életkép

Rövid történet magyarokról és hollandokról

tökéletes összhang

tökéletes összhang

Kicsit megijedtem vasárnap, hogy nincs minden rendben velem.

Mégiscsak az év, az évtized, talán az évszázad aktuálisan legfontosabb meccse jön és nekem cseppet sem ver hevesebben a szívem, nem pillantok másodpercenként az órára, hogy mennyi még, szóval olyan átlagos vasárnapnak tűnik az egész. Sőt! Néha képek villannak be, amin a 0-1 utáni tizenegyespárbajt elvesztő magyar csapat lehajtott fejjel kullogó tagjait vélem felfedezni. Dzsudzsák nagyon sír, Böde Dani pedig egy hatalmas láncfűrésszel esik neki a bűnös kapufának, amiről a mindent eldöntő büntetőnél kifelé perdült a labda. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy nem is lehet láncfűrészt bevinni egy futballmeccsre.

De továbbra is marad az a furcsa érzés, hogy sokkal jobban érdekel a lassan fortyogó szarvaspörkölt, mint bármi más és közben félszemmel kilesek az ablakon, hogy vajon eláll-e az eső belátható időn belül és így ki tudunk mozdulni délután egy kicsit.

Magyar vagyok?

***

Emlékszem 86-ra. A nyári szünidőben a kempingben dolgoztam sorompónyitogatóként. Korán keltem és miután összeszedtem magam, stílusosan felpattantam egy kemping biciklire, hogy hatkor felvehessem a munkát. Annyi időm mindig volt, hogy tegyek egy kis kitérőt egy újságosbódé felé és megvegyem a friss Népsportot, meg az éppen megjelenő Képes Sportot. Ezekre nagy szükségem volt, mert az a feladat, amit a kempingben el kellett végeznem, finoman szólva nem kötötte le az időmet és hát ugye ment a mexikói vébé.

A hely vendégköre jellemzően NSZK-s és holland turistákból állt, akik szomjazták a friss híreket. A németeket a saját csapatuk sorsa érdekelte, a hollandokat meg minden más, de főleg, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák? Az utóbbiak számára nem voltak túl jó híreim. Úgy rémlik, a belga-spanyol negyeddöntő után már nem voltak kíváncsiak a belgákra. De lehet, hogy csak úgy csináltak. Irigységből.

A magyar csapat még az iskolai szünet előtt letudta a három csoportmeccset és nagyjából az évzáróm magasságában haza is tért a válogatott. Így aztán a német meg a holland turisták, akik tőlem kapták a híreket, azt is hihették, Magyarország nem is volt a vébén. Mondjuk a hollandok talán gondolhatták, mert előttük nyertük meg a selejtező csoportot. Vagy pont ezért akarták mindezt kitörölni az emlékeikből? Őket Rotterdamban megvertük, Leónban meg kapunk egy sima hármast a franciáktól.

Nehéz kiigazodni ezeken a hollandokon.

Az irapuatói mészárlást egyebekben nem éltem meg szörnyű tragédiaként. Valamiért már akkor is racionálisan gondolkodtam, nem hittem a véletlenekben és főképp nem az összeesküvés-elméletekben. Akkor és ott ennyi volt a különbség. Vajon Uruguayban is ennyit agyalhattak a dánok elleni 1-6-on? Nem hiszem. Valószínű, hogy a mexikói bíró lett a közellenség, meg az argentinok ügynöke, aki bő negyedóra után 0-1-nél két sárgával kiszórta Bossiót. A magyar-szovjeten egy lap sem villant, így számomra még egyértelműbb volt a képlet: egyenlő feltételek mellett kaptunk egy hatost.

Sebaj, majd 90-ben, Olaszországban! És ebben maximálisan egyetértettünk a hollandokkal. Ők léptek is egy szintet, mert ott voltak és bár meccset nem nyertek, a tizenhat között, emlékezetes derbin estek ki a nyugatnémetekkel szemben.

És mi?

***

Az eső továbbra is vigasztalanul esett. Néhol csak szemerkélt, aztán meg jobban rázendített. Nem lesz ennek jó vége, a norvégoknak biztosan jobban fekszik a nedves fű. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a magyar csapatnak igazából milyen típusú gyepszőnyeg kedvez. Az elmúlt közel harminc év tapasztalata alapján valószínűsítem, hogy mindig a más.

Csak nem akart előjönni belőlem a vérmes szurkoló. Rendületlenül társasoztam a lányokkal és őszinte ámulattal figyeltem, hogy milyen nagy bennük a nyerés, a győzelem utáni vágy. Elmondjam nekik, hogy milyen fontos nap a mai? Nekünk, magyaroknak. Nekik, magyaroknak. Elhessegettem a gondolatot, mert nem tudtam volna őszintén lelkesedni és nem akartam a kicsit értetlenkedő tekintetükkel találkozni. Hisz’ olyan boldogok. Így is.

Aztán amikor már mindenki lefeküdt, bekapcsoltam a tévét. Szünet volt és éppen Priskin gólját ismételték. Hú ez nagy dugó volt! – gondoltam, de akkor még nem tudtam, hogy miként is áll a meccs. Nem volt hang, így csupán a tekintetek, a mimika és a gesztusok alapján próbáltam kifürkészni az eredményt. Gyorsan arra jutottam, hogy vezethetünk, de még nem akartam elrontani a szórakozásomat, ezért továbbra is figyeltem a némajátékot. No meg a kulisszákat. Azt például, hogy a stúdióban piros mezben magyaráz a műsorvezető és a vendég. Érdekes, kissé barokkos túlzásnak találtam, de nem lepődtem meg.

1-0.

A második félidőt végig követtem és folyamatosan az jutott eszembe, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik és ez éppen a futball lényege. A játék. A finesz. Nem vagyok naív, tudom, hogy mindez nem magyar sajátosság, de mindez egy kicsit elszomorított. Nem volt olyan régen a rögbi vébé, ha küzdést akarok látni és közben szükségem van arra, hogy egy labda is legyen a látvány része, akkor azt a sportot fogom nézni. Olvastam egy rövid írást arról, hogy a norvég futball kilencvenes évekbeli felemelkedése abból a felismerésből fakadt, hogy a játék erőn alapuló tényezőit kell megerősíteniük és dominánssá tenni. Rövidtávon bejött nekik, volt jó öt-hat-hét-nyolc évük. Most azonban egyértelműen látszott, hogy ez az elmélet végeredményben zsákutca és zárvánnyá teheti egy ország labdarúgását.

És most mi verjük őket úgy, hogy nem cifrázzuk túl.

Vége. 2-1. EB.

***

A kemping már évek óta nem működik, nagy részét benőtte a gaz. Vajon lehetnek még olyan hollandok, akik nosztalgiával emlékeznek rá? Nem tudom. Az azonban biztos, ha gyermekeik jövő nyáron valahol máshol nyaralnak majd, mindennap megkérdezhetik a szállásukon a sorompó nyitogatásával foglalatoskodó fiatal diákoktól, hogy veszítettek-e a németek meg a belgák?

Meg azt is, hogy mit játszottak a magyarok?

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok

a nagyapám Paramaribóban született én utrechti vagyok és szeretem a focit

Alapértelmezett
próza

Variáció a norvég futballra

Vardøi anzix

vardøi anzix

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy semmi sem úgy történt, ahogy azt az évkönyvek megőrizték.

A hivatalos emlékezet úgy tartja: a futballt valamikor az 1880-as években, brit közvetítéssel honosították meg a Norvégiában. Ugyan már! Megint egy újabb fals narratíva, ami csupán az angolszász dominancia eredménye.

Lássuk hát, mi és hogyan is történt valójában!

A XIX. század hatvanas éveiben sok bátor hajós, ambiciózus geográfus, izgalmas munka után vágyakozó térképész, az új lehetőségekre fogékony kereskedő, no meg persze számtalan szerencsevadász érdeklődését keltette fel az északi sarkkörön túli világ. Akkortájt az a terület még jószerivel ismeretlennek számított. A meghódítását ugyanakkor nehezítették a kegyetlen időjárási viszonyok, meg persze az is, hogy a kalandvágyon kívül más nem igen vonzotta oda az embereket: amit mindenki sejtett vagy tudott, hogy istentelen hideg szeglete volt a világnak. Nem meglepő, hogy egy esetleges utazásra gyakorlatilag nem lehetett támogatót találni. Humboldtnak fél évszázaddal korábban például könnyű dolga volt kissé habókos elképzeléseihez mecénást szerezni, hisz a spanyol kormány is érdekelt volt Latin-Amerika felfedezésben.

Ekkortájt azonban újra előkerült egy olyan teória, aminek már volt előzménye, tudniillik kell lennie a szibériai partokat követve egy olyan hajózható vízi útvonalnak, ami közvetlen kapcsolatot teremt az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Amennyiben ez az elképzelés bebizonyosodna és az elképzelt csatorna hajózható is lenne, hihetetlen távlatok nyilhatnának azon kereskedelmi vállalkozások számára, amelyek az európai kontinens északi szegletéből indulva szállították termékeiket a Távol-Keletre.

Nem csoda, hogy hamarosan számos expedíció szerveződött az un. északkeleti átjáró felkutatására. A pionírok a németek voltak, de jórészt az ő unszolásukra hamar bekapcsolódtak a kutatásba az osztrákok is.

Sőt! A Monarchia égisze alatt 1872-ben el is indult egy felfedezőcsapat a Tegetthoff gőzös fedélzetén. A 23 fős legénységnek magyar tagja is volt, a hajóorvosi teendőket ellátó dr. Kepes Gyula.

A doktor alaposan felkészült az útra. Tudta, hogy a legnagyobb problémát a skorbut jelentheti a személyzet számára, így jelentős mennyiségű tokaji aszú és citromlé is került a készletek közé. Kepes azonban nem csak a fizikai bajok orvoslására helyezett hangsúlyt, hanem arra is, hogy a hosszú és kies vidéken történő utazás során ne alakuljon ki az emberekben szorongás és depresszió. Tudta, hogy a legjobb ellenszer az lesz, ha a holtidőkben nem hagyja tespedni a matrózokat és a tiszteket, ezért számos játékot is bepakoltatott, így került a fedélzetre több tucatnyi sakk-készlet, kártya és még pár olyan dolog, amikről az indulást megelőzően nem árult el semmit.

Egy labda, egy síp és egy gyűrött, angol nyelven írt papírköteg, a Bell’s Life in London című folyóirat 1863. december 5-i száma.

Hosszas előkészületek után a Tegetthoff 1872. június 13-án futott ki Brémából és nem egészen húsz nap múlva meg is érkezett Tromsø kikötőjébe, ahol csatlakozott hozzájuk Elling Olaf Carlsen norvég kapitány, aki tapasztal tengerész hírében állt és többször járt már a sarkkörön túl is. Biztosan jó hasznát veszik a derék hajósnak a többség számára ismeretlen terepen, gondolták. Hogy ez végül nem így történt, az egyáltalán nem Carlsenen múlt.

Pár napot időztek még a kikötőben, ami alatt a doktor hatalmas mennyiségű szedret vásárolt, a legénység legnagyobb megrökönyödésére. De úgy voltak vele, hogy amíg van hely a raktérben hozhat bármit, elvégre nem az ő pénzüket költötte. Miután a műszerek hajózásra alkalmas időt jeleztek előre, felszedték a horgonyt és a Novaja Zemlja sziget felé vették az irányt

Nem egészen egy hónappal később azonban, egész pontosan augusztus 21-én a hajó befagyott a jégtáblák közé és innentől kezdve már soha többé nem tudták navigálni.

a magyar doktor

a magyar doktor szorult helyzetben

Az első időkben még annak a veszélye is fennállt, hogy az egymásra magasodó jégtáblák egész egyszerűen összeroppantják a hajótestet. Szerencséjükre azonban hamarosan csökkent a nyomás és a katasztrófa közvetlen lehetősége elmúlt.

A legénység azonban nem lehetett biztos benne, hogy mikor ismétlődnek meg az események, lesz-e olyan pillanat, amikor az elemek játszadozni kezdenek az aprócska és törékeny szerkezettel, s ha az már nem bírja a terhelést: mikor következik be az elkerülhetetlen katasztrófa?

A sors azonban különösen kegyes volt e bátor férfiakkal, nem történt nagyobb baj, de elkezdődött egy közel két évig tartó bizonytalan időszak a messzi északon, távol mindentől.

„Mily’ különös fintora ez a Jóistennek! Megtehetné, hogy szempillantás alatt eltüntet bennünket a föld színéről, de nem teszi, és ez számomra azt jelenti, van még dolgom a világban!” Jegyezte le naplójába Kepes 1872 októberében. És nem is tétlenkedett, hiszen a gyógyításon kívül, lehetőségei szerint, próbált minél több értékes leletet gyűjteni a későbbi kutatások számára, ezért a kies vidéken található minden élőlényből, legyen az növény vagy aprócska állat, mintákat vett és azokat osztályozta is.

De legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a teljes legénység visszatérhessen egyszer szerettei közé, ezért nem csak szederrel etette őket és szigorúan előírta számukra az aszúból és citromléből kevert ital rendszeres napi fogyasztását, hanem minden alkalommal, amikor az időjárás enyhébb volt és a hajó körüli jégmezőt kellően biztonságosnak találta, kényelmes ruhába öltöztette a teljes társaságot és kivezényelte őket egy nagyobb, viszonylag sík területre és mozgást rendelt nekik.

Az elején ez még tetszett az embereknek, de egy idő után roppant unalmasnak találták a gimnasztikát. Egy alkalommal Weyprecht parancsnok szóvá is tette neki, hogy ő ezt nem hajlandó csinálni és mint első tiszt erre nem is kötelezheti senki.

A doktor tudta, hogy most jött el az ő nagy pillanata.

Antét, a hajóácsot megkérte, hogy hozzon le négy használaton kívüli, nagyobb ládikát a fedélzetről, majd azokat nagy gondossággal elhelyezte a hómezőn.  Lerakott egyet, aztán lépett nyolcat és odatett egy másikat. Aztán messzire elgyalogolt, de még pont látótávolságba, és az előbbiekkel szemközt elhelyezte a másik két ládát. Amikor ezzel elkészült kettéosztotta az embereket: Kepessel együtt huszonhárman voltak, mivel a hajógépész már jó ideje betegeskedett, a tüdőbajtól nagyon legyengült, így ő az orvosi kabinban maradt.

Tizenegy fős csapatokat alakított ki úgy, hogy nagyjából alkatilag egyforma legyen a két társaság, majd a kissé már viseltes papírjait használva magyarázni kezdett az embereknek. Azok először csak kényszeredetten figyeltek rá, mert nem sok kedvük volt a dologhoz, fáztak, ráadásul kevéssel előtte kapták meg az aszús adagjukat, ezért inkább álmosak voltak. De aztán egyre türelmetlenebbé váltak, majd elsőre főként az olasz matrózok bíztatni kezdték, hogy fejezze már be a felolvasást és történjen végre valami.

A doktor ekkor elővette labdát és a ládákat képzeletben összekötő hosszabbik vonal közepére helyezte, aztán szájába vette a sípot és egy nagyot fújt bele. A huszonkét ember szinte egyszerre vetette magát a játékszerre és őrült rohangálás kezdődött. Aki gurulás közben megkaparintotta, az gyorsan megfogta és futni kezdett vele, mire Kepes eszeveszett sípolásba kezdett. Ekkor mindenki megállt és a doktorra nézett. Ő gondosan elmagyarázta, hogy a kezet nem szabad használni. Helyeslően bólogattak, így folytatódhatott a játék, egészen addig, amíg valaki újra meg újra kézbe nem vette a labdát.

Kepes az elején még mérgelődött, de aztán visszaemlékezett arra az időre, amikor maga is megismerkedett a futball nevű játékkal és egy kicsit el is mosolyodott. Nem kell siettetni a dolgokat, kialakulnak azok maguktól.

Közel két óra után a doktor határozottan a sípjába fújt. Senki nem értette, hogy mi történt, hiszen mindent úgy csináltak, ahogy mondta. Mára végeztünk, hasítottak a fagyos levegőbe az orvos szavai, holnap folytatás.

Ettől a naptól kezdve egy kicsit könnyebben telt az idő: az olasz matrózok, a személyzet osztrák és horvát tagjai, no meg a norvég kapitány együtt kergették a labdát a magyar hajóorvos vezényletével.

Két hosszú és viszontagságos év után sikerült a Tegetthoff legénységének újra a kontinensre lépnie.

Elling Olaf Carlsen soha többé nem dolgozott utána hajóskapitányként. Vardøben, abban a kis halászfaluban telepedett le, ahol partot értek. Egész életét arra tette fel, hogy megismertesse a környékbeli gyerekeket azzal a csodálatos játékkal, amit a sarkkörön túl, a jégmezőkön, egy magyar orvosnak köszönhetően ismert meg.

A futballal.

A sors úgy rendelte, hogy életében soha nem jutott délebbre, de főként nem a fővárosba, ahol 1885-ben britek segítségével megalapították a Christiania FC nevű futballklubot, amit Norvégia legrégibb egyleteként tartanak számon.

Amikor sok-sok évtizeddel később, egy poros tromsøi padláson, rengeteg kacat között megtaláltak egy fejléces papirost, a helyi levéltár munkatársa, aki egyébként lelkes futballrajongó volt, csodálkozva és döbbenten olvasta a gyönyörűen kivitelezett címer alatt:

Vardø Idtrettsforening alapítva 1875-ben.

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

lehet, hogy pálya készül a fjordok tövében

Alapértelmezett