életkép

Győrújbarát, Isztambul

alvó sárkány

Javi Garcia rövid passza után Hamann készítette le a bőrt Smicernek, aki egy kicsit állított rajta, aztán a tizenegyespont képzeletbeli meghosszabbításától picit jobbra, úgy huszonöt méterről, talán kissé ütemtelenül keresztbe visszalőtte azt a bal alsó sarokra. A megoldás meglephette Didát, ráadásul takarásból jött a löket, így hiába vetődött jól, az apró késedelem végzetessé vált és a bőrkesztyű hegyét érintve a labda megpihent a sarokban. Miután a cseh szélső felfogta, hogy a kísérlete sikerült, örömében sután és megismételhetetlen mozdulattal bokszolt a levegőbe. Úgy, ahogy azt csak archív felvételeken látni, mert akkor még nem tanult és begyakorolt mozdulat volt a körítés. Gerard fejese után nem sokkal történt mindez azon az isztambuli éjszakán, a második félidő elején. 0-3 után hirtelen 2-3 lett. A gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet. A liverpooli fanatikusok által meggyújtott görögtüzek fényében pedig mint egy álomkép, a Bajnokok Ligája trófea sziluettje rajzolódott ki.

És a csoda nem sokkal később valósággá vált.

***

ebből remek közvetítőállást lehetne csinálni

A második félidő hatodik percében Ladiszlaidesz Péter egy szögletet követően tetszetős gólt ért el. A büntetőterületen belülről talán kicsit ütemtelenül lőtte vissza a balról érkező kornert, ami meglephette Tüskét, aki tehetetlenül figyelte az előtte elsuhanó pettyest. A csapat többi tagja közül a távolabb lévők is hatalmas sprintet kivágva rohantak társukhoz ünnepelni. A szünetet követően kissé kedvetlenül kiballagó futballistákba egy pillanat alatt visszatért az élet, a gerincek kiegyenesedtek, a tekintetek kitisztultak és a valahol a közelben, a gallyak égetésére emelt máglyából felszálló füst szaga mellett hirtelen mint egy könnyű fuvallatot, az egyenlítés lehetőségét is érezni lehetett a levegőben. Történt, hogy nem sokkal korábban Tóth Máté is gólt rúgott, így a lefutottnak hitt csata egyszer csak ismét élessé vált, a 0-3-mal forduló Győrújbarát 2-3-ra közelített a Jánossomorjához és majd’ harminc perccel a vége előtt még a továbbjutás sem tűnt elérhetetlennek.

Nem túlzás, az maga lett volna a csoda.

***

jános!

Ha az ember kellően öreg már mint én és legalább a fél életét a futball bűvkörében töltötte, előbb vagy utóbb el fog jönni számára az az idő, amikor az úgynevezett csúcsfoci egyszerre érdektelenné válik. Nincs ebben semmi különleges. A tematikus tévék ma már azzal próbálják kitölteni a műsoridőt, hogy a nagyok mellett a kevésbé attraktív ligák közvetítési jogait is megszerezik, így aztán egyáltalán nem nagy kunszt a belga, a lengyel vagy esetleg a skót bajnokság kiesési rangadóját is élő egyenesben, magyar kommentárral megnézni. Hozzáteszem, hogy eközben a BigFour (angol, német, olasz, spanyol pontvadászat) meccsei a tömegesedés miatt szintén fogyaszthatatlan masszává szelídültek. Kivételek mindig vannak, de akkor is.

Így aztán nincs más hátra mint visszatérni az élő derbik varázsához és ott is messze a legjobb választás egy alacsonyabb osztályú összecsapás.

Vitán felül áll, hogy az igazi hab a tortán egy vérbeli kupameccs.

alfa holdbázis

A győrújbaráti futballpálya maga a kettősség: a múlt és a jelen egyaránt jelen van benne. Jó harminc évvel ezelőtt én is rohangáltam rajta párszor. Szép fekete dresszem volt, rajta büszkén viseltem a vörös csillaggal megspékelt, a nemzeti színeket is magában rejtő labdás címert JT felirattal. Különleges hely volt ez számomra, mert itt még az átlagosnál is jobban próbáltam láthatatlanná válni, mivel apám volt akkor éppen a tanácselnök és bizony nem lett volna szerencsés, ha ez a mellékes információ nyilvánosságot kap. Szerették a falubeliek, de valószínűleg még neki sem bocsátották volna meg, ha éles helyzetben rosszul húzok be egy lest. Józsikám! Mit csinált ez a gyerek?

A gyep most állítólag jobb, ráadásul van már öntözőrendszer is, amit fúrt kút táplál és a mostani meccsnapon is déltől locsoltak.

Ami régen biztosan nem volt, az a kerítés, így már nem a kezdősípszó után szedi a jegyet az arra illetékes a korlátnál álldogálóktól, hanem a belépésnél fizetni kell, méghozzá ötszáz forintot, így a büdzsé azonnal másfél sörre valóval csökken, ráadásul a romantikus fíling is csökken.

A csepp arénát több oldalról is kukoricaföldek veszik körbe, a távolabbi kapu mögött azonban érdekes látvány tárul a szemlélődő elé. Felvonulási épületnek látszó konténerek állnak a semmiben, mellette sitt halom rontja el az egyébként csodás panorámát, a messzi távolban felsejlő pannonhalmi apátsággal. Aztán egy félig kész, bepucolatlan és ablaktalan, de újszerű valami kontúrjai tűnnek elő. Mint később kiderül egy istálló és valóban! Két ló kergeti egymást egy búsan szunyókáló markoló körül.

Látod ezt a hányadékot? Kérdezi rögtön a köszönés után Jani bácsi a rendező. Először nem tudtam mire vélni, hogy miért jön oda hozzám húsz perccel a kezdés előtt, amikor elfoglaltam a megfigyelői pozíciómat a kispadok mögött. Lehet, hogy akkreditálnom kellett volna? Hasított belém a gondolat és gyorsan a táskám mélyébe rejtettem a fényképezőmet és semleges arccal vártam a végzetemet. Tévedtem mint annyiszor. Csak beszélgetni volt kedve és vélhetően megörült az ismeretlen ábrázatomnak. Így aztán gyorsan megtudom, hogy itt házak fognak épülni. Tudod ki akar itt lakni? – kérdezi a bajusza alatt és közben szinte kacsint. Talán aki szereti a focit – próbálkozom. Legyint és igazából nem tudom meg a titkot. Aztán szó esik szlovák rendszámú kocsikról, meg ÁFA csalásról, fennhéjázásról és irigységről. Aztán egy groteszk jelenet tanúja lehettem. Az ingatlan tulajdonosa, aki egyébként iratokkal a kezében folyamatosan telefonált miközben megállás nélkül sétált, hirtelen beült a fekete Mercedesébe és a senki földjén ment vele vagy tíz métert, kiszállt. Utána pedig folytatta a telefonálást.

A meccs kezdetére aztán eltűnt. Ugyanúgy mint Jani bácsi, aki egy ’Dolgozni is kell!’ felütést követően visszaballagott a másik oldalra. Oda, ahol tényleg voltak nézők.

Emlékezett apámra és ez jólesett.

akkor milyen koreó is lesz?

A söntés az emeletráépítéssel felturbózott klubház mellett van. Ez biztosan így volt régen is, mert erre határozottan emlékszem. Onnan közvetlen és remek rálátás nyílik a játéktérre. Logikus választás, hogy a hazai kemények itt alakították ki törzshelyüket, amit egyébként egy szolidan elegáns molinóval deklaráltak is: B-közép Győrújbarát – szól a rideg, de pontos felirat. Miközben lassan csordogált a meccs, folyamatosan bizonytalanodtam el, hogy ki is igazából ez a tíz-tizenkét ember? Valódi fanatikus, aki idegenbe is elkíséri a csapatot? Esetleg szimpla trollok, akik felültek egy bulivonatra és ennek kreáltak egy kevéssé szokványos keretet? A kérdés nyitva maradt. A hangulatot megcsinálták, a kimérés biztosan jól jár velük és ezen a szinten kizárt, hogy a szövetség pénzbírsággal tegye lehetetlenné a klubok anyagi helyzetét a helytelen viselkedés és a nem píszí rigmusok miatt.

Jól szólt a ’Hülye bíró!’, a ’Mocskos csalók!’ meg az ’Egyszerűen senkik vagytok, hej-hej!’ is. A kedvencem mégis a ’Győrújbarát! Győrújbarát! Hej-hej!’ lett, mert ezt az egyébként tíz szótagos mondókát valamiért mindig hét-nyolc ütemre akarták elhadarni. Bárki kipróbálhatja: nem fog menni. Némi hiányérzetem azért maradt bennem, mert egy jó kis pályára berohanás, esetleg a játékvezető spori megkergetésével fűszerezve, kimaradt a mókából.

P1070211

peace, love and happy net

Érdekes volt látni, hogy az egyébként békés hangulat milyen gyorsan csap át agresszióba. Akár a pályán, akár azon kívül is. No nem kell nagy dolgokra gondolni, ráadásul roppant hamar lenyugodtak a kedélyek. Olybá tűnt, hogy ezt mindenki a show normál részének tekinti, de nem veszi véresen komolyan. Az első félidő derekán például volt egy kis huzakodás a labda megszerzéséért két játékos között. A szokásos oda-vissza mezrángatással indult az eset, ami azonban érdekes gellert kapott azzal, hogy a hazai spíler erőteljesen belekönyökölt az ellen arcába. Higgyétek el! Nem tupírozom fel a jelenetet feleslegesen, mert előttem történt az eset, iszonyú kemény csapás volt, aminek a hangjától rosszul éreztem magam. A fetrengés, meg némi emberkedés jött is utána, ahogy kell, de aztán nyugi lett. Igazából a sértett sem volt morcos sokáig. Megrázta a fejét és a sárga lapok kiosztása után ment tovább minden. Én a magam részéről biztos voltam egy rövid időn belüli törlesztésben, de semmi.

a mosoni mágus gondolatai fogságában

A pozitív hangulatot az is fokozta, hogy mindkét oldalon nagyon megengedőek voltak a rossz megoldások kapcsán, illetve egy-egy alapjáték sikeres elvégzését is hangos dicséret követte. A vendégeket irányító szakember ebben különösen élen járt. A második félidő végére behozott egy fiatal srácot a balszélre. A kisgyerek kábé negyven kiló lehetett és az is biztos, hogy egy gramm felesleges zsír nem volt rajta. A kiválasztásánál vélhetően a gyorsaság volt a döntő, mert abban nem volt hiba. Ellenben az volt a fixa ideája, hogy a hosszan elé löbbölt labdával úgy tud a leggyorsabban kapura fordulni, hogy abba nagyot belerúg az oldalvonal irányába aztán rárajtol. Régi igazság a fociban, hogy a bogyó mindenkinél gyorsabb. Nála is az volt, a fizikát neki sem sikerült legyőznie, így az akciók vége rendszerint kétségbeesett, de látványos becsúszás lett, majd bedobás az ellenfélnek. ’Jók a megugrásaid, Rajmi! Csak így tovább!’ – szólt a szakmai konzekvencia a pad felől a „Sörgyári capriccio”-ból megelevenedő Pepin bácsiba oltott Ferguson szájából. Vekerdy professzor minden bizonnyal dicsérte volna a módszert, de mi talán közelebb kerültünk a magyarfoci generális bajának gyökereihez.

***

nyitva van a…

A második baráti gól után relatív nagy nyomás alá került a jánossomorjai csapat, de csak meddő próbálkozásokra tellett a hazaiaktól. A dèjavu sem folytatódott, a Győrújbarát nem kapott büntetőt, hogy egalizálhasson mint tizenegy éve a Liverpool. A hazai ultrák persze több ilyen lehetőséget is láttak, amit én inkább betudok az elfogyasztott alkohol mennyiségének mint a valóság helyes érzékelésének.

Aztán persze a semmiből beütött a katasztrófa egy középtávoli szabadrúgás képében, ami magpattant a blokkolni szándékozó védőn és védhetetlenül pattant a labda a kapuba.

2-4. Innen már nem volt visszaút, a mese nem folytatódott, a kellemes győrújbaráti nyárestén nem játszották újra a 2005-ös BL-döntőt, továbbment a megye egyes csapat az eggyel lejjebb vitézkedő ellenfelével szemben.

A távozó vendégdrukkerek azt tudakolták, hogy miként jutnak leggyorsabban Gyirmótra. A bohócliga renoméját nem lehet eléggé amortizálni… Egy ilyen tartalmas sportélmény után is vannak komoly emberek, akik számára esemény az aktuális Fradi meccs utolsó harminc percét elcsípni.

Nincs jövő.

a lenyugvó napnak is van ereje

***

Jegyzőkönyv

Magyar Kupa, megyei 3. forduló

Győrújbarát – Jánossomorja 2-4 (0-3)

Győrújbarát: Koncz – Dobó (65’ Kolontári), Pék, Gáspár, Mészáros – Boros, Tóth M. – Ladiszlaidesz – Paár, Glázer, Váczi (szünetben Varga Cs.).

Jánossomorja: Tüske – György, Tóth K., Gaál, Horváth T. – Cseri, Menyhárt Kiss A., (61’ Horváth R.) – Tóth K. – Maidics (68’ Bánfalvi), Rácz.

Góllövők: 6’ Cseri 0-1, 15’ Cseri 0-2, 39’ Tóth K. 0-3, 47’ Tóth M. 1-3, 51’ Ladiszlaidesz 2-3, 81’ Pék (öngól) 2-4

áldás rája

Alapértelmezett
életkép

Mesél a bécsi erdő

Ausztria legrégibb, még ma is működő futballpályája, a Wiener Sportklub-Platz

Egy vallomással kell kezdenem.

Az Ausztriához való viszonyom eszmélésem óta nagyon változó. Az első valamirevaló emlékek még a ’80-as évekből valók, amikor az az aktuális popzenéről – az ORF-nek köszönhetően – az akkortájt vasárnap késő délután adásba kerülő ’Die Grossen 10’ műsorából értesülhettem – természetesen a Poptarisznya mellett.

Tóth Lacinak meg Hegedűs Lacinak Falcoról, az Opusról, meg az Erste Allgemeine Verunsicherungról (EAV) talán volt némi fogalma, de a nemzetközileg kevéssé populáris Rainhard Fendrich,  Wolfgang Ambros és persze a felejthetetlen Joesi Prokopetz művészete csak itt volt élvezhető.

Aztán a rendszerváltást megelőzően délelőttönként láthattam a Bécs felé hömpölygő kocsikaravánt a  Tanácsköztársaság úton. Este a többség egy pazar Gorenje fagyasztóval a tetőcsomagtartóján tért haza.

Amikor egyetemista lettem és a világ dolgai jobban kezdtek érdekelni, az osztrákokon jellemzően röhögtem. Mindig arra gondoltam, hogy képtelenek túltenni magukat a kvázi világhatalomból egyszerű kis országgá válás traumáján, amit csak tetéz a nagy testvérrel, Németországgal kapcsolatos ambivalens viszony. Milyen frusztráltak, szerencsétlenek! – gondoltam sokszor.

A sport és ezen belül a futball igazi görbe tükröt tartott minderről.

A valamikori Wundermannschaft, ami náluk olyan igazodási pont mint itthon az Aranycsapat, még Puskáséknál is régebben, a ’30-as években volt tényező a világfutballban.

Aztán az osztrák sport-közbeszéd például érdekes módon egy olyan válogatott meccset tart az utolsó nagy diadalnak, aminek túlzottan jelentős sportértéke nincs, de jól mutatja mindazt, amiről pár sorral korábban írtam.

A ‘Wunder von Cordóba’ (a meccsnek egyébként német oldalról is van elnevezése: Schmach vagy  Schande von Cordóba*) 1978-ban, az argentin világbajnokságon történt meg. Az akkori lebonyolítás szerint az első csoportkör után feleződött a mezőny és a nyolc csapatot két kvartettbe sorolták. Az egyikbe Olaszország és Hollandia mellett Ausztria és az NSZK került. Két forduló után ez a két csapat állt a csoport végén, amikor megmérkőztek és meglepő módon az osztrákok nyertek 3-2-re, aminek következtében mindketten mehettek haza. (Ha az NSZK nyer, a bronzért játszhatott volna Brazíliával.)

Ennek a derbinek ugyanakkor még mindig hihetetlen kultusza van a sógoroknál.

A sikerek aztán kezdtek elmaradozni és egyre inkább csak a pofonok jöttek: 1990-ben 0-1 Feröer ellen (a feröeri portás bojtos sapkája ugye mindenkinek megvan?), aztán a rémálom a valenciai éjszakában egy spanyolokkal vívott EB-selejtezőn a ’90-es évek végén (0-9). Láttam tévében ezeket a meccseket és határozottan úgy emlékszem, hogy a riporterek szabályosan sírtak. (Mellékszálként megjegyzem, hogy számomra mindig szimpatikusabb volt az osztrák szpíkerek kimért és elegáns közvetítési stílusa mondjuk Knézy Jenő bácsi okoskodásával szemben.)

knudsen_BM_Bayern_O_583266g

Knudsen, a feröeri showman

Aztán ahogy öregedtem, egyszer csak elkezdtem először irigykedni a szomszédra, majd ez a nem túl szimpatikus érzés átváltott egy szolid, nem kritikamentes csodálatba.

A fullasztó Budapesttel szemben az élhető Bécset, a toleranciát, a pezsgő, néha már-már polgárpukkasztó kulturális életet, a közszolgálati tévét, azt, hogy egy átlagos falusi nyugdíjas gazdálkodó is megengedhet magának egy madeirai nyarlást, a hegyeket, meg sok minden mást.

És láss csodát, a futballjuk is elkezdett egy olyan pályaíven indulni felfelé, amit már nem lehet szimplán a szerencse számlájára írni.

A válogatott vezeti selejtezőcsoportját és már csak igen nagy bénázással szalaszthatja el az EB-t, az U20-as csapat Új –Zélandon biztató csoportkör után (többek között iksz az argentinokkal) a nyolcaddöntőben esett ki, az U19-es gárda éppen most játszik az EB nyolcas döntőjében Görögországban.

Ezt a kissé hosszúra sikeredett bevezetést azért írtam le, mert tegnap volt szerencsém a kinti „NB3” körülményeit megcsodálni.

A Salzburgban táborozó Valencia ugyanis felkészülési meccset vívott a Regionalliga Ostban vitézkedő Wiener Sportklubbal.

valencianisták Dornbachban

A nagy tradícióval rendelkező fekete-fehérek igazán színes foltjai az osztrák klubfutballnak. Az ’50-esévekben voltak igazán nagyok, amikor például az egyik BEK szezonban a kinti 1-3 után egy laza 7-0-val csapták ki a Juventust. A dicső hagyományok persze semmit sem érnek, ha financiális problémák merülnek fel. A klub az ezredfordulón némi csűrcsavarral maradt fenn. Magyar szemmel igazán nem meglepő, hogy az „okosság” részét képezte az is, hogy Wiener Sportclub helyett immár Wiener Sportklub néven működnek.

Nem t’om, hogy az esetleges telephely-áthelyezés felmerült-e? Szerintem szóba se jött. nagyon más világ ez.

Már csak azért is, mert a klubot körülvevő szubkultúra még inkább érthetetlen a magyar ultrákhoz szokott ember számára. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt, itt a szurkolók azért járnak meccsre, mert érdekli őket a játék. Hihetetlen! Nekem leginkább a hazai falusi meccsek fílingje jött át. Egy kevésbé sikerült felszabadító lövést is komoly elismeréssel nyugtáztak.

A másik: a szimbolika. Ausztriában aztán igazán lenne honnan meríteni szélsőjobbos, meg náci jelképeket a múltból. Erre mi feszül a Friedhofstribüne előtt a kerítésen? Egy szivárványos zászló. Javaslom is, hogy a Heti Válasz szerkesztősége tegyen tanulmányi kirándulást Bécsben.

a kép nem a Pancho Arénában készült

A másik kapu mögötti, fedett lelátórészen egyébként a tegnapi derbi alatt jópár 5-6 éves kisgyerek játszott felhőtlenül. Kis túlzással ők voltak a legnagyobb rendbontók.

A befogadás-elfogadás itteni viszonyrendszerét még a meccsre készített egyedi dressz is remekül mutatta: a mellkason a „Refugees welcome” felirat volt olvasható. Riszpekt, WSK!

ő biztosan elvette egy osztrák munkáját

Azt nem tudom eldönteni, hogy a szimpatizánsok miatt lett ilyen a közeg vagy alapból mindig jó volt a hangulat, ami aztán bevonzotta az embereket, de az tisztán látszik, hogy a fanok egy része nem biztos, hogy három generációval ezelőttről fel tud mutatni osztrák felmenőket.

Szóval igazi kis multikulti parti lehet egy-egy bajnoki.

Persze csak addig, amíg ez a nyilvánvalóan sehova sem vezető, a hanyatló nyugat minden baját bemutató hozzáállás a saját kardjába nem dől: a biztonsági emberek képében beszivárgó muzulmán terroristák elfoglalják a szentélyt, ahol először a cigarettázó és söröző, ráadásul a befogadó ország nyelvét beszélő megtévedt hittársaikat fogják rituális körülmények között kivégezni, majd pedig kalapáccsal és a két kezükkel verik szét az egyébként építészetileg nem túl szép, de valamilyen oknál fogva mégis elragadó arénát.

Amíg ez a világ nem érkezik el, addig élvezzük ezt a kis oázist (hoppá!), amig csak lehet.

A meccset egyébként a spanyol csapat nyerte 4-0-ra. A ‘Los Che’ nagyon korrekt módon az első félidőben olyan csapattal állt fel, ami akár egy La Liga fordulóban is elképzelhető lenne.

Vasárnap pedig a Paris SG teszi tiszteletét a Wiener Sportklub-Platzon.

Hazafelé jövet azon merengtem, van abban ráció, hogy ezek a veretes csapatok nem a telki edzőközpontban keresnek edzőpartnereket.

a meccs után a bécsi égen, talán nem véletlenül

*a cordóbai szégyen

Alapértelmezett