próza

Ösztönlények

 

charlton1

nem láttam senkit, nem látok semmit

Körülbelül a huszadik percig nem történt semmi érdekes.

Szép, késő tavaszi vasárnap délután volt, lassan csörgedeztek a percek. A drukkerek is úgy lehettek vele: ezért most nem érdemes otthagyni a kiskertet vagy lemondani egy randit az imádott nővel, így aztán éppen csak lézengtek az ütött-kopott lelátón a népek.

Három forduló volt hátra. Már nem léphettek feljebb, az ellenfél meg biztosan nem esett ki ebben a szezonban. Majd a következőben! Röhögtek a heti utolsó edzésen, amikor a Mester már csak harminc perc cicázást, utána meg félórás egymás elleni csatát mert beiktatni a programba. Többen így is döbbenten néztek rá: csak nem gondolja, hogy péntek délután bohóckodni fognak?

Középső védőt játszott. Nem ez volt az igazi posztja, inkább védekező középpályásként szeretett pályán lenni, mert akkor volt esélye arra is, hogy néha-néha átruccanjon az ellenfél térfelére. A Mester azonban roppant szigorú volt. Mármint abban az értelemben, hogy a megálmodott taktikához, amit egyébként következetesen játékrendszernek hívott, és annak minden egyes eleméhez a végletekig ragaszkodott. Az egyik ilyen sarkalatos pont volt, hogy a centerhalf, ezt a kifejezést is imádta használni, bár a fiatalok közül páran nem is értették, hogy mit beszél, nem lépheti át a felezőt egészen addig, amíg nem szól neki külön.

Egyszer, évekkel ezelőtt igazolt a csapat egy rutinosabb védőt, aki talán a második tréningen megkérdezte tőle, hogy miért van ez így? A Mester hosszasan gondolkozott, aztán belekezdett egy végeláthatatlan monológba, amiben volt szó háborús történetekről, meg a növények szaporodásáról, aztán egy nőről, akit majdnem feleségül vett, no meg a horoszkópok és hasonló földön túli dolgok hasznosságáról, de legfőképp arról, hogy a fiatalok mennyire nem tisztelik már az időseket. Végül egyszer csak elakadt a szava, majd kíváncsian nézett arra az arcra, aki emlékei szerint pár perce mondott neki valamit. Te ki is vagy? Tette fel az obligát kérdést, de a választ már nem várta meg. Öt perc múlva a pályán! Vetett véget a vitának és az új játékoson kívül senki nem volt az öltözőben, aki ne értette volna meg egy másodperc alatt, hogy mi is az UIY játékrendszer lényege. Majd rájössz te is! Veregették meg a hátát. Vagy télen kölcsönadnak.

És így is lett.

nem uiy

ez nem az UIY

Most azért kellett egy sorral hátrébb lépnie, mert a csapat első számú belső védője pár nappal korábban bejelentette, hogy kapott egy jó ajánlatot és bizony el fog innen menni. Azt tudni kell, hogy őt még valamikor klasszikus centernek hozták ide, de a Mester egyik este álmot látott, amiben egy égő csipkebokorból előugró kis hobbit-szerű figura arról győzködte, hogy azt a fiút pedig a jóisten is védőnek teremtette és mivel hitt egy másik valóságban, ráadásul a manó következetesen a nevén szólította, biztos volt benne: követnie kell a jelet. A srác tiltakozott párszor, mutogatta a statisztikáit, de a Mester nem tágított, így lehajtotta a fejét, összeszorította fogát és megcsinálta, amit kértek tőle, de minden nap azon imádkozott, hogy egyszer csak megjöjjön az ajánlat és elvigyék innen, mert ő bizony gólokat akar rúgni. Az más kérdés, hogy a szezonban aztán onnantól kezdve szinte alig kaptak gólt, messziről csodájára jártak a védőmunkájának és egyesek már a poszt forradalmáról beszéltek. Ő azonban csak szenvedett, mert az ellenfél kapuját sokszor hónapokig nem is láthatta.

A Mester a távozásról szóló bejelentésre csak annyit mondott. Add le a szerelésedet és ha bárki kérdezné, mi nem is ismertük egymást. Majd szúrós szemmel körbenézett az öltözőben. Majthényi, te leszel a centerhalf és mindig is te voltál.

Nem volt boldog, de úgy volt vele, az első meccsen alibizik egyet, aztán majd meglátjuk, közel az idény vége és csak hoznak valakit, aki tényleg szeret hátul futballozni. A sors a kezére játszott. Az ellenfél nem igazán akart kinyílni, így aztán kocogósra vehette a tempót, ráadásul megvolt benne a kellő rutin ahhoz, hogy szimpla helyezkedéssel letudja a ráeső feladatot. Közben volt ideje nézelődni meg gondolkodni. Például most vette észre, hogy a tizenhatos magasságában, az oldalvonal mellett a korlátnál van egy kis apró bokrocska. Pont kettévágta azt a mezsgyét, amit a bedobásoknál tapostak ki sok év alatt, de mégis szép szabályos maradt. Úgy tűnt, hogy mindenki vigyázott rá, nem taposták meg és csak meg sem rugdosták. Még a másik csapat játékosai sem. Elmosolyodott, mert eszébe jutott az, amit a Mester mondott sokszor a növények szaporodásáról, mert ez a téma valamiért minden taktikai értekezleten szóba került, meg sok minden másról. Jó helyen vagyok én itt. Futott át agyán a gondolat.

Ekkor hirtelen meghallotta a labda tompa puffanását, reflex-szerűen felnézett és látta, hogy szép hosszú ívben repül felé a pettyes. Volt ideje körbetekinteni, érezte ő azt e nélkül is, de akkor tényleg bizonyossággá vált a számára, hogy közel s távol nincs támadó. Egy kósza és erőtlen keresztlabda, amiben összesűrűsödik a reménytelenség. Szinte kereste a szemével a feladót, mert annyira megsajnálta. Felugrott, kicsit talán a szemét is becsukta, de aztán gyorsan korrigált, mert tudta, hogy ez már túlzás. Bár a szituáció pofonegyszerű és még így is meg tudná oldani, az apja szavai jutottak eszébe a felelősségvállalásról meg az alázatról.

Patt.

Tompa ütést érzett a derekán, aztán hirtelen elsötétült minden.

Talán csak pár másodpercig volt eszméletlen. Nem az ütközés volt nagy, hanem olyan szerencsétlenül ért földet, hogy közben beütötte a fejét. Melegséget érzett, a felszakadt fejbőréből szivárgott a vér lassan, méltóságteljesen. A csapattársai közül páran körbeállták, a többiek vérmérsékletük szerint tébláboltak a közelben. Érdekes, a történtek ellenére mindenre tisztán emlékezett és mivel hamar átlátta, hogy nem lett komoly baja, azonnal próbálta összerakni az esés előtti pillanatokat. Képek villództak a szemei előtt gyors egymásutánban. Olyan volt, mint amikor egy filmet tízszeres gyorsítással néz az ember. Semmi. Aztán újra és újra. Igyekezett az agyának működését lassítani, de csak kevéssé sikerült. Sok-sok zöld, aztán a labda, sok-sok zöld, aztán megint a labda. Egy pillanatra bevillant a vonal melletti bokrocska, most tűnt fel neki, hogy milyen szép apró, mélyzöld levelei vannak, amelyek szabályos hat- és ötszögeket alkotnak. Az összhatás olyan volt, mintha egy labdát látott volna.

Aztán hirtelen, gyakorlatilag a semmiből egy alak képe bukkant fel. Nem látta élesen a kontúrját, csak összemosódott színeket. Talán kék? Esetleg lila? Aztán az egész átváltott egy piros-narancs árnyalattá. Meglepődött. A dresszük pont ezekből a színekből állt: vörös nadrág és aranyszínű trikó.

Mi történik velem? Értetlenkedett. Erősen koncentrálni kezdett, amitől az egyébként zúgó feje fájni kezdett, de nem hagyta abba. Tudta, érezte, hogy előbb vagy utóbb az arc is látható lesz. Ráadásul a kezdeti kíváncsiság után most már a düh is kezdte hatalmába keríteni. Biztos, hogy nem volt ott ellenfél. Morogta magában. Biztos.

Lehunyta a szemét és ekkor egy régi emléke ötlött fel benne. Egy évekkel ezelőtti mérkőzés, ami talán a legjobb meccse volt egész pályafutása alatt. Utolsó fordulós rangadó idegenben, a tabellán előttük álló csapattal szemben: aki jobban jön ki a derbiből, osztályozót játszhat és mérkőzhet a felsőbb ligáért. Az ellenfél játékmesterét kellett semlegesítenie, ami annyira jól sikerült, hogy még egy gólpasszra is maradt ereje negyedórával a vége előtt. Azzal a góllal nyertek 3-2-re.

És ekkor villámszerűen meglátta az arcot. Kovacsics volt az, aki mellette játszott a védelemben. Azon a mérkőzésen még az ellenfelet erősítette. A futball berkein belül Művésznek hívták, a név okát ugye nem kell elmagyaráznom. Remek szezont futott akkor, de a vereség után már soha többé nem volt olyan mint annak előtte. Egy kis időre a futballal is felhagyott és testépítőként próbált szerencsét, de nem lett sikeres, így aztán kapva kapott az alkalmon, amikor két éve a Mester, aki megint valamilyen égi jelet kapott, meggyőzte a vezetőket, hogy neki kell a Művész kell, mert a Művész megint olyan lesz mint amikor a csúcson volt.

A megérzése ezúttal megtréfálta a Mestert, mert a Művész nem lett megváltó, sőt stabil kezdővé sem vált. Inkább csak padozott és ez láthatóan nagyon megviselte. Az egész világra haragudott, de legfőképp őrá, mert nem tudta elfelejteni azt a réges régi utolsó fordulós meccset. Most azonban, igaz kényszerből, a centerhalf kiebrudalása után, bekerült a csapatba.

Gyengének érezte magát, ennek ellenére felült és a Művészt kereste. Először nem találta, aztán észrevette, hogy mindenkitől távol a felezőnél álldogál csípőre tett kézzel és őt nézi.

Találkozott a tekintetük.

Tisztán látta, ahogy mond valamit és az éles csendben még hallani is vélte, amit mormol, de inkább csak leolvasta a szájáról a szavakat.

Most megkaptad, köcsög!

bibi

nem ott fáj, doki!

Alapértelmezett
próza

A fiú, aki macskákkal álmodott

jeno2

emberből állat

Igazából nem is tudom, hogy hívták a fiút. Még az is lehet, hogy nem volt neve. Annyi furcsaság volt az életében, ennek következtében akár ez is elképzelhető. A szülei is csak úgy szólították: Kisfiam!

Ami azonban vitathatatlan: nagyon szerette a macskákat. Valószínűleg azért alakultak így a dolgok, mert őt viszont szinte senki sem kedvelte. A macskák ellenben jó partnernek bizonyultak: elhitették vele, hogy ők szeretik. Tökéletes párosítás, mondhatnánk és abból a szempontból feltétlenül igazunk is lenne, hogy miután a macskák lettek az ő igazi barátai, idővel esélye sem maradt, hogy igazi emberbarátai  legyenek.

Amikor kicsi volt, még nem tűnt úgy, hogy neki valaha gondjai lesznek a barátkozással. Békésen üldögélt a babakocsijában és mindenkinek integetett. A  másik gyerekek  meg visszaintegettek neki, mert a gyerekek már csak ilyenek, imádják egymást utánozni, no meg imádnak integetni. Jól elvolt ebben a létben a pici. Vannak barátaim, gondolta. Persze nem pontosan így, hiszen az ember másfél éves korában még nem igazán tudja: mi az a barát.

Aztán járni kezdett és elkezdődtek a bajok. Mindenkihez oda akart menni és meg akarta simogatni azokat a másik gyerekeket. Azok azonban nem akarták ezt és nem is hagyták. Volt a fiúban ugyanis valami, amit nehéz szavakkal elmondani. Talán a túlzott akarás miatt folyamatosan görcsbe rándult, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy normális görcsölést, ami az izmok valószínűtlen összehúzódásával jár, hanem egyféle belső rángással, ami ráadásul egy kis vinnyogással párosult. Egyes gyerekek ettől megijedtek, mások pedig csak nevettek. Arra azonban nem volt jó a dolog, hogy barátokat szerezzen és akár csak alkalmi kapcsolatokat alakítson ki a kortársaival. A játszótéren szótlanul és magányosan üldögélt egy padon és egy idő után csak távolról figyelte a többieket. Végtelen szomorúság tükröződött a szemében, a szülei pedig azzal vigasztalták és próbálták megnyugtatni, hogy ne foglalkozzon velük, ő sokkal különb és jobb náluk.

Te jó ember vagy! Vajon hányszor hallotta ezt a mondatot? Sokszor, talán túl sokszor is és így végül elhitte.

Az első macskával akkor találkozott, amikor pár évvel később rótta szokásos köreit a közeli parkban. Nem volt egy szép állat, tarkaságát az összekócolt szőr csak még kuszábbá tette, ráadásul az egyik füléből hiányzott egy nagyobb darab. Odasandított a fiúra, aztán megpróbált a közelébe férkőzni. A dörgölőzését azonban nem vette az jó néven és egy hatalmasat bikázott bele. Mivel nem volt túl ügyes, a teli rüszttel megeresztett lövés kissé lecsúszott, aminek következtében a macska csak pár métert repült, majd hatalmas nyávogással egy szemeteskuka közvetlen közelében landolt. Nyüszített még egy kicsit, aztán összeszedte magát és visszasántikált a lábához. Újra dörgölőzni kezdett.

Vajon miért csinálják mindig ezt a macskák?

Most már nem rúgta el. Kicsit közelebb hajolt hozzá és ekkor vette észre, hogy az orra mellett van egy apró fekete foltocska, ami pontosan úgy nézett ki és pont ott volt, mint az anyajegye az arcán. Felemelte és magához szorította, kicsit túlzott erővel, mert a macska vinnyogni kezdett. Elszégyellte magát és óvatosan letette a földre.

Az első állat után aztán jött a többi és hamarosan egy kisebb sereglet vette körül, akikkel most már együtt tették meg a napi sétákat a parkban. Mindegyik macskában volt valami, ami hasonlított rá: az egyik ugyanúgy sántított, akárcsak ő, a másiknak a látásával volt baja. Volt közöttük egy nagyobb, teljesen fekete példány, aminek a nyávogása úgy tetszett, mint amikor a fiú nevetett.

Jól érezte magát a társaságukban. Az idő múlásával már szinte csak köztük élt, megtanult velük kommunikálni, aminek következtében egyre kevésbé tudott az emberekkel beszélni. A szülei az elején nem értették a dolgot, de úgy gondolták, hogy ez csak valami kiskamaszos habók, így nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Elmúlik. Mondta az apja az anyjának, emlékszel, hogy a Margitéknál is volt ilyen.

A helyzet akkor kezdett súlyosbodni, amikor egyre kevésbé akart két lábra állni. Megtehette volna, de valamiért jelezni akarta újdonsült barátainak, hogy ő mindenben azonosul velük. Ő most már tényleg olyan, mint ők.

Kezdeni kellett volna az iskolát, a pszichológus azonban azt javasolta a szüleinek, hogy még várjanak egy évet. Előfordult már mással is, nyugtatta őket. Aztán azzal viccelődött, hogy mennyivel jobb, hogy nem a verebekkel barátkozik. Az apja csak hümmögött, de bízott benne, az idő majd mindent megold.

Senkinek sem lett igaza. Egyre szőrösebb lett és a bundája érdekes mintázatot vett fel. Teljesen fehér volt, ugyanakkor az egész testén azonos formájú fekete hatszögek jelentek meg. A többi macska, kicsit irigykedve nézett rá, mert mindezt csinosnak találták, ráadásul valamilyen kifürkészhetetlen okból az ő szőre mindig szép tiszta és rendezett volt. Akkor is, ha a tüskés bokorból mászott elő egy megtermett galambbal a szájában.

Egy verőfényes őszi napon összegömbölyödve heverészett a parki fűben, az aszfaltozott focipálya közvetlen közelében. Nagyon szerette azt a részt, mert ott olyan sűrűn nőtt a lóhere, hogy különösen kényelmes volt a fekvés. A rozoga drótkerítéssel ölelt pályán meccset játszottak a fiúk. Néha hunyorogva odanézett és úgy tűnt számára, hogy azok rúgják a bőrt, akiket valaha meg akart simogatni. Igen! Horkant fel egy pillanatra. Az ott az a fiú az utcánkból, a 11-ből! És közben vészjóslóan hunyorított.

Ám ekkor valaki egy rosszul sikerült keresztpassz következtében átrúgta a labdát a kerítésen, ami néhány lépéssel mellette állt meg. Az első pillanatban arra gondolt, hogy felugrik és játszik vele egy kicsit, de aztán meggondolta magát. Túlságosan lusta volt hozzá. Ekkor hirtelen lépteket hallott, megállt mellette valaki, aztán egy hirtelen mozdulattal megemelte és a hóna alá csapta majd már szaladt is vele vissza, a pályára.

Meglepődött, de egy kicsit sem ellenkezett. A fiú az oldalvonalnál megállt, két kézzel megfogta és egy erőteljes mozdulattal bedobta a többiek felé. Tudta, hogy mi fog következni, ezért még jobban összehúzta magát. Amikor először földet ért, a hátára esett és éles fájdalmat érzett. Egy vékony vércsík jelent meg makulátlanul tiszta bundáján. Becsukta a szemét és összeszorította a fogát. Egy hang, egy nyikkanás nem jött ki belőle. A rúgásokat először keménynek és durvának találta, de a harmadik vagy negyedik passz után már hozzászokott az érzéshez. Gondolatait tudatosan másfelé terelte és így már élvezni is tudta a történéseket.

Pár pillanat múlva egy nagyobb puffanást érzett. Látta vagy inkább csak elképzelte, ahogy a feje találkozik a futballcsukával, pontosan ott, ahol a fűzőt gondos kezek dupla csomóra kötötték, aztán hosszan repül és repül, az örökkévalóságnak tűnik a pillanat, végül hirtelen megáll, megfogja egy durva madzagból összeeszkábált háló, mozdulatlanná válik, majd lehuppan a rücskös földre.

Gól! Kiáltják többen és a macskafiú akkor és ott határozottan azt érzi, sőt tudja, hogy végre értelmet nyert az élete, bekövetkezett az, amire egészen kicsi korától és mindennél jobban vágyott: szeretik őt az emberek.

Tévedett.

Először a kapus szólalt meg. Nem volt bent! Mondta határozottan. Nem voltam bent? Horkant fel a fiú. Még, hogy nem voltam bent? Hiszen a bundámat felsértette a háló!

Nézzétek! Most is pontosan a vonalon van, jegyezte meg egy másik játékos. És valóban, a labda rajta feküdt a fehér csíkon. Kétségtelenül a nagyobb része beljebb volt, de egy apró hányada kifelé állt. Ráadásul vékony piros vonalban elkezdett szivárogni belőle… a vér.

Micsoda vacakok ezek mostanság, mordult fel az egyik fiú és a szőrmókot bedobta a pálya melletti kukába.

Egy törött sörösüvegre zuhant rá. Ezt nem ide kellett volna tenni, futott végig az agyán.

Nem szenvedett sokat.

metamorfózis

metamorfózis

 

Alapértelmezett