történelem

Szabadság

én vétkem, én igen nagy vétkem

A bajok általában ott kezdődnek, amikor valaki olyan szerepet akar eljátszani, ami nem ő. Az rendben van, hogy szerepfejlődés meg miegymás, de vannak olyan dolgok, amikre genetikailag nem vagyunk alkalmasak. Pont azért vagyunk, aki vagyunk és nem mások.

Én például soha nem akartam igazi hősszerelmes lenni. Miért? Mert nem az vagyok. Nem vagyok az. Hányszor szerettem volna hinni, hogy igen? Párszor megpróbáltam, de a vége mindig ugyanaz lett: bukás. Jobb esetben. Mert azért akadt példa a szánalmas elkullogásra, a színpadi halálra is. De nem a heroikusra. Arra, ami megsemmisít. Ami hosszú ideig eltűntet minden térről. A világról. Ami után meg akarsz halni. Persze nem komolyan, csak éppen annyira, hogy észrevegyenek. Mondjuk ő. De ő sosem fog ilyenkor látni. És ez jó, igazából szerencse, hogy ez így van. Mert esetleg később, egy most még el sem képzelhető jövőben újra találkoztok, és ő nem fogja tudni, hogy egyszer, korábban már megtörténtek azok a dolgok, amik most megint, és akkor te elrontottál mindent.

***

A jobb oldalon futott a támadás. Nem volt sok hátra és a Videoton már 2-0-ra vezetett. Az ETO kitámadott, de csak kapufákra tellett az erejéből. És ahogy ilyenkor lenni szokott, a nyomás alatt lévő társaság hirtelen labdát szerzett, megindult a kapu felé, a szélső az alapvonaltól húsz-huszonöt méterre felnézett, aztán alábökött a labdának. Nem lehet tudni, hogy látott-e valamit vagy szimplán az érzékeire hallgatott? Sok veszítenivalója nem volt.

A kapu előtt nem sokkal Csikós várta a beadást. Sok minden megfordult a fejében. Azt biztosan tudta, hogy a meccs folyásán már nem tud fordítani. Megbízható, rakkolós védőként ismerték, aki ritkán vagy inkább sosem került bele a forduló válogatottjába. Ő volt az az ember, akit utolsóként írt fel a tréner a táblára, amikor kihirdette a kezdőt, de mégsem volt benne sosem félsz, hogy nem lesz rajta a listán. Egy pillanatra ezúttal is beugrott neki a sablon, hogy egy egyszerű spiccel kitolja a bőrt az alapvonalon túlra, aztán jöhet a szöglet, amit rutinból levédekeznek.

De most valamiért mocorgott benne a kisördög és amikor a labda ívét követte a levegőben elhatározásra jutott: mellre veszem, aztán a lazán hulló pettyest egy látványos ollóval visszahúzom a mezőnybe. Ha szerencsém van, még gólpassz is lehet belőle, négy perc van még hátra, akár vissza is hozhatjuk a derbit.

A labda szépen jött középre, igazán pompás ütemben érkezett meg az ötös sarkára. Csikós elégedett volt a tervével, ami talán el is kényelmesítette. Középre nézett és látta, hogy a társa sehol nincs, így tényleg neki kellett megoldani a helyzetet, mivel Jován határozott léptekkel közelített.

3-0 vagy 2-1.

Látta maga előtt az eredményjelzőt pár perccel későbbről, no meg hallotta a szpíker hangját, ahogy beleordít a lassan szürkülő gyárvárosi éjszakába. Góllövő: Handel! A passzt adta: Csikóóós Lajooos!

Megborzongott. Még sosem kapott hatosnál jobb osztályzatot a Népsporttól. Talán most.

Ahogy hozzáért a mellkasával a labdához, már érezte, hogy nincs minden rendben. Sokkal nagyobb puffanás volt, mint amire számított. Ráadásul nem is úgy történt a találkozás, ahogy előzetesen elképzelte. Nem szimmetrikus a bordám! – villant be neki a rémisztő gondolat, de nem maradt ideje a korrekcióra, mert a fekete-fehér játékszer valószínűtlen pályát bejárva közelített Balázs kapus felé. Az ősz hajú portás megpróbált mindent, de igazából az ő mozgása sem volt tökéletes, így aztán amikor a labda felé nyúlt, elbizonytalanodott, aztán szíve szerint már visszahúzta volna a kesztyűt, de a fizika törvényét nem tudta legyőzni, és a kapkodás a külső szemlélő számára esetlen mozdulatsornak tetszett, aminek a végén a labda valószínűtlen lassúsággal begurult az alsó sarokba.

Góllövő: Csikós öngól.

A hangosbemondó szenvtelen hangja sokkal kegyetlenebb volt, mint valaha. Szinte rimánkodott, hogy mondják be a gólpasszt adót is, de aztán rájött, hogy attól nem lenne kellemesebb, mert igazából az is ő volt.

***

Másnap félve ment le az újságoshoz. Alig hallható hangon kért egy Népsportot meg egy Népszabadságot, a visszajárót nem is kérte. Öt húsz – volt a válasz.

Amikor kinyitotta a lapokat, megkönnyebülten látta, hogy nem róla szólnak a hírek. Igazából a sorok között jelent meg, hogy mi történt. Nem is vesztegettek sok szót rá: kettő után már nem volt jelentősége a harmadiknak. A körülmények? A részletek? Ugyan!

Új párt született előző nap. És új újság.

***

Rába ETO – Videoton 0-3

ETO: Balázs – Csikós, Hlagyvik, Bordás, Turbék – Urbányi (Mörtel), Bücs, Preszeller, Rubold (Somogyi) – Handel, Hajszán.

Videoton: Petry – Végh, László, Németh Z., Horváth G. – Máriási (Sipos S,), Csucsánszky – Sallói (Kanyok), Petres, Jónás, Jován.

(1988)

soha többet

Alapértelmezett
élet, életkép

Külvárosi történet

 

az ott már a mennyország

“A szünetben azt mondtam: ebben a Videotonban ennyi van. Tévedtem.”

(Urbányi István értékelése a Gyirmót-Videoton [0-4] meccs után)

 

Ezt hogy’ a faszba lehetett így elrúgni, baszd meg!? – tette fel az adekvát kérdést barátjának a felettem lévő sorban terpeszkedő, egyébként kellemes kinézetű, húsz év körüli lány. Én már akkor sejtettem, hogy érdemes lesz rá odafigyelni, amikor a kezdés előtt azon tanakodott, vajon Suljić tényleg sérült vagy csak bekamuzta az egészet a Vidi.

Szerinte az utóbbi.

Régi vágású vagyok, ha a jegyem a 7. sor 11-es székére szól, akkor oda is akarok ülni. Akkor is, ha egyébként a teljes szektor üres. Rosszul érzem magam, ha nem jön össze, kikészít a folyamatos rettegés attól, hogy jön még egy olyan valaki mint én, akinek ez fontos és szól, én meg csak állok szótlanul vagy esetleg óvatosan mutatok arra a szemétládára, aki leült az én helyemre, akinek a szabályok semmit nem jelentenek, aztán arrébb húzódok és közben észrevétlenül felnézek az eredményjelző órájára: vajon mennyi van még a kezdésig? Talán nem lesz több néző. Vagy ha igen, az ne ide jöjjön. Lassan peregnek a percek és szívből gyűlölöm azokat, akik a bíró első sípszava után érkeznek. Igen. Ilyenkor már ölni tudok a tekintetemmel és néha megjegyzést teszek a tiszteletről.

Általában nem értik.

A lány piros cipője pontosan az én székem támláján pihent, miközben nyomogatta a telefonját és monologizált. Valószínűleg ő ezt beszélgetésnek fogta fel, de láthatóan a barátja másként gondolt a dologra, mert ugyan tisztelettudóan ühümözött végig, a tekintetében láttam, alig várja, hogy Karakó játékvezető elindítsa végre a játékot és akkor talán csend lesz, legfeljebb a szokásos stadionzaj hallatszik majd, ami lassan és könyörtelenül elnyomja kedvese hangját.

Eggyel arrébb ültem hát, így aztán persze jött a szokásos félelem, de szerencsére ezen a vasárnapon a kezemre játszott minden és hat órára a szektor úgy telt meg félig, mintha egy szabályos vonalat húztak volna a székem köré és a lányon meg a barátján kívül ebbe a körbe senki nem tudott belépni. Egy férfi próbálkozott ugyan, de amikor a vonalhoz ért, hirtelen visszahőkölt mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak, aztán az első meglepetés után tett egy bizonytalan mozdulatot a kezével, keresve az akadályt, végül leült a 7. sor 6. székébe.

Az a jóleső érzés volt bennem, hogy no lám!, érdemes ragaszkodni a megszokásainkhoz, mert a jutalom nem marad el. Az az egy helynyi önfeladás meg igazán megérte.

egy lehetséges utóhasznosítás

Suljić kezdett és ez önelégültséggel töltötte el a lányt, a barátja pedig minden bizonnyal büszke volt rá, mert hősiesen tűrte azt is, hogy az idő múlásával egyre inkább bekúszott mellénk az a semmivel sem összehasonlítható szag, ami a női parfüm és a lassú izzadás elegyéből keletkezik és a forrása egyértelműen beazonosítható volt. Nem volt túl penetráns a bűz, ugyanakkor mérhetetlenül kellemetlen tudott lenni. Arra gondoltam, kár, hogy az a csak a képzeletemben létező kéz, ami a körömet rajzolta, nem húzott nagyobb ívet.

Vagy esetleg készíthetett volna egy búrát.

A csapatok közben reménytelenül feszültek egymásnak. A futball szép játék, ami jellemzően szórakoztat. Nehéz leírni, hogy mivel, de talán van egy konszenzus, ami a könnyedséget, a játékosságot és a kreativitást teszi az első helyekre. Itt most szó sem volt ilyesmiről, ezért jobb híján keresni kezdtem azokat az elemeket, amik nem feltétlenül szoríthatók ezekbe a kategóriákba, de most mégis, kényszerűségből az örömforrást, az én örömöm forrását jelenthetik. Így találtam meg az esetlegességet, hiszen annak is megvan a maga bája, ha a tudatos építkezéssel szemben egy csapat ezt részesíti előnyben. Csupa-csupa előre vágott labda, öncélú passzok, semmire sem jó cselek garmadája, amiket persze az első pillanatban elrontanak. Miért történik mindez? Minden bizonnyal a képességekkel magyarázható a dolog, meg persze azzal, hogy a társaságnak igazából nincs edzője. Deklaráltan persze van valaki, akit beírnak ezzel a titulussal a jegyzőkönyvbe, de már a testbeszéde elárulja: csalás történt, jobb esetben, ha megengedő vagyok, ő csupán egy szerepet játszik. Áll a kis zónájában, pózol, esetleg a negyedik bíróval perlekedik, de azt is úgy csinálja, hogy még a legrosszabb ripacs is elszégyellné magát. Számomra, akinek semmilyen komoly érzelmi kötődése nincs egyik pályán lévő csapathoz sem, ez a fajta színház kifejezetten szórakoztató. Nem hallani a szavakat, de a gesztusok mindent elárulnak. Igazából az az érdekes, hogy a csapat lassú, de látványos összeomlásával párhuzamosan ő is elfárad, befásul, a végére el is tűnik. Olyan mintha már csak egy árny bámulna maga elé mélabúsan a kispad előtt, akiből majd csak akkor bújik elő újra az ember, amikor értékelni kell a végén. Akkor aztán megelevenedik és szépen formált kerek mondatokkal beszél mellé.

Ekkor látni és hallani igazán: fogalma sincs az egészről.

segítene valaki?

A butaságban az a jó, hogy az még a jobb, szervezettebb és tudatosabb csapatoknál is megfigyelhető, persze elsősorban akkor, ha alacsony a nívó. A már sokszor emlegetett Suljić nem ügyetlen futballista, akitől azonban nincs távol a simlisség. Törékeny alkat, akit sűrű fickándozásai során előszeretettel rúgják agyon kevésbé pallérozott ellenfelei. Vagy csak megfegyelmezik, ő azonban ekkor is hajlamos eljátszani a nagy halált. A jó bíró arról is megismerszik, hogy egy ilyen fetrengés után leküldi ápolni a delikvenst, aztán nevelési célzattal csak kis spéttel engedi vissza a csatába a gyorsan talpra álló harcost, aki így hosszasan integet hiába, majd értetlenkedik, végül pedig megsértődik. Karakó sporttárs él is ezzel a fegyverrel, a derék bosnyák azonban megpróbálja kicselezni és a tartalékbíró félreérthető mozdulatára hivatkozva visszaszalad a pályára. A retorzió nem marad el: jön a megérdemelt sárga a renitensnek. Ekkor hirtelen, mintha csak egy karmester emelné a pálcáját és intene, indul a műsor: a komplett gárda a stábbal egyetemben tiltakozik a szörnyű igazságtalanság ellen és ujjal mutogat a galád és megbocsáthatatlan tettet elkövető negyedik bíróra. Feljelentik, kinevetik, lehülyézik, jó esetben csak szánják.

Közben pedig éppen írják a saját bizonyítványukat: fogalmuk sincs annak a játéknak a szabályairól, amit éppen űznek.

Van idő a merengésre, mert az első félidő nulla-nullával végződik, így mindkét társaság azzal a boldog tudattal ballaghat az öltözőbe, hogy megvalósította azt, amit eltervezett, minden a legnagyobb rendben van és ebből még bármi kisülhet.

A lány és a fiú is eltűnik a szünetre, mint az igazi főszereplők. Biztosan isznak egy bambit valahol, esetleg keresnek egy zuhanyzót. De persze nem és ez a felismerés még annál is hamarabb eljön, mint a vendégek első gólja nagyjából harminc másodperccel az újrakezdés után.

arra van az nb2

A hazai mester itt aztán végképp elindul a szellem lejtőjén, míg a másik oldalon a baseball sapkát idétlenül a fején tartó Jimmy Sommerville hasonmás tudja és érzi, hogy megérkezett a magyarfociba és ha nem vigyáz itt is marad, mert ebben a világban sokszor a kevés is elég. Persze azért ő már sok mindent látott és tapasztalt, így valószínűleg egy ideje rájött, hogy hazudott neki a menedzsere, amikor azt mondta: ez magasabb szint lesz mint az Ekstraklasa.

A Videotont kísérő szimpatikusok közben egyre nagyobb elánnal nyomják a tamtamot, a remek dallamokra épített rigmusaik üzenete azonban nem jön, nem jöhet át kellően, mert a szövegmondásuk gyalázatos és a vélhetően magyar szavakból álló nótákból kizárólag a ’hej-hej’ érthető.

Vagy a hely-hely.

A mészárlást nem lehet megállítani. A nemvendég nézők többsége már az első perctől kezdve apátiába merült és ez a helyzet csak fokozódik az idő múlásával. Talán csak egy trombitás alkot nagyot. Igaz, ebben a versenyben az is elég a győzelemhez, hogy különösebb logika nélkül, néha egy-egy hangot véletlenszerűen kiprésel a hangszeréből. Nem akarok teljesen igazságtalan lenni, ezért azt a javára írom, hogy a hazai csapat bemutatásánál igyekezett mindig a nevek után fújni.

Aztán Karakó sporttárs három jól kivitelezett sípszóval a végén elvitte ezt a pálmát is. 0-4 lett és bizony volt olyan helyi drukker, aki szerint kis szerencsével akár fordított eredmény is születhetett volna. Ő minden bizonnyal teljes mértékben félreértette Albert Einstein munkásságát.

Hazafelé menet, a buszmegállóhoz vezető kihalt utcában egy idősebb úr sétált előttem. Bizonytalan léptekkel haladt, nem tudtam eldönteni, hogy ugyanonnan jöttünk vagy ő esetleg csak megivott pár pohárkával valamelyik kocsmában. Nincs is a dolognak jelentősége. Valószínűleg nem vett észre és mielőtt befordult volna az egyik kis mellékutcába, hosszan és jól hallhatóan fingani kezdett.

Ekkor eszembe jutott a lány a stadionból és arra gondoltam: minden relatív.

még majdnem harmincszor lehet nyerni

 

Alapértelmezett
vélemény

A játékos is ember

hiszen repülni is tudok…!

Tévúton járnak, akik bundát, ne adj isten fogadási csalást emlegetnek a szombati DVTK-Videoton meccs kapcsán.

Koman ugyanis valszeg tényleg elhitte, hogy ő egy nívós labdarúgó, aki lát a pályán, így a legnagyobb lelki nyugalommal tehette vissza a bogyót a félpályán túlról, középerősen a senki földjére

Az ő univerzumában ugyanis ez egy tökéletesen végrehajtott hazaadás volt, minekutána egy szemvillanás alatt felmérte: égen-földön nincs ellenfél.

Most hagyjuk azt a mellékszálat, hogy a taktikai fegyelem egy pillanatra háttérbe szorult, mert azt még én sem feltételezem, hogy Bekő kérte volna: Volikám, tartsd meg azt a labdát, aztán ha nincs más megoldás, tedd bátran haza! Mindegy honnan.

Vladimirt minden bizonnyal elbódította valami a jóféle diósgyőri levegőben. Gondolataiban talán már egy fagyit nyalt a Kisgergelyben, vagy a Black Mici habzó söre járt a fejében, esetleg a Szinva Terasz zsánerlányai keltek életre a szemei előtt. De tévedett, mert az a suhanó árny nem egy lány volt, hanem Felipe Oliveira.

Az igazságot nem tudhatjuk meg soha, mert a médiában sokkal földhözragadtabb dolgokról beszélt, meg arról, hogy rosszul alszik emiatt és a társait sajnálja leginkább.

És egyébként sincs idő a merengésre, mert a jövő héten már fellépés az Illovszkyban a Vasas az MTK ellen, aztán meg a jön a Loki a katlanba.

Az utóbbinál ráadásul jó lesz hősünknek vigyázni, mert aznap este még lovagi torna is lesz a várban tüzes csatajelenetekkel és ki tudja, előtte milyen kósza gondolatok veszik el a figyelmét a pályán.

Nehogy most meg egy meggondolatlan pirossal rontsa a Diósgyőr nyerési esélyeit.

Alapértelmezett
vélemény

Párhuzamos univerzum

paralleee

Ez a poszt a Videoton-TNS BL-selejtező 78. percében született meg a fejemben.

Körülbelül öt percet láttam a meccsből, amikor a walesiek megrúgták a góljukat. Háttér tévézésnek gondoltam az egészet, nem többnek. Az un. magyarfocival gyakorlatilag leszámoltam és semmi esetre sem akartam egy újabb bőrt lehúzni erről a velejéig korrupt, profinak csúfolt hazai labdarúgásról.

Csakhogy ekkor a walesi szélső csinált egy nem túl komplikált visszacselt – tudom, miről beszélek, kedden én is benyeltem egy hasonlót, szégyelltem is magamat rendesen -, centerezett és a másodikként érkező társa becsúszva bekotorta a bogyót.

A fehérvári belső védők mindezt valamilyen katatón állapotban statisztálták végig, még arra sem volt erejük, hogy egy gyenge próbálkozással lest reklamáljanak. Nagyon gyorsan történt minden. Az egész szituáció a futball végtelen egyszerűsége miatt volt ijesztő és egyben gyönyörű.

Olvastam mostanság valahol, hogy a magyar focistákkal elsősorban az a baj: munkaként tekintenek erre a csodálatos játékra, hiányzik belőlük a szenvedély. Torghelle Sanyi egy ilyen kijelentésre nyilván bemutatna egy stukkoló ijesztést arcra, de ő képviseli a kisebbséget. Igen! Azok az arcok! Semmi indulat, semmi düh. Még a hazatérése után a helyi viszonyokba gyorsan visszataláló, indolens és elsősorban operettista karaktert formázó Juhász Roland is leszegett fejjel üldögélt a kispadon, miután pár perccel korábban sérülés miatt le kellett cserélni.

Aztán folyt tovább a meccs a sóstói trópuson, a szakértők nyilván elemezték a helyzetet, de ez számomra csak egy egyre távolodó világ apró jeleiként volt értelmezhető, már csak azért is, mert Bozsik Péter némán tátogott a laptévében.

Gondolatban elrepültem egy másik bolygóra, ahol minden fordítva van, a valóságot mi magunk találjuk ki és amit a szemünkkel látunk, csupán fikció.

A futball is egészen más volt, legalábbis ahhoz képest, ahogyan én azt az idegen országokból sugárzott közvetítések alapján eddig elképzeltem. Ha rezdült a háló, mindig örülhettem, mert függetlenül attól, hogy melyik kapuba ment be a labda, a gólt a MI csapatunk szerezte. No jó, amikor a különbség már legalább ötgólosra nőtt, a másik csapatnak is jóváírtak egy-két találatot. Mert a szívünk azért nem volt kőből és egy idő után már nem is volt olyan szórakoztató állandóan győzni.

És a Nemzeti Sportban meg a FourFourTwo-ban megjelentek végre értelmet nyertek, ráadásul az összes külföldi trénerről, meg azokról, akik kritizálták az itthoni viszonyokat végre kiderült, hogy teljességgel kóklerek, jó esetben vették a diplomájukat.

A BL-t, az EL-t magyar csapatok nyerték, a válogatott végigverte a világot.

Aztán egyszerre megint az M4 műsora villant a szemem elé és azt láthattam, hogy a hosszabbítás második félidejében valahogy összejött az egyenlítés és ezzel gyakorlatilag a továbbjutás.

Nincs itt semmi probléma: Szöllősi György és az összes tettestársa továbbra is aranynak mutathatja be a sz*rt.

Legalábbis a BATE-val zajló párharc lezárásáig.

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

a táj szép, a levegő jó, a foci olyan, amilyen

Alapértelmezett