátkozással. Békésen üldögélt a babakocsijában és mindenkinek integetett. A  másik gyerekek  meg visszaintegettek neki, mert a gyerekek már csak ilyenek, imádják egymást utánozni, no meg imádnak integetni. Jól elvolt ebben a létben a pici. Vannak barátaim, gondolta. Persze nem pontosan így, hiszen az ember másfél éves korában még nem igazán tudja: mi az a barát.

Aztán járni kezdett és elkezdődtek a bajok. Mindenkihez oda akart menni és meg akarta simogatni azokat a másik gyerekeket. Azok azonban nem akarták ezt és nem is hagyták. Volt a fiúban ugyanis valami, amit nehéz szavakkal elmondani. Talán a túlzott akarás miatt folyamatosan görcsbe rándult, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy normális görcsölést, ami az izmok valószínűtlen összehúzódásával jár, hanem egyféle belső rángással, ami ráadásul egy kis vinnyogással párosult. Egyes gyerekek ettől megijedtek, mások pedig csak nevettek. Arra azonban nem volt jó a dolog, hogy barátokat szerezzen és akár csak alkalmi kapcsolatokat alakítson ki a kortársaival. A játszótéren szótlanul és magányosan üldögélt egy padon és egy idő után csak távolról figyelte a többieket. Végtelen szomorúság tükröződött a szemében, a szülei pedig azzal vigasztalták és próbálták megnyugtatni, hogy ne foglalkozzon velük, ő sokkal különb és jobb náluk.

Te jó ember vagy! Vajon hányszor hallotta ezt a mondatot? Sokszor, talán túl sokszor is és így végül elhitte.

Az első macskával akkor találkozott, amikor pár évvel később rótta szokásos köreit a közeli parkban. Nem volt egy szép állat, tarkaságát az összekócolt szőr csak még kuszábbá tette, ráadásul az egyik füléből hiányzott egy nagyobb darab. Odasandított a fiúra, aztán megpróbált a közelébe férkőzni. A dörgölőzését azonban nem vette az jó néven és egy hatalmasat bikázott bele. Mivel nem volt túl ügyes, a teli rüszttel megeresztett lövés kissé lecsúszott, aminek következtében a macska csak pár métert repült, majd hatalmas nyávogással egy szemeteskuka közvetlen közelében landolt. Nyüszített még egy kicsit, aztán összeszedte magát és visszasántikált a lábához. Újra dörgölőzni kezdett.

Vajon miért csinálják mindig ezt a macskák?

Most már nem rúgta el. Kicsit közelebb hajolt hozzá és ekkor vette észre, hogy az orra mellett van egy apró fekete foltocska, ami pontosan úgy nézett ki és pont ott volt, mint az anyajegye az arcán. Felemelte és magához szorította, kicsit túlzott erővel, mert a macska vinnyogni kezdett. Elszégyellte magát és óvatosan letette a földre.

Az első állat után aztán jött a többi és hamarosan egy kisebb sereglet vette körül, akikkel most már együtt tették meg a napi sétákat a parkban. Mindegyik macskában volt valami, ami hasonlított rá: az egyik ugyanúgy sántított, akárcsak ő, a másiknak a látásával volt baja. Volt közöttük egy nagyobb, teljesen fekete példány, aminek a nyávogása úgy tetszett, mint amikor a fiú nevetett.

Jól érezte magát a társaságukban. Az idő múlásával már szinte csak köztük élt, megtanult velük kommunikálni, aminek következtében egyre kevésbé tudott az emberekkel beszélni. A szülei az elején nem értették a dolgot, de úgy gondolták, hogy ez csak valami kiskamaszos habók, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Elmúlik. Mondta az apja az anyjának, emlékszel, hogy a Margitéknál is volt ilyen.

A helyzet akkor kezdett súlyosbodni, amikor egyre kevésbé akart két lábra állni. Megtehette volna, de valamiért jelezni akarta újdonsült barátainak, hogy ő mindenben azonosul velük. Ő most már tényleg olyan, mint ők.

Kezdeni kellett volna az iskolát, a pszichológus azonban azt javasolta a szüleinek, hogy még várjanak egy évet. Előfordult már mással is, nyugtatta őket. Aztán azzal viccelődött, hogy mennyivel jobb, hogy nem a verebekkel barátkozik. Az apja csak hümmögött, de bízott benne, az idő majd mindent megold.

Senkinek sem lett igaza. Egyre szőrösebb lett és a bundája érdekes mintázatot vett fel. Teljesen fehér volt, ugyanakkor az egész testén azonos formájú fekete hatszögek jelentek meg. A többi macska, kicsit irigykedve nézett rá, mert mindezt csinosnak találták, ráadásul valamilyen kifürkészhetetlen okból az ő szőre mindig szép tiszta és rendezett volt. Akkor is, ha a tüskés bokorból mászott elő egy megtermett galambbal a szájában.

Egy verőfényes őszi napon összegömbölyödve heverészett a parki fűben, az aszfaltozott focipálya közvetlen közelében. Nagyon szerette azt a részt, mert ott olyan sűrűn nőtt a lóhere, hogy különösen kényelmes volt a fekvés. A rozoga drótkerítéssel ölelt pályán meccset játszottak a fiúk. Néha hunyorogva odanézett és úgy tűnt számára, hogy azok rúgják a bőrt, akiket valaha meg akart simogatni. Igen! Horkant fel egy pillanatra. Az ott az a fiú az utcánkból, a 11-ből! És közben vészjóslóan hunyorított.

Ám ekkor valaki egy rosszul sikerült keresztpassz következtében átrúgta a labdát a kerítésen, ami néhány lépéssel mellette állt meg. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felugrik és játszik vele egy kicsit, de aztán meggondolta magát. Túlságosan lusta volt hozzá. Ekkor hirtelen lépteket hallott, megállt mellette valaki, aztán egy hirtelen mozdulattal megemelte és a hóna alá csapta majd már szaladt is vele vissza, a pályára.

Meglepődött, de egy kicsit sem ellenkezett. A fiú az oldalvonalnál megállt, két kézzel megfogta és egy erőteljes mozdulattal bedobta a többiek felé. Tudta, hogy mi fog következni, ezért még jobban összehúzta magát. Amikor először földet ért, a hátára esett és éles fájdalmat érzett. Egy vékony vércsík jelent meg makulátlanul tiszta bundáján. Becsukta a szemét és összeszorította a fogát. Egy hang, egy nyikkanás nem jött ki belőle. A rúgásokat először keménynek és durvának találta, de a harmadik vagy negyedik passz után már hozzászokott az érzéshez. Gondolatait tudatosan másfelé terelte és így már élvezni is tudta a történéseket.

Pár pillanat múlva egy nagyobb puffanást érzett. Látta vagy inkább csak elképzelte, ahogy a feje találkozik a futballcsukával, pontosan ott, ahol a fűzőt gondos kezek dupla csomóra kötötték, aztán hosszan repül és repül, az örökkévalóságnak tűnik a pillanat, végül hirtelen megáll, megfogja egy durva madzagból összeeszkábált háló, mozdulatlanná válik, majd lehuppan a rücskös földre.

Gól! Kiáltják többen és a macskafiú akkor és ott határozottan azt érzi, sőt tudja, hogy végre értelmet nyert az élete, bekövetkezett az, amire egészen kicsi korától és mindennél jobban vágyott: szeretik őt az emberek.

Tévedett.

Először a kapus szólalt meg. Nem volt bent! Mondta határozottan. Nem voltam bent? Horkant fel a fiú. Még, hogy nem voltam bent? Hiszen a bundámat felsértette a háló!

Nézzétek! Most is pontosan a vonalon van, jegyezte meg egy másik játékos. És valóban, a labda rajta feküdt a fehér csíkon. Kétségtelenül a nagyobb része beljebb volt, de egy apró hányada kifelé állt. Ráadásul vékony piros vonalban elkezdett szivárogni belőle… a vér.

Micsoda vacakok ezek mostanság, mordult fel az egyik fiú és a szőrmókot bedobta a pálya melletti kukába.

Egy törött sörösüvegre zuhant rá. Ezt nem ide kellett volna tenni, futott végig az agyán.

Nem szenvedett sokat.

metamorfózis

metamorfózis

 

Alapértelmezett
próza

Az utolsó meccs

spori

Amikor felemelte a zászlót, valami egészen különleges dolog történt, olyan, ami korábban még sohasem, pedig jó ideje rótta már a métereket a vonal mellett. A nyél ugyanis megnyúlt és egyenesen fel, az ég felé tört.

Először neki sem tűnt fel, hiszen az ember nem fölfelé figyel és nézi, hol lesz vége a rúdnak. Nem bizony. Fontos, hogy mindig előre kell tekinteni és kontrollálni, vajon a többi szereplő észrevette-e a jelzést? Arra kiemelten ügyelt, hogy minden írott és íratlan szabályt betartson, mivel nagyon szigorú volt magával szemben. Ha elkezdődik a játék, csak arra koncentrálj! Sok a csábítás, hisz ha kint vagy a természetben, a madárcsicsergés, a tücsökcirpelés könnyen elandalíthat, de mi nem azért küldtünk oda, hogy az élet egyéb szépségeit élvezd. Te szolgálsz! Jutottak eszébe valamikor mesterének szavai és az útravalót folyvást szem előtt is tartotta.

Most is csak az volt furcsa, hogy amikor le akarta engedni a kezét, nem sikerült neki. Nem esett kétségbe, mivel korábban is előfordult vele, hogy a meccs vége felé elnehezedett a karja. Főleg, ha folyamatosan emelgetnie kellett az állandó lesek miatt. Ilyenkor egyébként is bosszús volt, mert nem tartotta sokra azokat a csapatokat, akik erre játszottak. Ez csak egy technika, mechanikus az egész. Hol van itt a játék lényege? Dühöngött. Amikor még fiatalabb volt, másként gondolta, mert szerette, ha ő volt a középpontban, a történésék közvetlen közelében és ilyenkor még azt is elviselte, ha folyamatosan szidták. Az idő múlásával már nem voltak ilyen ambíciói: néha magának sem vallotta be, hogy sokszor csak meg akarta úszni az egészet. Megöregedtem?

Megpróbálta újra letenni a zászlót, de nem ment. Beakadt egy ágba? Tette fel a kérdést, de azonnal el is hessegette a gondolatot. Ugyan már!

Ekkor nézett fel először.

Amit látott meglepte, de egy pár pillanat múlva mégis teljesen természetesnek találta az egészet. A nyél ugyanis annyira megnyúlt, hogy a kezdeti vastagsága egy kis idő múlva fogyni kezdett, majd szinte el is tűnt, de igazából mégsem, mert fent a magasban már csak egy nagyon vékony ezüstszálnak tetszett, ami végül belefúródott a napba. A végén lengedező aprócska kockás szövetdarab még éppen kikandikált az aranysárga korongból. Még szerencse, hogy sárga és piros, így legalább látszik belőle valami. Gondolta. Azon morfondírozott, hogy mi lenne, ha elengedné? De nem szerette volna ezt a tökéletes látványt elrontani azzal, hogy esetleg az egész visszazuhan a földre. Másrészt, amikor egy aprócskát lazítani próbált a fogáson, azt vette észre, hogy az nem enged. A zászló és a keze eggyé vált, amikor közelebbről szemügyre vette, olybá tűnt mintha nem is két önálló dologról lenne szó. Nem egy tárgyról és a testének egy részéről, hanem valami köztes állapotról. Az ujjai eltűntek, a karja feketéllett és kemény, gumiszerű anyaggá alakult, míg a zászló nyelén, ami bőrszínű volt és áttetsző, látni lehetett az erek halvány rózsaszín útvonalát.

A külvilág zajai rég nem hallatszottak már. Olyan csend volt, hogy a saját szívverése dobpergésnek hatott. Amikor újra körbetekintett, egyáltalán nem látta sem a játékosokat, sem az aprócska korlátra támaszkodó nézőket. Nem is olyan volt a kép, mintha egy futballpályán lett volna. A klubház és a büfé folyékony masszaként hatott, a domináns zöld színt felváltotta a vörös és a narancs furcsa keveréke, haragos és kissé rémisztő tónusban. Furcsa formátlan figurák jelentek meg mellette, akik némán táncoltak, mozdulataik egyre gyorsabbak és gyorsabbak lettek, végül amilyen hirtelen bukkantak elő, olyan meglepetésszerűen el is tűntek.

A lábai gyökeret eresztettek és mélyen belehatoltak a földbe, de olyan erősen, hogy már meg sem tudott mozdulni. Ő ennek ellenére egyre kellemesebben érezte magát.

Boldog vagyok. Mondta és elmosolyodott.

Alapértelmezett
vélemény

A játékos is ember

hiszen repülni is tudok…!

Tévúton járnak, akik bundát, ne adj isten fogadási csalást emlegetnek a szombati DVTK-Videoton meccs kapcsán.

Koman ugyanis valszeg tényleg elhitte, hogy ő egy nívós labdarúgó, aki lát a pályán, így a legnagyobb lelki nyugalommal tehette vissza a bogyót a félpályán túlról, középerősen a senki földjére

Az ő univerzumában ugyanis ez egy tökéletesen végrehajtott hazaadás volt, minekutána egy szemvillanás alatt felmérte: égen-földön nincs ellenfél.

Most hagyjuk azt a mellékszálat, hogy a taktikai fegyelem egy pillanatra háttérbe szorult, mert azt még én sem feltételezem, hogy Bekő kérte volna: Volikám, tartsd meg azt a labdát, aztán ha nincs más megoldás, tedd bátran haza! Mindegy honnan.

Vladimirt minden bizonnyal elbódította valami a jóféle diósgyőri levegőben. Gondolataiban talán már egy fagyit nyalt a Kisgergelyben, vagy a Black Mici habzó söre járt a fejében, esetleg a Szinva Terasz zsánerlányai keltek életre a szemei előtt. De tévedett, mert az a suhanó árny nem egy lány volt, hanem Felipe Oliveira.

Az igazságot nem tudhatjuk meg soha, mert a médiában sokkal földhözragadtabb dolgokról beszélt, meg arról, hogy rosszul alszik emiatt és a társait sajnálja leginkább.

És egyébként sincs idő a merengésre, mert a jövő héten már fellépés az Illovszkyban a Vasas az MTK ellen, aztán meg a jön a Loki a katlanba.

Az utóbbinál ráadásul jó lesz hősünknek vigyázni, mert aznap este még lovagi torna is lesz a várban tüzes csatajelenetekkel és ki tudja, előtte milyen kósza gondolatok veszik el a figyelmét a pályán.

Nehogy most meg egy meggondolatlan pirossal rontsa a Diósgyőr nyerési esélyeit.

Alapértelmezett