életkép

Győrújbarát, Isztambul

alvó sárkány

Javi Garcia rövid passza után Hamann készítette le a bőrt Smicernek, aki egy kicsit állított rajta, aztán a tizenegyespont képzeletbeli meghosszabbításától picit jobbra, úgy huszonöt méterről, talán kissé ütemtelenül keresztbe visszalőtte azt a bal alsó sarokra. A megoldás meglephette Didát, ráadásul takarásból jött a löket, így hiába vetődött jól, az apró késedelem végzetessé vált és a bőrkesztyű hegyét érintve a labda megpihent a sarokban. Miután a cseh szélső felfogta, hogy a kísérlete sikerült, örömében sután és megismételhetetlen mozdulattal bokszolt a levegőbe. Úgy, ahogy azt csak archív felvételeken látni, mert akkor még nem tanult és begyakorolt mozdulat volt a körítés. Gerard fejese után nem sokkal történt mindez azon az isztambuli éjszakán, a második félidő elején. 0-3 után hirtelen 2-3 lett. A gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet. A liverpooli fanatikusok által meggyújtott görögtüzek fényében pedig mint egy álomkép, a Bajnokok Ligája trófea sziluettje rajzolódott ki.

És a csoda nem sokkal később valósággá vált.

***

ebből remek közvetítőállást lehetne csinálni

A második félidő hatodik percében Ladiszlaidesz Péter egy szögletet követően tetszetős gólt ért el. A büntetőterületen belülről talán kicsit ütemtelenül lőtte vissza a balról érkező kornert, ami meglephette Tüskét, aki tehetetlenül figyelte az előtte elsuhanó pettyest. A csapat többi tagja közül a távolabb lévők is hatalmas sprintet kivágva rohantak társukhoz ünnepelni. A szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet, a gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a valahol a közelben, a gallyak égetésére emelt máglyából felszálló füst szaga mellett hirtelen mint egy könnyű fuvallatot, az egyenlítés lehetőségét is érezni lehetett a levegőben. Történt, hogy nem sokkal korábban Tóth Máté is gólt rúgott, így a lefutottnak hitt csata egyszer csak ismét élessé vált, a 0-3-mal forduló Győrújbarát 2-3-ra közelített a Jánossomorjához és majd’ harminc perccel a vége előtt még a továbbjutás sem tűnt elérhetetlennek.

Nem túlzás, az maga lett volna a csoda.

***

jános!

Ha az ember kellően öreg már mint én és legalább a fél életét a futball bűvkörében töltötte, előbb vagy utóbb el fog jönni számára az az idő, amikor az úgynevezett csúcsfoci egyszerre érdektelenné válik. Nincs ebben semmi különleges. A tematikus tévék ma már azzal próbálják kitölteni a műsoridőt, hogy a nagyok mellett a kevésbé attraktív ligák közvetítési jogait is megszerezik, így aztán egyáltalán nem nagy kunszt a belga, a lengyel vagy esetleg a skót bajnokság kiesési rangadóját is élő egyenesben, magyar kommentárral megnézni. Hozzáteszem, hogy eközben a BigFour (angol, német, olasz, spanyol pontvadászat) meccsei a tömegesedés miatt szintén fogyaszthatatlan masszává szelídültek. Kivételek mindig vannak, de akkor is.

Így aztán nincs más hátra mint visszatérni az élő derbik varázsához és ott is messze a legjobb választás egy alacsonyabb osztályú összecsapás.

Vitán felül áll, hogy az igazi hab a tortán egy vérbeli kupameccs.

alfa holdbázis

A győrújbaráti futballpálya maga a kettősség: a múlt és a jelen egyaránt jelen van benne. Jó harminc évvel ezelőtt én is rohangáltam rajta párszor. Szép fekete dresszem volt, rajta büszkén viseltem a vörös csillaggal megspékelt, a nemzeti színeket is magában rejtő labdás címert JT felirattal. Különleges hely volt ez számomra, mert itt még az átlagosnál is jobban próbáltam láthatatlanná válni, mivel apám volt akkor éppen a tanácselnök és bizony nem lett volna szerencsés, ha ez a mellékes információ nyilvánosságot kap. Szerették a falubeliek, de valószínűleg még neki sem bocsátották volna meg, ha éles helyzetben rosszul húzok be egy lest. Józsikám! Mit csinált ez a gyerek?

A gyep most állítólag jobb, ráadásul van már öntözőrendszer is, amit fúrt kút táplál és a mostani meccsnapon is déltől locsoltak.

Ami régen biztosan nem volt, az a kerítés, így már nem a kezdősípszó után szedi a jegyet az arra illetékes a korlátnál álldogálóktól, hanem a belépésnél fizetni kell, méghozzá ötszáz forintot, így a büdzsé azonnal másfél sörre valóval csökken, ráadásul a romantikus fíling is csökken.

A csepp arénát több oldalról is kukoricaföldek veszik körbe, a távolabbi kapu mögött azonban érdekes látvány tárul a szemlélődő elé. Felvonulási épületnek látszó konténerek állnak a semmiben, mellette sitt halom rontja el az egyébként csodás panorámát, a messzi távolban felsejlő pannonhalmi apátsággal. Aztán egy félig kész, bepucolatlan és ablaktalan, de újszerű valami kontúrjai tűnnek elő. Mint később kiderül egy istálló és valóban! Két ló kergeti egymást egy búsan szunyókáló markoló körül.

Látod ezt a hányadékot? Kérdezi rögtön a köszönés után Jani bácsi a rendező. Először nem tudtam mire vélni, hogy miért jön oda hozzám húsz perccel a kezdés előtt, amikor elfoglaltam a megfigyelői pozíciómat a kispadok mögött. Lehet, hogy akkreditálnom kellett volna? Hasított belém a gondolat és gyorsan a táskám mélyébe rejtettem a fényképezőmet és semleges arccal vártam a végzetemet. Tévedtem mint annyiszor. Csak beszélgetni volt kedve és vélhetően megörült az ismeretlen ábrázatomnak. Így aztán gyorsan megtudom, hogy itt házak fognak épülni. Tudod ki akar itt lakni? – kérdezi a bajusza alatt és közben szinte kacsint. Talán aki szereti a focit – próbálkozom. Legyint és igazából nem tudom meg a titkot. Aztán szó esik szlovák rendszámú kocsikról, meg ÁFA csalásról, fennhéjázásról és irigységről. Aztán egy groteszk jelenet tanúja lehettem. Az ingatlan tulajdonosa, aki egyébként iratokkal a kezében folyamatosan telefonált miközben megállás nélkül sétált, hirtelen beült a fekete Mercedesébe és a senki földjén ment vele vagy tíz métert, kiszállt. Utána pedig folytatta a telefonálást.

A meccs kezdetére aztán eltűnt. Ugyanúgy mint Jani bácsi, aki egy ’Dolgozni is kell!’ felütést követően visszaballagott a másik oldalra. Oda, ahol tényleg voltak nézők.

Emlékezett apámra és ez jólesett.

akkor milyen koreó is lesz?

A söntés az emeletráépítéssel felturbózott klubház mellett van. Ez biztosan így volt régen is, mert erre határozottan emlékszem. Onnan közvetlen és remek rálátás nyílik a játéktérre. Logikus választás, hogy a hazai kemények itt alakították ki törzshelyüket, amit egyébként egy szolidan elegáns molinóval deklaráltak is: B-közép Győrújbarát – szól a rideg, de pontos felirat. Miközben lassan csordogált a meccs, folyamatosan bizonytalanodtam el, hogy ki is igazából ez a tíz-tizenkét ember? Valódi fanatikus, aki idegenbe is elkíséri a csapatot? Esetleg szimpla trollok, akik felültek egy bulivonatra és ennek kreáltak egy kevéssé szokványos keretet? A kérdés nyitva maradt. A hangulatot megcsinálták, a kimérés biztosan jól jár velük és ezen a szinten kizárt, hogy a szövetség pénzbírsággal tegye lehetetlenné a klubok anyagi helyzetét a helytelen viselkedés és a nem píszí rigmusok miatt.

Jól szólt a ’Hülye bíró!’, a ’Mocskos csalók!’ meg az ’Egyszerűen senkik vagytok, hej-hej!’ is. A kedvencem mégis a ’Győrújbarát! Győrújbarát! Hej-hej!’ lett, mert ezt az egyébként tíz szótagos mondókát valamiért mindig hét-nyolc ütemre akarták elhadarni. Bárki kipróbálhatja: nem fog menni. Némi hiányérzetem azért maradt bennem, mert egy jó kis pályára berohanás, esetleg a játékvezető spori megkergetésével fűszerezve, kimaradt a mókából.

P1070211

peace, love and happy net

Érdekes volt látni, hogy az egyébként békés hangulat milyen gyorsan csap át agresszióba. Akár a pályán, akár azon kívül is. No nem kell nagy dolgokra gondolni, ráadásul roppant hamar lenyugodtak a kedélyek. Olybá tűnt, hogy ezt mindenki a show normál részének tekinti, de nem veszi véresen komolyan. Az első félidő derekán például volt egy kis huzakodás a labda megszerzéséért két játékos között. A szokásos oda-vissza mezrángatással indult az eset, ami azonban érdekes gellert kapott azzal, hogy a hazai spíler erőteljesen belekönyökölt az ellen arcába. Higgyétek el! Nem tupírozom fel a jelenetet feleslegesen, mert előttem történt az eset, iszonyú kemény csapás volt, aminek a hangjától rosszul éreztem magam. A fetrengés, meg némi emberkedés jött is utána, ahogy kell, de aztán nyugi lett. Igazából a sértett sem volt morcos sokáig. Megrázta a fejét és a sárga lapok kiosztása után ment tovább minden. Én a magam részéről biztos voltam egy rövid időn belüli törlesztésben, de semmi.

a mosoni mágus gondolatai fogságában

A pozitív hangulatot az is fokozta, hogy mindkét oldalon nagyon megengedőek voltak a rossz megoldások kapcsán, illetve egy-egy alapjáték sikeres elvégzését is hangos dicséret követte. A vendégeket irányító szakember ebben különösen élen járt. A második félidő végére behozott egy fiatal srácot a balszélre. A kisgyerek kábé negyven kiló lehetett és az is biztos, hogy egy gramm felesleges zsír nem volt rajta. A kiválasztásánál vélhetően a gyorsaság volt a döntő, mert abban nem volt hiba. Ellenben az volt a fixa ideája, hogy a hosszan elé löbbölt labdával úgy tud a leggyorsabban kapura fordulni, hogy abba nagyot belerúg az oldalvonal irányába aztán rárajtol. Régi igazság a fociban, hogy a bogyó mindenkinél gyorsabb. Nála is az volt, a fizikát neki sem sikerült legyőznie, így az akciók vége rendszerint kétségbeesett, de látványos becsúszás lett, majd bedobás az ellenfélnek. ’Jók a megugrásaid, Rajmi! Csak így tovább!’ – szólt a szakmai konzekvencia a pad felől a „Sörgyári capriccio”-ból megelevenedő Pepin bácsiba oltott Ferguson szájából. Vekerdy professzor minden bizonnyal dicsérte volna a módszert, de mi talán közelebb kerültünk a magyarfoci generális bajának gyökereihez.

***

nyitva van a…

A második baráti gól után relatív nagy nyomás alá került a jánossomorjai csapat, de csak meddő próbálkozásokra tellett a hazaiaktól. A dèjavu sem folytatódott, a Győrújbarát nem kapott büntetőt, hogy egalizálhasson mint tizenegy éve a Liverpool. A hazai ultrák persze több ilyen lehetőséget is láttak, amit én inkább betudok az elfogyasztott alkohol mennyiségének mint a valóság helyes érzékelésének.

Aztán persze a semmiből beütött a katasztrófa egy középtávoli szabadrúgás képében, ami magpattant a blokkolni szándékozó védőn és védhetetlenül pattant a labda a kapuba.

2-4. Innen már nem volt visszaút, a mese nem folytatódott, a kellemes győrújbaráti nyárestén nem játszották újra a 2005-ös BL-döntőt, továbbment a megye egyes csapat az eggyel lejjebb vitézkedő ellenfelével szemben.

A távozó vendégdrukkerek azt tudakolták, hogy miként jutnak leggyorsabban Gyirmótra. A bohócliga renoméját nem lehet eléggé amortizálni… Egy ilyen tartalmas sportélmény után is vannak komoly emberek, akik számára esemény az aktuális Fradi meccs utolsó harminc percét elcsípni.

Nincs jövő.

a lenyugvó napnak is van ereje

***

Jegyzőkönyv

Magyar Kupa, megyei 3. forduló

Győrújbarát – Jánossomorja 2-4 (0-3)

Győrújbarát: Koncz – Dobó (65’ Kolontári), Pék, Gáspár, Mészáros – Boros, Tóth M. – Ladiszlaidesz – Paár, Glázer, Váczi (szünetben Varga Cs.).

Jánossomorja: Tüske – György, Tóth K., Gaál, Horváth T. – Cseri, Menyhárt Kiss A., (61’ Horváth R.) – Tóth K. – Maidics (68’ Bánfalvi), Rácz.

Góllövők: 6’ Cseri 0-1, 15’ Cseri 0-2, 39’ Tóth K. 0-3, 47’ Tóth M. 1-3, 51’ Ladiszlaidesz 2-3, 81’ Pék (öngól) 2-4

áldás rája

Alapértelmezett
próza

¡Viva Chile!

mint az Andok, de mégsem

Girðír Vilhjálmsson minden áldott nap kétszer tette meg az utat Ólafsfjörður és Siglulfjörður között. A két aprócska város közötti távolság mindössze tizenöt kilométer, de a fjordok és gleccserek, no meg a cikkcakkos kisebb dombok miatt ez még a soha véget nem érő nyári napokon is legalább hatvan kilométernyi utazást jelentett.

Girðírt azonban semmi sem tántoríthatta el attól, hogy reggel miután befalta heringes szendvicsét, felüljön kedves lovára Gullfaxira és nekivágjon az útnak. Nem késlekedhetett, mivel délre mindenképpen Siglulfjörðurba kellett érnie.

Egy kikötő melletti kisebb házban lakott a szüleivel. Apja, akit a városban mindenki csak heringes Vilinek hívott, most is már hajnalban kiment halászni. Nem volt szükségszerű, hogy ilyen korán kezdje a munkát, de igazából nem akart találkozni Girðírrel.

Amikor jó öt évvel ezelőtt ideköltöztek Akureyriből, még hitt benne, hogy majd ha tizennyolc lesz a fia, együtt viszik a boltot: Girðír lesz, aki esőben, szélben kihajózik, küszködik a hálóval, összeszedi a fogást, ő meg csak eladja a halakat a piacon.

***

Nem így lett és ez már akkor Akureyriben eldőlt. Vili is pontosan tudta, próbált küzdeni a sorsa ellen, de hiába. Ráadásul magát hibáztatta. Azon a napon nem kellett volna Girðírt is elvinnie magával a városi kultúrházba. Hányszor, de hányszor jutott eszébe ez a gondolat.

A szokásosnál is melegebb szerda volt. A halfeldolgozóban ugyanolyan lassan teltek az órák mint rendesen, ám egyszerre megélénkült mindenki, mert a Négyujjú Haldór szerint a kultúrházban, amit az amerikaiak egyik ottmaradt hangárjából alakítottak ki, este meg lehet nézni a Chile-Brazília vébé elődöntőt élő adásban, ugyanis szereztek egy olyan antennát, amivel be tudják fogni a műsort. Mondanom sem kell, hogy ebben egy Izlandon ragadt jenki katona segített nekik. Bár személy szerint őt egyáltalán nem érdekelte az európai foci, de egy üveg Brennivínért bármit megcsinált.

Girðír akkor még csak kilenc éves volt. Az iskolán kívül gyakorlatilag semmit nem csinált azon kívül, hogy naphosszat lógott Ísakkal, Ingólfurral és Einarral. Mondjuk olyan sok érdekességet nem is nyújtott egy kiskamasz számára a hatvanas évek eleji Akureyri. Így aztán minden olyan esemény, ami más volt, mint a mindennapos semmittevés, izgalmasnak tűnt a szemében. Amikor az apja azzal jött haza munka után, hogy este megy a Hangárba, addig nem hagyta békén, amíg az bele nem egyezett, hogy magával viszi.

Előtte még sosem látott igazi focimeccset. Nem is érdekelte. Amikor az iskolában páran játszottak a szünetben az udvaron, szinte undorral figyelte őket. Taszította az a nyers testiség és erőszak, ami a futballból áradt. Mi ebben az élvezet? Ha a barátai nem értek rá, ki sem mozdult a szobájából és csak a könyveit lapozgatta. Imádta a nagy képes albumokat, főként azokat, amikben napsütötte távoli tájakon járhatott és közben azon morfondírozott, miként szakadhatna ki innen, a reménytelenséget jelentő féléves sötétségből? Gyűlölte, hogy hetekig csak lámpással közlekedhet és gyűlölte a csontjáig hatoló hideget is.

Aznap este elsősorban abban bízott, hogy talán összefuthat pár pajtásával, akiknek szintén a halfeldolgozóban dolgozik az apjuk, aztán együtt valahogy csak elütik az időt. De se Ísak, se Ingólfur, se Einar nem jött el. Így aztán jobb híján lekucorodott egy székre és figyelte a tévét.

Először arra lett figyelmes, hogy bár nem érti a beszédet, de nagyon tetszik neki, amit hall. A közvetítés ugyanis csak az eredeti spanyol kommentárral került adásba, ráadásul jól lehetett követni a helyiek szurkolását is, mert azt vélhetően tudatos megfontolásból hangosabbra vették a televíziós szerkesztők. Így aztán furcsa ordítási verseny kerekedett ki a chilei riporter és közel nyolcvanezer, a meccset a helyszínen követő néző között.

¡Chi-le! ¡Chi-chi-le! ¡Chi-chi-le-le! ¡Vi-va Chi-le!

¡Góóóóól de Chile! ¡Jorrrrrrrge Torooooooo!

a santiagói repülő ember, aki nem Jorge Toro

Folyamatosan zakatoltak a fejében a spanyol szavak és teljességgel megbabonázta a kicsit talán barbár, de mégis magával ragadó hangzavar. A képek is fontosak voltak, de csak mint valami gyorsvágású film, pergő kockái és egyáltalán nem azért, mert kíváncsi lenne rá vagy tudni szeretné, mi is az eredmény.

Zúgó fejjel jött ki a Hangárból. Az apja riadtan tekintgetett fiára. Jól vagy? Kérdezgette szinte percenként, de nem kapott választ. Girðír eszelős tekintettel és határozott léptekkel baktatott egész úton hazafelé, ugyanakkor az egész lénye mégis kiegyensúlyozottságot és harmóniát árasztott magából és ezt valahogy az apja is megérezte, ezért nem zaklatta tovább kérdéseivel a fiát.

Sokáig nem tudott elaludni, aztán amikor másnap felkelt, csak ennyit mondott.

Futballozni szeretnék!

Persze. Mondta az apja és lelke mélyén örült is neki, mert végre lesz a fiának egy normális és rendszeres elfoglaltsága és nem Ísakkal, Ingólfurral meg Einarral fogják a sirályokat kergetni a kikötőben. Különösen Einartól szerette volna távol tartani Girðírt, mert az apjával egy műszakban voltak a halfeldolgozóban és nem volt róla túl jó véleménnyel. Valamikor réges régen össze is akaszkodtak egy lány miatt és Einarban szemében ugyanazt az a vad tüzet látta mint az apjáéban és szerette volna Girðír megkímélni egy esetleges megaláztatástól.

A KA sporttelepe nem volt messze a házuktól, az első adandó alkalommal le is vitte Girðírt edzésre. A szertáros éppen csak biccentett, amikor megérkeztek, aztán arrafelé bökött, ahol a többi fiú már vette a szerelését. Ahogy körülnézett majdnem mindegyiküket ismerte az iskolából, de eddig nem nagyon vett róluk tudomást. Mások voltak. A futballozó srácok nem igazán vegyültek a többiekkel és azok sem keresték a társaságukat.

Most azonban kedvesebbnek találta őket, nem volt olyan érzése, hogy lelketlen és agy nélküli hústornyok közé került, akiknek semmi más céljuk nincs, mint a már szakadtra rúgott labdájuk helyett valahogy megszerezni a fejét és azzal folytatni a játékot. Sziasztok! Üdvözölte őket lelkesen és azok visszaintettek neki.

Az első edzésen nagyon jól érezte magát. Élvezte a szikrázó napsütést, nagyokat fujtatva hosszú sprinteket vágott ki minden egyes indítás elérésére. A többség őszinte csodálkozással figyelte a lelkesedését és folyamatosan arra várt, mikor esik össze a fáradtságtól. De a pillanat csak nem akart eljönni és közben el is telt a másfél óra.

Maradhatsz! Mondta elmenőben Helgi Kárason, a fiúcsapat edzője. De szerezz magadnak egy rendes csukát, mert ezzel a cipővel magadat és a többieket is tönkreteszed!

Onnantól kezdve Girðír csak a focinak élt. Az iskolát is komolyan vette, mert az apa egyenesen megmondta neki, hogy amint a tanulás rovására megy a dolog, nincs több edzés. Így aztán a tanítás után is bent maradt, megcsinált minden házi feladatot, megtanulta az összes leckét és csak utána indult a Glerárgata mellett fekvő pályához.

Amikor pedig tréningezni vagy játszani kezdett, teljesen átszellemült. A tudatalattijában folyamatosan ott motoszkált az az első találkozás, a santiagói mérkőzés hangulata és ritmusa. A hangok, a képek, a villanások, mintha egy másik dimenzióba került volna és ettől a futballja is művészetté változott, amit a többiek először csak néztek, de aztán átragadt rájuk is a hullámzás és az egész harmónia ottmaradt velük minden egyes alkalommal egészen az edzés végéig.

Helgi Kárason sokszor egy szót sem szólt, csupán kezdésnek sípolt egyet. majd az idő lejártával még egyet, aztán csak megköszönte a részvételt és szép estét kívánt mindenkinek. Miután az utolsó focistája is elhagyta a sporttelepet, pár pillanatig azt sem tudta, hogy hol van és ez az érzés később sem változott, de abban biztos volt, hogy rendkívüli dolgok történtek újfent és a hétvégi meccset biztosan meg fogják nyerni.

Így is történt. Szombaton kettő nullára verték Girðír két góljával a Vikingur Ólafsvík tízéveseit. A másodikat szögletből rúgta érintés nélkül, de úgy, hogy a labdát bal lábbal kifelé rúgta meg, de az az ötös sarkánál hirtelen irányt változtatott és védhetetlenül csapódott a hosszú kapufa mellé.

¡Viva Chile! Mormogta magában, mielőtt a többiek a földre teperték.

Az évek múlásával Vili egyre többször emlegette a fiának, hogy a halászattal is foglalkoznia kellene, mert előbb vagy utóbb be fog zárni a halfeldolgozó, ezért önállósodni kell és a saját üzletben mindenképpen számít a fiára, de Girðír hallani sem akart róla. Apám! Én nem arra születtem! Mondta határozottan és közben az ujjaival egy latin dallamot dobolt az ebédlőasztalon, amivel csak még jobban feldühítette Vilit.

A viták mindennapossá váltak, de ez a legkevésbé sem látszott meg Girðíren, amikor futballozott. Akureyriben már korábban híre ment, hogy érdemes minden második vasárnap megnézni a KA kölyökcsapatának meccseit, mert ott már-már földöntúli eseményekben lehet része a szerencséseknek, így nem csak azokat vonzották a mérkőzések, akik csak egy szép megmozdulásra vágytak, hanem azokat is, akik spirituális élményre szomjaztak.

A következő nyáron aztán tényleg felszámolták a halfeldolgozót, miután a két tulajdonos összeveszett egymással és mivel semmiben nem tudtak megegyezni, hagyták összeomlani az egész üzemet. Aztán pár évvel később együtt indítottak egy ételkiszállító céget Amerikában, de ez már nem segített azon a közel száz munkáson, akik egyik napról a másikra elvesztették állásukat.

Vilhjálm Ottoson is így járt, ezért aztán komoly elhatározásra jutott. Eladta a házukat, hogy folytathassa nagyapjának valamikori vállalkozását Ólafsfjörðurban. Az apró ház, ami egybeépült a bolttal, még megvolt, bár ráfért némi felújítás. A pénzből, amit az akureyri otthonukért kapott még arra is futotta, hogy vegyen egy közepes méretű halászhajót.

A fiának azt sem engedte meg, hogy elbúcsúzzon a csapattársaitól. Szinte az éj leple alatt indult el a furgon Akureyriből, egyedül Helgi Kárason látta Girðít, ahogy a hátsó ülésen ült összegömbölyödve és mintha sírt volna.

Helgi Kárason is zokogott, mert tudta, hogy soha többet nem lesz olyan játékosa mint Girðí Vilhjálmsson és abban is biztos volt, hogy vasárnap veszíteni fognak az UMFS Dalvíkkal szemben.

Igaza lett, mert egy utolsó perces öngóllal elvitték a vendégek a pontokat. Egy kapuskirúgás után egyszerre feltámadt a szél, egyesek tisztán hallották, ahogy azt susogja: ¡Viva Chile!, majd harminc méter megtétele után a labda hirtelen visszafordult és védhetetlenül vágódott a KA kapujába. A Négyujjú Halldór még Girðírt is látni vélte egy pillanatra a tizenhatos sarkánál.

Vili nagy lelkesedéssel vágott bele a heringhalászatba és biztos volt benne, hogy most már a fiára is támaszkodhat. Csalatkoznia kellett azonban, mert Girðír ugyan tessék-lássék módon segédkezett neki, de gondolatai messze jártak. Bár Vili határozottan megtiltotta neki, hogy elmenjen a helyi Þróttafélagið Leiftur csapatához, de arról elfeledkezett vagy talán csak nem érte fel ésszel, hogy Girðír a foci segítségével könnyedén legyőzheti azokat az akadályokat, amik egy átlagos ember számára leküzdhetetlenek.

Ráadásul pár héttel később a KS Siglulfjarðar kupameccset játszott a városkában és a csapatot szállító busz pontosan Vili boltjával szemközt parkolt le miután begördült a településre. A heringes szendvicsnek messze földön híre volt még az öreg Elias idejéből és a siglulfjörðuriak őszinte örömmel konstatálták, hogy újra nyitott a halbolt és nyomban meg is szállták az épületet.

Girðír csak a nagy hangzavarra jött ki a szobájából, de azonnal észrevette, hogy az egyen mezbe öltözött srácok futballisták, így aztán szóba elegyedett velük. Azok meg hamar rájöttek, hogy ő az a Girðír Vilhjálmsson, akiről már annyit hallottak. Szó szót követett és a KS vezetői azzal a tudattal mehettek tovább meccset játszani, hogy megszerezték maguknak az egykori akureyri fenomént.

Isten lássa lelkemet, de aznap a Leiftur-KS kupacsatát eldöntő, órákig elnyúló büntetőpárbajban igazán furcsa dolgok történtek és végül boldog vendégekkel száguldott el a busz valamikor éjfél előtt.

Vili álmatlanul forgolódott az ágyában egész éjszaka, de csak arra jutott, hogy a varázslat ellen tehetetlen és újra megátkozta a napot, amikor ’62 nyarán a fiát elvitte a Hangárba megnézni a Brazília-Chile vébé elődöntőt.

Reggel korábban kelt mint szokott. Mikor Girðír köszönt neki, csak biccentett aztán elindult halászni.

Soha többé nem beszéltek egymással.

havas és kevésbé havas csúcsok

Alapértelmezett
próza

A fiú, aki macskákkal álmodott

jeno2

emberből állat

Igazából nem is tudom, hogy hívták a fiút. Még az is lehet, hogy nem volt neve. Annyi furcsaság volt az életében, ennek következtében akár ez is elképzelhető. A szülei is csak úgy szólították: Kisfiam!

Ami azonban vitathatatlan: nagyon szerette a macskákat. Valószínűleg azért alakultak így a dolgok, mert őt viszont szinte senki sem kedvelte. A macskák ellenben jó partnernek bizonyultak: elhitették vele, hogy ők szeretik. Tökéletes párosítás, mondhatnánk és abból a szempontból feltétlenül igazunk is lenne, hogy miután a macskák lettek az ő igazi barátai, idővel esélye sem maradt, hogy igazi emberbarátai  legyenek.

Amikor kicsi volt, még nem tűnt úgy, hogy neki valaha gondjai lesznek a barátkozással. Békésen üldögélt a babakocsijában és mindenkinek integetett. A  másik gyerekek  meg visszaintegettek neki, mert a gyerekek már csak ilyenek, imádják egymást utánozni, no meg imádnak integetni. Jól elvolt ebben a létben a pici. Vannak barátaim, gondolta. Persze nem pontosan így, hiszen az ember másfél éves korában még nem igazán tudja: mi az a barát.

Aztán járni kezdett és elkezdődtek a bajok. Mindenkihez oda akart menni és meg akarta simogatni azokat a másik gyerekeket. Azok azonban nem akarták ezt és nem is hagyták. Volt a fiúban ugyanis valami, amit nehéz szavakkal elmondani. Talán a túlzott akarás miatt folyamatosan görcsbe rándult, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy normális görcsölést, ami az izmok valószínűtlen összehúzódásával jár, hanem egyféle belső rángással, ami ráadásul egy kis vinnyogással párosult. Egyes gyerekek ettől megijedtek, mások pedig csak nevettek. Arra azonban nem volt jó a dolog, hogy barátokat szerezzen és akár csak alkalmi kapcsolatokat alakítson ki a kortársaival. A játszótéren szótlanul és magányosan üldögélt egy padon és egy idő után csak távolról figyelte a többieket. Végtelen szomorúság tükröződött a szemében, a szülei pedig azzal vigasztalták és próbálták megnyugtatni, hogy ne foglalkozzon velük, ő sokkal különb és jobb náluk.

Te jó ember vagy! Vajon hányszor hallotta ezt a mondatot? Sokszor, talán túl sokszor is és így végül elhitte.

Az első macskával akkor találkozott, amikor pár évvel később rótta szokásos köreit a közeli parkban. Nem volt egy szép állat, tarkaságát az összekócolt szőr csak még kuszábbá tette, ráadásul az egyik füléből hiányzott egy nagyobb darab. Odasandított a fiúra, aztán megpróbált a közelébe férkőzni. A dörgölőzését azonban nem vette az jó néven és egy hatalmasat bikázott bele. Mivel nem volt túl ügyes, a teli rüszttel megeresztett lövés kissé lecsúszott, aminek következtében a macska csak pár métert repült, majd hatalmas nyávogással egy szemeteskuka közvetlen közelében landolt. Nyüszített még egy kicsit, aztán összeszedte magát és visszasántikált a lábához. Újra dörgölőzni kezdett.

Vajon miért csinálják mindig ezt a macskák?

Most már nem rúgta el. Kicsit közelebb hajolt hozzá és ekkor vette észre, hogy az orra mellett van egy apró fekete foltocska, ami pontosan úgy nézett ki és pont ott volt, mint az anyajegye az arcán. Felemelte és magához szorította, kicsit túlzott erővel, mert a macska vinnyogni kezdett. Elszégyellte magát és óvatosan letette a földre.

Az első állat után aztán jött a többi és hamarosan egy kisebb sereglet vette körül, akikkel most már együtt tették meg a napi sétákat a parkban. Mindegyik macskában volt valami, ami hasonlított rá: az egyik ugyanúgy sántított, akárcsak ő, a másiknak a látásával volt baja. Volt közöttük egy nagyobb, teljesen fekete példány, aminek a nyávogása úgy tetszett, mint amikor a fiú nevetett.

Jól érezte magát a társaságukban. Az idő múlásával már szinte csak köztük élt, megtanult velük kommunikálni, aminek következtében egyre kevésbé tudott az emberekkel beszélni. A szülei az elején nem értették a dolgot, de úgy gondolták, hogy ez csak valami kiskamaszos habók, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Elmúlik. Mondta az apja az anyjának, emlékszel, hogy a Margitéknál is volt ilyen.

A helyzet akkor kezdett súlyosbodni, amikor egyre kevésbé akart két lábra állni. Megtehette volna, de valamiért jelezni akarta újdonsült barátainak, hogy ő mindenben azonosul velük. Ő most már tényleg olyan, mint ők.

Kezdeni kellett volna az iskolát, a pszichológus azonban azt javasolta a szüleinek, hogy még várjanak egy évet. Előfordult már mással is, nyugtatta őket. Aztán azzal viccelődött, hogy mennyivel jobb, hogy nem a verebekkel barátkozik. Az apja csak hümmögött, de bízott benne, az idő majd mindent megold.

Senkinek sem lett igaza. Egyre szőrösebb lett és a bundája érdekes mintázatot vett fel. Teljesen fehér volt, ugyanakkor az egész testén azonos formájú fekete hatszögek jelentek meg. A többi macska, kicsit irigykedve nézett rá, mert mindezt csinosnak találták, ráadásul valamilyen kifürkészhetetlen okból az ő szőre mindig szép tiszta és rendezett volt. Akkor is, ha a tüskés bokorból mászott elő egy megtermett galambbal a szájában.

Egy verőfényes őszi napon összegömbölyödve heverészett a parki fűben, az aszfaltozott focipálya közvetlen közelében. Nagyon szerette azt a részt, mert ott olyan sűrűn nőtt a lóhere, hogy különösen kényelmes volt a fekvés. A rozoga drótkerítéssel ölelt pályán meccset játszottak a fiúk. Néha hunyorogva odanézett és úgy tűnt számára, hogy azok rúgják a bőrt, akiket valaha meg akart simogatni. Igen! Horkant fel egy pillanatra. Az ott az a fiú az utcánkból, a 11-ből! És közben vészjóslóan hunyorított.

Ám ekkor valaki egy rosszul sikerült keresztpassz következtében átrúgta a labdát a kerítésen, ami néhány lépéssel mellette állt meg. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felugrik és játszik vele egy kicsit, de aztán meggondolta magát. Túlságosan lusta volt hozzá. Ekkor hirtelen lépteket hallott, megállt mellette valaki, aztán egy hirtelen mozdulattal megemelte és a hóna alá csapta majd már szaladt is vele vissza, a pályára.

Meglepődött, de egy kicsit sem ellenkezett. A fiú az oldalvonalnál megállt, két kézzel megfogta és egy erőteljes mozdulattal bedobta a többiek felé. Tudta, hogy mi fog következni, ezért még jobban összehúzta magát. Amikor először földet ért, a hátára esett és éles fájdalmat érzett. Egy vékony vércsík jelent meg makulátlanul tiszta bundáján. Becsukta a szemét és összeszorította a fogát. Egy hang, egy nyikkanás nem jött ki belőle. A rúgásokat először keménynek és durvának találta, de a harmadik vagy negyedik passz után már hozzászokott az érzéshez. Gondolatait tudatosan másfelé terelte és így már élvezni is tudta a történéseket.

Pár pillanat múlva egy nagyobb puffanást érzett. Látta vagy inkább csak elképzelte, ahogy a feje találkozik a futballcsukával, pontosan ott, ahol a fűzőt gondos kezek dupla csomóra kötötték, aztán hosszan repül és repül, az örökkévalóságnak tűnik a pillanat, végül hirtelen megáll, megfogja egy durva madzagból összeeszkábált háló, mozdulatlanná válik, majd lehuppan a rücskös földre.

Gól! Kiáltják többen és a macskafiú akkor és ott határozottan azt érzi, sőt tudja, hogy végre értelmet nyert az élete, bekövetkezett az, amire egészen kicsi korától és mindennél jobban vágyott: szeretik őt az emberek.

Tévedett.

Először a kapus szólalt meg. Nem volt bent! Mondta határozottan. Nem voltam bent? Horkant fel a fiú. Még, hogy nem voltam bent? Hiszen a bundámat felsértette a háló!

Nézzétek! Most is pontosan a vonalon van, jegyezte meg egy másik játékos. És valóban, a labda rajta feküdt a fehér csíkon. Kétségtelenül a nagyobb része beljebb volt, de egy apró hányada kifelé állt. Ráadásul vékony piros vonalban elkezdett szivárogni belőle… a vér.

Micsoda vacakok ezek mostanság, mordult fel az egyik fiú és a szőrmókot bedobta a pálya melletti kukába.

Egy törött sörösüvegre zuhant rá. Ezt nem ide kellett volna tenni, futott végig az agyán.

Nem szenvedett sokat.

metamorfózis

metamorfózis

 

Alapértelmezett